Mezei Johanna történelem–angol–francia szakos tanárnő azon szerencsés alkatú nők közé tartozik, akit könnyen össze lehet téveszteni a diákjaival. Fiatalos lendület, kislányos alkat... És igazi nemes, romantikus lélek. Pontosan olyan, mint amilyennek az olvasók Fábián Janka írónőt képzelik, akinek immár hat regénye van az eladási sikerlisták élén.
Miért is lenne más, ha a két név mögött egy és ugyanaz a bájos személy áll?
Fábián Janka írónő (Kép forrása: bbmh.hu)
– Úgy látom, te nem azok közé tartozol, akik számára az év végi ünnepek fárasztó időszak. Kipihentnek tűnsz.
– Annak is érzem magam. Az igazi pihenést, feltöltődést számomra mindig az jelenti, ha együtt lehetek a családommal. Nálunk minden vasárnap ünnep, amikor összejön a család apraja-nagyja. Anyukámmal, húgommal együtt sürgölődünk, előkerülnek a nagyi régi receptjei, szeretetteli légkör járja át a lakás minden zugát. Ez erőt ad az egész évi hajszában.
– Milyen érzésekkel búcsúztattad az óévet?
– Reménykedve. Hosszú idő óta először úgy éreztem, látom az alagút végét. Mikor három éve elkezdődött a gazdasági válság, szinte egyik napról a másikra visszamondták a cégek a nyelvtanfolyamaikat, a nyelviskolában pedig csökkentették az óraszámomat. Én meg ott álltam egy lakáshitellel a nyakamban... Nem engedhettem meg magamnak, hogy búsuljak: ki kellett találnom valamit. Akkoriban kezdtem el álmodni a nagymamámmal, aki mindig is nagyon közel állt hozzám. Mintha mutatni szerette volna az utat, merre menjek. Egy nap aztán odaültem a géphez, és elkezdtem írni egy történetet, amely már hosszú ideje érlelődött bennem. Meglepően rövid idő alatt megszületett az Emma szerelmei.
Ekkor már láttam, hogy ez trilógia lesz, hát elkezdtem házalni a kiadóknál – de nem sok sikerrel. Számítottam ugyan rá, hogy a mai időkben, mikor mindenki ír – úgy, hogy nem vagyok sem ismert újságíró, sem arisztokrata, sem pedig valamiféle celeb –, nem fog a kiadatás könnyen menni. De hogy ennyire nehéz lesz, azt azért nem gondoltam volna! Végül az Emma-trilógiát a saját költségeimen sikerült csak kiadni.
– A jelek szerint jó döntés volt, hiszen az olvasói szavazatok alapján 2010-ben mind az öt könyved felkerült a Libri Aranykönyv toplistájára. Utána „felfedezett” az Ulpius-ház, és nem csupán a legújabb könyvedet, az Angyalos házat, de az Emma-trilógiát is újra kiadták. Mi a sikered titka?
– Úgy gondolom, hogy könyveim hiánypótlóak a magyar könyvpiacon. A történelmi romantikus regényeknek nagy az olvasótábora. Philippa Gregory, Edward Rutherfurd és Victoria Holt könyvei rendkívül népszerűek, annak ellenére, hogy nem a mi történelmünk, a számukra fontos hagyományok vannak bennük megörökítve. Hiszem, hogy az olvasók igénylik a mi kultúrkörünkbe ágyazott történeteket. Sok olvasóm visszajelezte, hogy mire elolvasta az Emma-trilógiát – a regény a századfordulón kezdődik, és a jelenben ér véget –, először életében megértette az elmúlt század magyar történelmét, a politika döntéseit, a veszteségek miértjét és súlyát.
– Úgy látom, hogy a mai korban, mikor a párkapcsolatok nagy része a világhálón kezdődik és ér véget, a nők kiéheztek a romantikára.
– Így van. A régi világban minden sokkal lassabban működött. Ha megnézzük a harmincas-negyvenes évek filmjeit, a régiek komótosan és megfontoltan beszéltek, az idő is lassan csordogált. Persze, a szerelem mindig szerelem marad, de a régi világban több időt szántak az elmélyülésre, az érzések kibontására, így az érzelmeiket is mélyebben tudták megélni. A főhősnő, Emma szerelme például gyűlöletből vált át szerelembe. Ma ez nehezen elképzelhető: ilyesmire nincs idő. Régen a társadalmi osztályok közti szigorú, nehezen átjárható határvonal is nagyon meg tudta nehezíteni egy-egy szerelem beteljesülését. Igazság szerint történészként és íróként sokkal izgalmasabbnak látom a századforduló világát, mint a jelenkort.
– Meglepő, hogy a szerelmet hányféleképpen látod, írod meg. Szerelmes típus vagy?
– Abszolút. Állandóan szerelmes vagyok, valakibe vagy valamibe. Első látásra talán nem látszik rajtam, de engem az életben az érzelmeim, sőt az ösztöneim vezérelnek. Legbelül mélyen romantikus lélek vagyok. Sajnos, a mai világban ez egyrészt nem divat, másrészt meg nem szerencsés alkat. Egy érzelmes lélek könnyen sebezhető, ezért aztán, hogy ne szolgáltassam ki magam, igazi énemet megtanultam elrejteni. De ezt nem szégyellem. A könyveimben kiélhetem magam, és ettől kiegyensúlyozott vagyok. Ráadásul hasonló szép élményeket tudok nyújtani másoknak, mint amilyeneket én érzek írás, kutatás közben.
– A saját élményeidet is beleszövöd a történeteidbe?
– Egy-két motívum erejéig, mint például a gimnáziumi történeteim. Egyházi, katolikus gimnáziumba jártam, ahol nem voltak koedukált osztályok. Az egynemű közösségeknek megvannak a maga jellegzetességei: rivalizálások, alattomos kis piszkálódások, áskálódások, pontosan, mint az Abigélben. Mikor elkezdtem tanítani az egyik gimnáziumban, ahol az egész tantestületben csak egy szem férfi volt, ugyanezzel a jelenséggel találtam szembe magam. Hamar elegem is lett belőle. Talán azért viselem nehezen a dolgot, mert vidéken, Őrbottyánban nőttem fel, ahol még mindig tisztábbak, átláthatóbbak az emberi kapcsolatok. Kamaszkoromban költöztünk fel Budapestre, de én a mai napig vidéki lánynak tartom magam.
– És amikor belefáradsz az emberi játszmákba, az írásba, hová menekülsz?
– A könyvekbe. Ugyanolyan szenvedélyesen szeretek olvasni, mint írni. S hogy összekössem a kellemeset a hasznossal, eredetiben olvasom az angolszász és a francia irodalmat. S mikor a betűkkel is „jóllaktam”: jöhetnek a csillagok. Gyerekkorom óta vonz az asztronómia. A csillagok, a bolygók, a naprendszerek, a kilencedik dimenzió titkai... Sajnos a reál tantárgyak nem tartoztak az erősségeim közé, így nem mertem jelentkezni csillagkutatónak.
– És mit mondanak a csillagok a megjósolt világvégéről? Te mit tartasz erről?
– A maják csillagászati megfigyelése alapján pár tízezer évenként kozmikus kapcsolat jön létre a Vénusz, a Nap, a Fiastyúk, és az Orion között. Ráadásul a számításaik szerint idén, pontban december 21-én az univerzum középpontja is egy vonalba kerül velük. Hogy ők ebből pontosan mire következtettek, nem lehet tudni.
De nem hiszem, hogy ők is világvégében gondolkodtak volna. Lehet, csupán új naptári korszakban. Remélem, hogy minden ilyen rossz hír csupán rémhír, mert nekem még sok tervem van. Maradjunk annyiban, hogy jövőre ugyanitt.
Emma szerelme (részlet)
Gábor néhány egyetemi diáktársával ünnepelte a huszadik század beköszöntét. A fiúk néhány könnyűvérű nőcskét is megrendeltek, akik a bor és a pezsgő mellett jelenlétükkel az esemény hangulatát emelték. A legcsinosabbnak, egy viszonylag fiatal és friss arcú, szőke lánynak azonnal megtetszett a szép szemű, magas fiú, és szinte azonnal az ölébe ült. Éjfélkor a pezsgősdugók durrogása közepette magához húzta Gábor fejét, és megcsókolta a fiút, ő azonban gyengéden eltolta magától a nőt.
– Mi a baj? Talán nem tetszem neked?
Gábor nem válaszolt, hanem felállt, és az ablakhoz lépett. A lány, mellé állva hozzá bújt, és együtt nézték a tűzijátékot, amiből csak néhány fénycsóva jutott el a belvárosi bérház udvari lakásának ablakába. A lány kisvártatva újra megpróbálta felhívni magára a fiú figyelmét. Igazán csinos, és kedvesnek tűnik, olyan, akivel az ember akár ingyen is szívesen eltölt egy éjszakát. Beletúrt Gábor fekete hajába.
– Mire gondolsz most?
A fiú a szemébe nézett. Csak most látta, milyen hosszú a szempillája – akár egy lánynak.
– A szerelmemre gondolok. Sajnálom, ha csalódást okozok. Vele szeretnék most lenni.
– És nem lehetsz vele? Szegénykém!
A lány nem volt csalódott, sem féltékeny. Egy ilyen fiatalember úgyis csak egy éjszakára lehet az övé. Jó lenne egy kicsit megvigasztalni, olyan szomorú a tekintete! Gábor azonban kihörpintette a pezsgőjét, és az előszobába lépve a kabátjáért nyúlt. A lány sóhajtott egyet, de egy szót sem szólt. Ez a fiú tényleg szerelmes – az ilyenekkel nincs mit kezdeni, még megvigasztalni sem lehet. Gábor egy bankót nyomott a kezébe, és megsimogatta az arcát.
– Boldog új évet!
– Neked is, szép szemű! – és csókot dobott neki.
Gábor az utcán állva először arra gondolt, hogy elmegy Zoltánékhoz. Igaz, hogy éjfél már elmúlt, de újév van, sőt új évszázad, és ez jó indok arra, hogy ilyen lehetetlen időpontban beállítson. Ám hamar meggondolta magát. A hideg levegőn vette észre, hogy egy kissé becsípett, és nem akarta, hogy Bella vagy akár Zoltán ilyen állapotban lássa. Ezért elhatározta, hogy inkább sétál egyet, amíg kijózanodik. Majd holnap meglátogatja őket, és boldog újévet kíván nekik. Talán egyedül is maradhat Bellával...
Mostanában semmi más nem érdekelte. A tanulmányi eredménye is leromlott, mivel az előadások alatt is az asszonyról álmodozott: a csókjáról, a tekintetéről, a testéről és arról a csodáról, hogy szereti. Mert tudta, hogy csak őt szereti, és ha Zoltán bácsi nem lenne... De nem, ilyenre gondolnia sem szabad! Lehajolt, és felvett egy marék havat, amit forró homlokához szorított. Milyen komikus helyzet, igazán. Akár nevetni is tudna rajta, ha nem ő szenvedne tőle. Ugyanis szerette Zoltán bácsit is, szinte jobban, mint a saját apját, és soha nem tudott volna neki fájdalmat okozni. Mint ahogy az édesanyjának sem. Ha megtudnák, hogy Bellával szeretik egymást, az mindkettőjüknek tragédia lenne. Így viszont nem mehet tovább. Nem akart tovább rejtőzködni, titkolózni, szégyenkezni. Mit tegyen, mit tegyen? – tépelődött.
Másnap délelőtt kialvatlanul, kócosan megjelent Zoltánék budavári házában egy csokor virággal, egy üveg pezsgővel, és Emmának egy doboz bonbonnal. Madame Peyrou engedte be, aki kissé gyanakodva mérte végig.
– Nincs itthon az uram, az asszonyom pedig gyengélkedik. Emma még alszik, mivel tegnap sokáig volt fenn. Azért várjon, szólok a Madame-nak.
Gábor letette a magával hozott holmikat az elő szoba asztalkájára, és kigombolta a kabátját. Nagyon meleg volt itt bent, és a tegnapi iszogatás és virrasztás után kissé szédült a feje. Rájött, hogy tegnap dél óta semmit sem evett. A barátainál volt ugyan vacsora, de neki akkor nem volt étvágya, a reggeliről pedig megfeledkezett, annyira türelmetlenül szerette volna látni Bellát. Ekkor hallotta, hogy kinyílik a szalon ajtaja, és mikor megfordult, őt látta belépni pongyolában és papucsban.
Az asszony is sápadt volt, és mintha a szeme is ki lett volna sírva. Gábor gondolkodás nélkül átölelte és megcsókolta. Bella azonban néhány pillanat múlva kibontakozott a karjaiból, és megigazította a haját és a pongyoláját.
– Megőrültél? Madame Peyrou itt van a konyhában, Emma pedig a szobájában alszik. Menjünk be ide – Zoltán dolgozószobája felé mutatott.
Beléptek, és Bella óvatosan becsukta maguk mögött az ajtót. A szoba el volt sötétítve, és Zoltán reggeli szivarjai még szinte füstöltek a hamutartóban. Gábor újra a karjaiba zárta az asszonyt, aki azonban most is eltolta magától.
– Beszélni akarok veled. Nincs sok időnk; Zoltán ebédre hazajön, és Emma is mindjárt felébred. Gábor sóhajtott, és kimerülten leroskadt Zoltán karosszékébe.
– Jól van. Csak látni akartalak. Tudtam, hogy ma nem lehet... – Az asszonyra nézett.
– Miről akarsz beszélni?
– Gyermeket várok.
Gábor felugrott a fotelből.
– Úristen! – rémülettől tágra nyílt szemmel bámult Bellára. Az arckifejezéséből látta, hogy igazat mond. Az asszony folytatta:
– Nem tudom, kitől van. Valószínűleg tőled. A fiú halálsápadt volt.
– Hogyan, hát te Zoltán bácsival is...
– Hiszen a férjem! – Bella türelmetlen mozdulatot tett a kezével. – Nem tudom, mit képzeltél. A férjem, és én szeretem őt. Tudtad ezt, nem igaz? – kihívóan nézett Gáborra.
Persze hogy tudta. Csak nem akart erre gondolni; ki akarta irtani az elméjéből. Eddig ez bizonyos mértékig sikerült is, most azonban szembesülnie kellett az igazsággal. Osztoznia kell Bellán, a szerelmén, a testén. Most pedig a gyermeken is. Az asszony szemébe nézett.
– Azt mondod, tőlem van?
Bella a kezébe fogta a fejét, és fel-alá kezdett járkálni.
– Nem tudom, hidd el, tényleg nem! De Zoltántól már nagyon régen nem estem teherbe, ezért gondolom, hogy te vagy az apja. Soha nem lehetek azonban benne biztos – megállt, és a fiúra nézett. – Most mit tegyünk?
– El kell válnod tőle. Feleségül veszlek, és ország-világ előtt vállalom...
Bella keserűen elkacagta magát.
– Hagyd abba! Azt hittem, lehet veled komolyan beszélni.
Gábor az asszony elé állt, és egészen halkan mondta:
– Én komolyan beszélek. Ez így nem mehet tovább. Ha engem szeretsz, akkor így kell tenned. Elköltözünk innen, elmegyünk Párizsba, vagy ahová akarod...
– És Emma?
