Házasodni jó, még ha ezt manapság mintha elfelejtenénk, és a válásokból építünk katedrálist. Bezzeg régen! Mennyi fura szokást és babonát találtak ki dédszüleink, hogy bulisra sikeredjen a lakodalom! Pár ilyen szokás elől ma kifutnánk a világból, pedig sava volt és borsa. Lássuk, hogy ment ez a romáknál.

Kétségtelen, hogy a magyar esküvői szokások utánozhatatlanok. A menyasszonyrablással még ma is találkozhatunk némely hagyományos esküvőn. Ma már csak viccértéke van, de régen nagyon komolyan vették. Úgy tartotta a babona, ha sikerül elrabolni az arát, akkor a vőlegény nem érdemelte meg igazán. Ha sikerült a rablás, a menyasszonyt néha el is dugták valahova – néha a vőlegény azt se tudta, hova kapjon, hogy előkerítse.

hazasodnal-vagy-megszoknel_-roma-eskuvo-nyitokep-vagott.jpg

Szökés az esküvő elől

A romáknál sem sokat teketóriáztak, bizony elragadták a menyasszonyt. Itt azonban nem lakodalom közepette esett meg az ara elrablása. Nálunk, Gömörben azt mesélik, hogy a roma házasságkötésnek két elfogadott módja van: a hagyományos lakodalom és a leányszöktetés. Sokan azért választják az utóbbit, mert így megtakaríthatják a lakodalommal járó költségeket.
Akkor is szöknek a fiatalok, ha a szülők ellenzik a kapcsolatot. A bátor ifjú megszökteti s hazaviszi szíve választottját, bízva abban, hogy előbb-utóbb a szülők is megbékélnek, és áldásukat adják a frigyre.

– Egy falusi mulatságban ismerkedtem meg a férjemmel, Károllyal. Kitartóan, vagy fél évig udvarolt nekem – meséli a cakói Bari Kornélia. – 1965 októberében szöktetett meg. Apám sírjánál voltam kint a temetőben, vonattal tartottam hazafelé. Amikor leszálltam Kövecsesen az állomáson, a párom már ott várt motorkerékpárral...

– Hirtelen merész gondolatom támadt. Bátorkodtam megkérdezni Kornéliától, hogy megszökik-e velem. Ő pedig rám bízta az életét és a sorsát, felült a motoromra, és hazajött velem Cakóra – folytatja Károly.

Akkoriban nem számított, hogy egy szál ruhában, egy pár cipőben indultunk neki az életnek. Mind a ketten dolgoztunk, nem féltünk a holnaptól, nem volt mitől rettegni. Telket vásároltunk, építkeztünk – s mára ötvenegy évnyi boldog házasság van mögöttünk...

– Igazság szerint a szülőket nem lepte meg a dolog. A szüleim ismerték az udvarlómat. Amikor legelőször behívta édesanyám a házba, megkérdezte tőle, mi a szándéka velem, és hogy szeret-e.

– Én pedig közöltem velük, hogy komolyak a szándékaim, és teljes szívemből szeretem Kornéliát – szól közbe Károly.

Nos, attól kezdve a szülők már tudták, hogy bármikor megtörténhet a szöktetés, ezért időben elkezdték gyűjteni a kelengyét. Mikor Károly megszöktette Kornéliát, már másnap összeült a család egy közös ebédre. Az anyós megismertette az „új asszonnyal” a szabályokat, és hangsúlyozta, hogy „illendő” lesz átvenni a házuk szokásait.

– Nem volt más választásom, alkalmazkodni kellett. Ma már nem olyan nehéz megtalálni valakit, ám akkoriban se telefon, se internet nem volt. Hetekbe tellett, mire eljutott a hír a szülőkhöz, hogy hova szökött a lány. Mivel az én szüleim ismerték a választottamat, tudták, hol kell engem keresni – mosolyodik el Kornélia. – A szöktetés után pár nappal üzentek, hogy háztűznézőbe készülnek. Sütöttünk, főztünk, hogy legyen mivel megvendégelni őket. Mivel nagy család vagyunk, sokan éltünk egy fedél alatt, és a rokonság is nagy, ezért az összejövetelt kint az udvaron tartottuk meg. Háromnapos nagy lakoma, vigadalom vette kezdetét, egész nap szólt a muzsika. Ebben hasonlítanak a roma szokások a magyar lakodalmi szokásokhoz: ez volt a mi nagy lagzink. Már állapotos voltam az első gyermekemmel, mikor a férjemmel megbeszéltük, hogy mihelyst megszületik a gyermek, megesküdünk templomban is, Isten színe előtt...

thumbnail_schnelczer-zoltan_3.jpg
A cakói Bari házaspár: azt mondják, megérte a szöktetés

Régen még kellett a házasságlevél!

Az együttélést, vagy ahogy nevezték, a vadházasságot akkoriban nem nézték jó szemmel, az együttéléshez nem hiányozhatott a házasságlevél. A templomban Károlyék csak ketten voltak, a harangozó és a sekrestyés volt a tanú. A harangozó kölcsönadta a maga és a felesége gyűrűjét, úgy mondták ki a boldogító igent.

– Egy percig sem bántuk meg a dolgot! – mosolyodik el a férj. – A szöktetés a mi kultúránkban leckének számít, hogy bírunk-e majd segítség nélkül talpra állni és önállósodni. Nem volt nagy ügy, hogy egy szál ruhában, egy pár cipőben indultunk neki az életnek. Mind a ketten serényen dolgoztunk, nem féltünk a holnaptól, mert nem volt mitől rettegni. Telket vásároltunk, építkeztünk, s mára ötvenegy évnyi boldog házasság van mögöttünk.

A roma szülőket sokszor nem lepte meg a lányszöktetés. A szülők ugyanis ismerték az udvarlót. Mikor az én Károlyomat legelőször behívta édesanyám a házba, megkérdezte tőle, hogy mi szándéka velem. Vajon igazán szeret-e?

– Úgy gondolom, hogy akik szöknek, azok biztosak abban, hogy a párjukkal szeretnék leélni az életüket – mondja a feleség. – A pompázatos, hét falura szóló lakodalom még nem garancia semmire. A szöktetéshez merészség és bátorság kell, különösen ebben a nincstelen világban, amikor minden olyan bizonytalan. Én a „nagy napon” vakon megbíztam a férjemben. Gondolkodás nélkül felpattantam a motor hátsó ülésére, mert tudtam, hogy ezzel egy életre szóló kaland veszi a kezdetét. S úgy is lett! Mára felneveltünk négy gyereket, mellette tizenhárom unokánk, öt dédunokánk van. Az unokám a házát ide építette mellénk. Mindez azt bizonyítja, hogy a mi családunknak nemcsak múltja van, jövője is...

Varga Henrietta

 

Kapcsolódó írásunk: Szekeresgazda-leszármazott vagyok!

web-bannerek-hirlevel-01_1.jpg

Új Nő csapata