Vannak emberek, akiknek szűk a világ. Mindent meg akarnak ismerni, kicsit birtokba venni – aztán továbbállnak, hogy egy új helyen, új emberek között kis időre megint megálljanak, s új helyszínen találják ki önmagukat.
Érdekes kérdés lehet, hogy az új díszletek között más emberek leszünk? Miként gondolkodik a nő, aki a hátizsákos kalandozások közepette fedezi fel a világot? Vajon mi tudja megállítani?
Guadalupe gyönyörű sziget Franciaország Karib-térségében. Hősnünk, Korintus Brigitta hátizsákkal vágott neki felfedezésének.
Hősnőnk Gömörből származik, arról a vidékről, ahol kevés a munka, ezért sokan külföldre indulnak vendégmunkásnak. Korintus Brigitta (42, Várhosszúrét) huszonévesen ment világgá: volt bébiszitter, takarítónő, dolgozott farmon, a leghosszabb ideig a vendéglátásban. Sokfelé megfordult, mert nem szereti az állóvizet. Még ha jól érzi is magát, idővel továbbmegy. Hat nyelven beszél, több mint húsz éve nem eszik húst, szeret fotózni és túrázni. A hegyekben érzi magát a legjobban: legyen az a Szilicei-fennsík, a Tátra vagy a tiroli csúcsok. Egyedül vág neki a kalandoknak, fittyet hány a konvenciókra, és ha már választani kell, inkább a kaszálás, mint az irodai munka.
– Nővérnek tanultam – kezdi Brigitta. – Rozsnyón végeztem az egészségügyi középiskolában. Akkoriban nehéz volt mifelénk elhelyezkedni, sok osztálytársam a prágai kórházakban vállalt munkát. Gömörben a Csehországba ingázásnak hagyománya van, a férfiak azelőtt is oda mentek munka után. Ám nekem nem fűlt hozzá a fogam.
– Mikor érezted először, hogy szűk neked az itthon?
– Először gyerekvigyázónak mentem Belgiumba. Ennek huszonegy éve. A papa német volt, a mama belga: mindketten aranyosak. Az egyik kislány féléves volt, a nagyobbik kétéves. Nem vagyok az a félős fajta. Akkor még mobiltelefon sem volt, felültem a buszra a csomagjaimmal, és elindultam. Egy hónap múlva hazajöttem, megszereztem a jogosítványt. Kint mindjárt kaptam egy autót, teli tankkal. Angolul akkor még nem beszéltem, csak alapfokon a németet. Tizenvalahány kilométerre laktam a holland határtól, Maastrichtba jártam át iskolába, ugyanis beírattak egy intenzív holland kurzusra. A fogadó családom flamand volt: ők, ugye, hollandul beszélnek. Annyi a különbség, hogy a flamandok katolikusok, a hollandok pedig protestánsok. Meséskönyvekből gyakoroltam a mondatokat.
Annyira megtetszett, hogy egy év után átköltöztem Hollandiába. Igazság szerint szerettem volna bejutni az ország belsejébe, a malmos, tulipános vidékekre...
– Miben volt más Hollandia, mint Belgium?
– Belgiumban mindenütt csak mező van, meg sok lenültetvény! Kicsit untam. Az első holland családom nemzeti park mellett lakott – homokos, dűnés, tavacskás tájon, teli tavirózsával. Vadregényes vidék volt. Egy évig maradtam itt: először egy orvos házaspár gyerekeire vigyáztam, hetente háromszor kellett a fiúkkal tanulni, játszani, mikor mindkét szülőnek éjszakai ügyelete volt. Mellettem még voltak ott nannyk is, idősebb hölgyek, akik vetésforgóban váltakoztak: főztek a családra, rendben tartották a gyerekeket. Takarításra is külön személyzet járt. A végén kicsit fölöslegesnek éreztem magam.
– Innen is továbbmentél?
– Három családnál dolgoztam, mindenütt kaptam biciklit. A hollandok ugyanis mindig bicikliznek. A bébiszittereknek itt is kijárt a nyelvtanfolyam, de mivel már jól beszéltem a hollandot, kerámia-tanfolyamra jártam meg mandalafestésre, vagy a nénikkel képeslapokat varrogatunk. Hollandiában megismerhettem egy természetközelibb világot. Itt még a nagyobb városokban is rengeteg fa és park van. Az egyik koncerten pedig megismerkedtem egy motoros társasággal, velük motoros fesztiválokra jártam.
Útközben megtanulhatjuk, hogyan szeretünk élni... Hősnőnk, Korintus Brigitta Gömörből származik, arról a vidékről, ahol kevés a munka, ezért sokan külföldre indulnak vendégmunkásnak.
– Már akkor tudtad, hogy örök vándor leszel?
– Azért mindenhonnan hazatérek! Innen is hazajöttem szusszanni egyet. Utána Csehországban egy farmon dolgoztam, ahol környezetkímélő gazdálkodás folyt. A farmon volt egy oktatóközpont, ott önkénteskedtem. Az önkéntesség lényege mindig az, hogy az ember lánya dolgozik: cserébe pedig szállást, ellátást kap, és zsebpénzt. Én szerettem a természetet, s itt, a farmon megtanultam, hogy mit jelent a környezetvédelem a mindennapokban. Be voltunk osztva, mindenki csinált mindent. Rajtam kívül volt ott még egy belga és egy francia önkéntes. Kecskéket, bárányokat gondoztunk, nekem még csirkéket is sikerült keltetni. A falusiakkal kijöttem, nem voltak nyelvi akadályok. Bekapcsolódtunk a falusi rendezvényekbe: volt tábortűz, Moréna-égetés, jártunk countrybálba. Egy szomszéd néni – „babičkának” hívtuk – pedig beavatott a befőzésbe, a lekvárkészítésbe. Ő főzött a nagyobb rendezvényeken. Életem első sütijét is itt sütöttem. Tonda, az egyik farmer nagyjából két kilométerre lakott: sok lova, kecskéje, kacsája, disznója, sőt, még pávája is volt. Amikor balesetet szenvedett, eljártam hozzá kisegíteni. A 120 lakosú faluban volt öt méhész, úgyhogy a méhészkedésbe is belekóstoltam, sőt, még az önkéntes tűzoltókhoz is beálltam. A nyár azzal telt, hogy szombatonként versenyekre jártunk. Nálunk már kihalófélben van az ilyesmi, ott még mindig élő hagyomány.
– Ezek szerint megtanultál csehül?
– Mindenütt azt kérték, hogy beszéljek szlovákul, mert amióta elvált a két ország, hiányzik a cseheknek a szlovák nyelv. Már a tévében se hallják...
Mit tanulnak a cseh gyerekek? Csehországban a tanítás keretén belül kötelezőek a különböző environmentális programok: így megismerkedhetnek az állattartással, zöldségtermesztéssel. Nálunk a farmon volt sajtgyártás, voltak gyógynövények, lent termesztettek; a gyerekek végigkísérték a lenfeldolgozás folyamatát egészen a textilgyártásig. Gyógynövényeket is szedtünk, a szervezetünknek volt saját teakeveréke: ezt árulták a mintaboltban, plusz természetes kozmetikumokat, mézet.
– Magyar létedre te voltál a szlovák nyelv képviselője?
– Valahogy így! (Nevet.) Itt is felvehettünk egy ingyenes nyelvkurzust, én végre angolul kezdtem tanulni. Nyáron 15-20 fős nemzetközi csapatok érkeztek, a nagyobb munkákban segítettek, mikor kerítést kellett csinálni vagy ablakokat festeni. Itt jól jött az angol! Letelt a három hét, egy hét szünet után érkezett a következő csapat... Aztán ez is véget ért, nekem meg nem volt tervem a jövőmre. Végül még egy évig a farmon maradtam projektkoordinátorként. Én foglalkoztam az önkéntesekkel, szerveztem a munkát. Az irodában nemigen tudtak velem mit kezdeni, de a kaszálásnál igen... Két év után megint mehetnékem támadt, ismét nyakamba vettem a lábam. Átrepültem Londonba, és egy étteremben kezdtem mosogatni. Sokan voltak ott Rozsnyóról, meg a falunkból, Hosszúrétről is: együtt laktunk egy nagy házban. Az egyik az étteremben, a másik a moziban dolgozott, a fiúk főleg építkezéseken. Az étteremben végigmentem a ranglétrán – na jó, menedzser nem voltam, de nem is állt szándékomban! Angliában hét évig maradtam, végig ugyanannál az étteremláncnál dolgoztam, csak épp az éttermeket váltogattam.
– Addigra már jól megtanultál angolul? Ezt csak azért kérdezem, mert volt olyan ismerősöm, aki hétévnyi kintlét után is csak a konyhaangolt beszélte...
– Én is hasonló cipőben jártam, mivel itthoniakkal éltem, magyarokkal és szlovákokkal. De fújtam az összes zöldség, palacsintasütő, szedőkanál, sőt az összes fazék nevét angolul. Aztán szereztem egy jó nyelvtankönyvet, és nekiduráltam magam az angolnak.
– S mire megtanultál, megint útnak indultál?
– Angliában mindig azt mondták, hogy úgyis ott fogok maradni. De én mindig tudtam, hogy haza akarok jönni, hisz nekem itt vannak a barátaim és a családom! Londonban csak dolgoztam látástól vakulásig, nem volt érkezésem elkölteni a pénzt. Végül Ausztriában kötöttem ki, mert ott csak 4-5 hónap az idegenforgalmi szezon, utána jöhetek haza. Először egy szállodában takarítottam, majd Németországban mindenes voltam egy panzióban: a konyhán dolgoztam, kisegítettem a bárban. Aztán megint Ausztria következett, egy tiroli panzió egy turistaközpontban: itt szintúgy takarítottam és a konyhán dolgoztam.
– Megtudhatjuk, hogy hol ért a koronajárvány?
– Ez volt az utolsó helyem. Egy családi panzió volt, de 100 főt is el tudtunk szállásolni. Ahhoz képest csak heten voltunk, de a két főnök is nagyon sokat dolgozott.
– Hol kerestél a legtöbbet?
– Ausztriában. Ott nem kellett szállásra, étkezésre költeni, borravalót is kaptunk. Majd a teljes fizetésemet félre tudtam tenni.
– Mi a konklúzió, ha összehasonlítod a munkahelyeidet?
– Angliában főleg kelet-európaiakkal dolgoztam. Tőlük állandóan csak panaszt hallottam, soha semmi sem volt jó. Hiába, ilyen a mentalitásunk. A két angol, akikkel dolgoztam, sokszor figyelmeztetett is, hogy már megint panaszkodom. Sok helyen a főnökök is kelet-európaiak voltak, jellemző volt a beszólogatás: ha nem tetszik, mehetsz! Ezt sosem hallottam egy angoltól, de indiaitól sem. Egyébként az indiai főnökeimmel jobban kijöttem, mint a hazaiakkal. Ausztriában a tulajokkal dolgoztam. Angliában nem éreztem úgy, hogy megbecsülnek. Ausztriában viszont... Épp a raktárba mentünk le, és akkor a főnöknő elpityeredett: Én úgy örülök, hogy itt vagy! Hát aztán ketten pityeregtünk. Mert nekem ezt még nem mondta senki. Először éreztem húsz év után, hogy érdemes. Ausztria nekem azért is tetszik, mert én a hegyek között érzem otthon magam.
Itt az összes szabadnapomon a hegyeket jártam. Hat napig dolgoztam, a hetediken meg útra keltem... Volt már úgy, hogy visszafordultam az utolsó száz méterről. De ritkán. Ha elmegyek két napra, nem cipelem a sátrat, csak átöltőruhát, ennivalót viszek. Kint alszom a földön. Néha keresek egy vadászlest, ha úgy érzem, esni fog.
– A túrázáson kívül van más hobbid is?
– A természetfotózás és az íjászat. Általában mindent egyedül művelek.
– Mi volt a legextrémebb kalandod?
– Ausztriában az egyik hegy: tulajdonképpen egy fal, de nincs kiláncozva. Tele emléktáblákkal, három óra alatt sikerült feljutni.
– És visszafordultál?
– Nem. Megcsináltam. Lefelé két férfival találkoztam, kiderült, hogy magyarok. Diákcsemegével kínáltak, és mondták, milyen kecsességgel jöttem le arról a hegyről. Tele volt az alsóm, de azért próbáltam nő maradni.
– Sok munkahelyen megfordultál, és sokszor váltottál. Miért?
– Tetszik, hogy munka közben megismerhetem a világot. Évi öt hónapot dolgozom, a többi időben pedig élvezem a munkám gyümölcsét. Túrázni járok a hegyekbe, kertészkedem – hasznosítom mindazt, amit megtanultam Csehországban. Gyógynövényekkel bíbelődöm, és főzök, hogy a növényi étrendet teljes változatosságában élvezni tudjam. Ez persze már mind itthon zajlik. Úgy érzem, hogy teljes az életem!
A Soufriere vulkán Guadaulupe szigetén. Guadalupét még Kolumbusz fedezte fel. Feketék és mulattok lakják. A feketék az afrikai rabszolgák leszármazottjai, a mulattok pedig fekete és fehér ősökkel rendelkeznek. A turizmus jelenti a legnagyobb bevételt, ezenkívül nagy banán- és cukornádültetvények vannak. A cukornád adja az alapanyagát a finom rumnak. A sziget csodaszép!
Világjárás hátizsákkal
A Karib-szigetekre is egyedül mentem, Guadalupéba. Hátizsákkal, három hétre. Megvettem a jegyet oda-vissza, de nem volt szállásom se. Február volt, Londonban 5 fok, Párizsban 1 fok, ott meg 35. Kiszálltam: most jobbra vagy balra? Mindenki jobbra ment, hát gondoltam, megyek én is jobbra. Elgyalogoltam a fővárosba, az a 7 km elég volt, batyuval a hátamon! Egy volt kollégámtól kaptam egy könyvet a szigetről, neki onnan származott a nagyapja. Abból a könyvecskéből minden napra kinéztem magamnak valami úticélt. Az információs központból két lány egy húszasért elvitt autóval a sziget legmagasabb pontjára. Aztán elmentem Santa Maria szigetére hajóval. A szállodában találkoztam Marie-val, aki Franciaországból jött. Ugyanolyan kíváncsi emberke volt, mint én: azontúl vele kirándulgattam. Állatkertbe mentünk, kávémúzeumba, felmerészkedtünk a dzsungeles részre. A vulkánokhoz nem jutottam el, de azért benéztem a dzsungelbe...
Martens-bakancsban
Egyszer Londonban még februárban sem találtam munkát. Indiát már rég kinéztem magamnak, aztán megtetszett Nepál. A nagy álmom a Himalája volt. Nepálban szintén három hetet töltöttem. Katmanduba érkeztem, láttam sok mindent, a halottégetéstől a nyugis hegyi életig. Nőket, ahogy keverik a maltert, kéregetőket, szerzeteseket, akik pénzt kértek a közös fotóért... Katmanduban bejártam a legismertebb sztúpákat.
Szándékosan gyalog mentem, hogy megfigyelhessem a helyi életet. A kínaiak akkor pont lezárták Tibetet: így oda nem jutottam el. Így maradt a túrázás, de előtte a Chitwan Nemzeti Parkban töltöttem négy napot...
A Himalájába csak Martens-bakancsot vittem, majd helyben vettem kabátot, hálózsákot. Ezeket mind picire össze lehetett hajtani. Rám akartak tukmálni egy vezetőt, 250 dollárt kértek, de gondoltam: mit fogok én egy idegen emberrel egy hétig beszélni? Elmondom az életemet? Inkább vettem 8 euróért egy térképet, és nekivágtam egyedül. Fel bírom én cipelni a hátizsákomat! Csak ruhát vittem az útra, azt viszont négy évszakra... 25 fokban kezdtem, aztán hóban, mínusz 1-ben végeztem. Lent már nőtt a termés, a hegyen a harmadik napon jött a havas eső, a negyedik naptól már hóban jártam. A menedékházakban, ahol aludtam, főztek ránk. Még nem kezdődött el a szezon, kevesen voltunk. Mikor eltévedtem, a helyiek mindig útba igazítottak. Végül négyezer méterig jutottam, az Annapurna-alaptáborig.
