Egy fabölcső, amely több mint a gyermek első bútordarabja. Vándorbölcső, mely családról családra vándorol, és magyarrá ringat... Ugye, ismerős? Munkatársunk, Varga Heni is leadta rá az igénylését. És hurrá, nemrégiben hozzájuk került a nevezetes vándorbölcső. Mit érez az édesanya, aki egy ilyen különleges bölcsőben ringatja a babáját? Varga Heni (Fülek) megírta.
Magyar bölcső, vándorbölcső! Csongor, Simon, Sára, Vencel, Dóra, Ádám, Zsóka, Aliz és még sokan mások, akiket hónapokon keresztül „magyar bölcsőben” ringatott az édesanyjuk. A felvidéki magyar vándorbölcsőnek az a megbízott feladata, hogy családról családra vándoroljon, és hirdesse az új élet tiszteletét.
A vándorbölcső, mely magyarrá ringatott! (Fotó: Lucia Borbás)
Mit kell tudni a vándorbölcsőről?
Az egész még 2012-ban kezdődött. A vándorbölcső-mozgalom az Ágymester Manufaktúrához kötődik. Szerették volna feleleveníteni a hagyományt, miszerint az újszülöttet bölcsőben ringatják, és ez a bölcső később családról családra jár. A bölcsőnek sok haszna van: tudvalevőleg segíti az újszülötteknél az egyensúlyérzék kialakulását, az idegrendszer fejlődését. A vándorbölcső ötlete a cég tulajdonosától, Czotter Andrástól származik, aki bölcsőket adományozott magyar szervezeteknek, melyek aztán vállalták a bölcső vándoroltatását. (Mint mesélte, az ő bölcsőjét még édesapja készítette vörösfenyőből, s azóta is kézről kézre jár a családon belül.)
A forgatókönyv ma is ugyanaz: a magyar vándorbölcső pár hónapot tölt a kiválasztott családnál, majd közvetlenül vagy sorsolás által továbbadják egy másik családnak, ahova épp újszülött érkezik. Később, a mozgalom népszerűségének köszönhetően, elindultak határon túlra is a bölcsők.
Ma összesen több mint 130 bölcső vándorol a Kárpát-medencében, és a számuk évről évre növekszik. A bölcső a magyarságtudatot szeretné megerősíteni a családokban. Mert a magyarrá nevelést már csecsemőkorban el kell kezdeni, a bölcsőben! A Felvidéken, Erdélyben, Csángóföldön, Délvidéken, a Vajdaságban, Kárpátalján, de Dániában, Belgiumban, Angliában, Írországban, Ausztriában, Svájcban, Luxemburgban, Portugáliában és Csehországban is található már vándorló magyar bölcső.
Megüresedett a gömöri vándorbölcső!
A felvidéki vándorbölcsőprogram felkarolója a gútai Halász Béla. Öt évvel ezelőtt indult útnak az első szlovákiai bölcső. Azóta már szinte minden régiónak megvan a saját vándorbölcsője. Nemrégiben adták át a gömöri régió gyönyörű fabölcsőjét, a gömörpéterfalai Kopecsni Mikolt népi bútorfestő pedig gömöri motívumokat festett a bölcsőre. Minden motívumnak sajátos jelentése van. A tulipán a nőt, a rózsa a férfit szimbolizálja, hiszen a bölcsőben lányok és kisfiúk is fekszenek. A mintacsokor fontos eleme a felvidéki címer, melynek jelentése: tudjunk itthon megmaradni magyarnak. A két madárka pedig óvó, őrző madárként van jelen a motívumban, az áldásukat adják ránk.
A bölcső két végére rózsát és tulipánt festettek, ami az élet körforgását jelenti. A virágok kicsi bimbói a gyermeket ábrázolják. Mudi Róbert berzétei református lelkész pedig a Zsoltárok könyvéből választott egy idézetet, amelyik szintén felkerült a bölcsőre: „Őrizz engem, mint szemed fényét, szárnyaid árnyékába rejts el engemet.”
Készülnek a vándobölcsők
A szervezők arra is felhívják a szülők figyelmét, hogy merjenek utódaiknak magyar nevet adni. Egyszóval: magyar nyelven becézgessék gyermekeiket, magyar dalocskákat dúdoljanak a fülükbe, magyar imára kulcsolják össze a kis kezeket, és magyar nyelvű óvodába és iskolába járassák őket. Az anyanyelv őseink öröksége, melyet soha senki nem vehet el tőlünk, hacsak önszántunkból nem mondunk le róla.
Mikor meghirdették a programot, én is leadtam igénylésemet a vándorbölcsőre! Azért is, hogy felhívjam anyatársaim figyelmét, mennyire fontos a családalapítás. Amellett az is fontos, hogy a nevelés során erős alapokra építkezzünk. S ezt az alapot adja meg a magyar nyelv és az ezeréves magyar kultúra, melyben nevelünk és nevelődtünk. Ezt az alapot adja meg ez a díszes vándorbölcső is.
Jövőnk egyedüli záloga a családalapítás, hiszen a legnagyobb és legszebb magyar ellenállás egyike a bőséges gyermekáldás – mondja Varga Heni. – Egyedül ezzel a fegyverrel lehet csatát vívni a beolvadással szemben. A vándorbölcső-mozgalom éltetői azon dolgoznak, hogy minél több faluban, városi közösségben magyar bölcsőben ringassanak magyar gyermeket!
Hurrá, megkaptuk!
Itthon nekünk már van egy szép fehér bölcsőnk. Igaz, nem örököltük, nem volt a nagymamáé, mert még az elsőszülött kislányunknak, Abigélnek vásároltuk – de bízom benne, hogy valahol, valamikor majd az utódainkat fogja szolgálni. Sokan nem tudják, de a régiek nagyon vigyáztak a családi bölcsőre, hogy továbbadhassák a babakelengyével együtt az unokáknak. Van egy mondás, miszerint a fának lelke van. A bölcsőnek is! Mindent hall, mindent lát, ami az újszülöttel történik. Gondoljunk csak bele, napról napra mennyi dalocskát hall, mennyi becézgetésnek szem- és fültanúja…
Tehát van nekünk egy fehér bölcsőnk, mégis szívből vágytam a vándorbölcsőre, mert abban ringatni az újszülöttünket szerintem szimbolikus tettnek számít. Én legalábbis hiszek benne. A mi vándorbölcsőnk a második gyermekünket ringatja (a fehér bölcsőnk pedig felkerült a padlásra, most meg van kímélve). Anyukám minden nap bejár hozzánk segíteni, ugyanis nehéz egy hároméves és egy újszülött gyermek mellett betartani a napirendet. A minap, mikor épp a konyhában tettem-vettem, megálltam egy pillanatra a hálószoba ajtaja előtt...
Onnan figyeltem anyukámat, ahogy a másodszülött kislányunkat ringatta. A szívem elszorult, amikor meghallottam, hogy altatódalt dúdol: ugyanazt, amit elsőszülött lányunknak, Abigélnek énekelt, de nekem és a nővéremnek is, meg még az összes unokájának. Anyukám nyugodt természetű, ha felsír a baba, a karjába veszi, és halkan énekel neki, vagy mondókázik lágyan, édesen. A lányaim mindig abbahagyják a sírást, mintha elvágták volna.
Ez az ő bevált, ősi metódusa. Soha nem volt nagy énekes, nem is ez a fontos, hanem a megnyugtató duruzsolás az, ami megállítja a potyogó könnyeket. Ma már én is ezt a módszert alkalmazom. Dalolok, olvasok, mondókázok magyarul, mert a magyar nyelv olyan nekem, mint a levegő. Az anyanyelvem, anyáim, apáim nyelve, a legszebb, leggazdagabb nyelv a világon. Talán ennek köszönhető, hogy a nagyobbik lányom első kimondott szava a „hinta” volt. Persze azóta háromévesként már tisztában van azzal, hogy sziát-t köszönni nemcsak magyarul lehet – hanem szlovákul, angolul, németül és spanyolul is.
Mikor a csoda csak úgy megtörténik
Valóban igaz! Minden gyermek egy csoda, isteni ajándék, és becsülni kell, hogy ez a csoda éppen velünk történik meg. Hálás vagyok az égieknek, hogy nekem mindez duplán megadatott. Első gyermekem egy aranyos, kedves, okos, cserfes kis teremtés. Hároméves múlt. Ha életkoráról faggatják, katonásan kihúzza magát, és közli: ő már elég nagy ahhoz, hogy óvodába járjon. És bizony tudja meg mindenki, hogy szeptembertől a Süni csoport apró tagja lesz...
Szőke haja derékig ér, mindenre kíváncsi szeme van, csicsergő beszéde, és az értelme is csodásan nyiladozik. Kaland vele minden nap. Imád a pocsolyában ugrálni, homokvárat építeni és hercegnősdit játszani. A baromfiudvarra sem fél egyedül bemenni, kukoricát szór a tyúkok elé, megkergeti a kakast, beköszön a malacoknak. A kertben pedig kis parasztlány módjára veteményez és gyomlál a nagyival, emellett imádja a kérdezz-felelek játékot. Egész nap be nem áll a szája, gyermeknyelven mindent elmond, amire csak gondol.
S pont ez az anyanyelv egyik csodája! Papa, miben spekulálsz? Szeretnék Hamupipőkének öltözni, anya, kérem szépen a hercegnős rrrr-vuhámat! (Megjegyzés: Még gyakoroljuk az „r” betű helyes képzését.) Mama, engedd el Bömbit (értsd: Gömbit, a házőrzőt), hagy futkossa ki magát az udvaron! Én már nagy kislány vagyok, magamban is fel tudom venni a cipőt (igaz, néha kacsaláb lesz belőle). Anya, úgy rendelkeztem, hogy délután besétálhatnánk a városba. Csodálatos napra ébredtünk, a napocska sugarai simogatják az arcomat. Látod, anya?
És mondja, mondja, egyre csak mondja... Ha pedig nem mondja, akkor kérdez, és újra kérdez. Naponta megszámlálhatatlan alkalommal csendül fel a „miért” kérdőszócska. S amikor az ember már belefáradna, Abigél huncutul kacag, mintha azt hirdetné: anya, te milyen butus vagy, hogy még ezt sem tudod! Az őt körülvevő felnőtteket kedvességével, édes csiripelésével teljesen leveszi a lábáról.
Abigél az anyanyelvén fedezi fel a környezetét, az életet. Mert neki ez természetes. Számos magyar mondókát és éneket megtanult már, és a repertoárja napról napra bővül. Gyakran alkot saját szavakat, mint a „téngem” az engem helyett, vagy az „úszókar” a karúszó helyett. Aztán csak ránéz az emberre a kópé kis mosolyával, és várja, hogy kijavítsa. Öröm őt hallgatni, mikor rázendít gyermekkorom kedvenc dalaira, vagy mikor csak úgy feláll a sámlira, és elszavalja a Cinege cipőjét. Esténként pedig imádságra kulcsolja a kis kezét, és elénekeli a Jézuskám, Jézuskám kezdetű magyar imadalocskát, melyet még a nagyi tanított meg velünk.
Úgy gondolom, hogy a magyar nyelvvel kulcsot adok a kezébe, hozzáférést a múltjához és a gyökereihez.
Abigél őrzi kishúga, Adél álmát a vándorbölcsőben (Fotó: Schnelczer Zoltán)
Mi nem magyarkodunk, mi magyarok vagyunk!
Mint ahogy az angol sem tud angolkodni, nincs is rá szavuk, a német nem németkedik, a francia nem franciálkodik és a szlovák sem szlovákoskodik! Bezzeg nálunk megszületett az a kifejezés, hogy „magyarkodik”. Sajnos, a magyar nemzeti önismeretet eltorzították úgy 60-70 évvel ezelőtt, ma pedig ott tartunk, hogy az önismeret helyébe az önostorozás és az öngúny lépett. Ezért sokak inkább levetkőzik a magyarságukat, és igyekeznek mielőbb beolvadni a többségbe. Nehogy már mások legyenek. Pedig olyan divatossá vált manapság a „másság”. Csak éppen: elfogadunk mindennemű eltérést, de a nyelvit, az identitásbelit nem.
Ha valaki ápolja és továbbadja gyermekeinek a gyökereit, az magyarkodik. Gyakorta hallom az ismerőseimtől, hogy nem kell mindig magyarkodni – és hogy a gyerek érdekeit kell nézni. Egy várandós anyukát ma sok minden foglalkoztat, és előre megtervezi a gyermeke jövőjét. Olyan dolgokon töri a fejét, ami egyébként természetszerű. Milyen nyelven beszéljek a gyermekhez? Milyen oviba vagy iskolába írassam?
Én pedig magyarázhatom a bizonyítványomat, pedig korántsem szorul magyarázatra, miért vagyunk mi itt, Füleken magyarok. Egyszerűen ez a természetes. Itt született magyarnak az apukám, a dédapám, az ükapám. A magyar nyelv itt zsigerből jön... Nem kérdés, hogy a párommal milyen nyelven ringassuk, neveljük a kislányainkat.
A Vándorbölcső mozgalom egy magyar kezdeményezésű, nemzetközi hagyományőrző-szociális mozgalom, mely fabölcsők adományozásával kisközösségeket ösztönöz arra, hogy a gyermekeket vállaló családoknak kiemelt figyelmet szenteljenek.
Ja és még valami!
Zárásként még egy gondolat. Anyai kötelességem gyermekeimnek átadni mindazt, amire anyám és nagyanyám tanított. Bízom benne, hogy egyszer majd a lányaim is bizonyítják: mélyebb és közelibb a kapcsolatunk azáltal, hogy az anyanyelvemen beszéltem, meséltem, daloltam nekik a bölcsőtől a koporsóig… És egyszer majd büszkén mondják, hogy volt egyszer egy vándorbölcsőm, amely magyarrá ringatott. Köszönöm, édesanyám!
