A házasság vége egyenlő a bukással?

Azelőtt a házasság vége maga volt a bukás. Ma az elvált nő nem szomorkodik. Mert ezek a nők szépek, fiatalok, pezsgő jövő vár rájuk. Sőt újdonsült erővel néznek szembe mindazzal, amit az élet még tartogat számukra. A „sajnáljatok-engem-szegényt-mert-elhagyott-az-a-gazember” közhely kihúzva. Más már a kódrendszer, új reflexek vannak születőben: az elvált nő eddig ismeretlen portréja. 

Ha közelről megvizsgáljuk a kérdést, rájövünk, hogy szakadéknyi különbség van a városi és falusi nők szerelmi élete és annak megítélése között. A nők vidéken sokkal kiszolgáltatottabbak a szexben. A férfiak (férjek is) ebben a témakörben rendkívül rosszul kommunikálnak. A férfiak vidéken a női orgazmussal kapcsolatban is kevésbé tájékozottak, ezért aztán a nők gyakorta kielégületlenebbek. És a vidéki férfiak általában prűdebbek, mint a vidéki nők. Mert a nőknek is vannak vágyaik, de ezt sem a férfiak, sem a környezet nem akarja tudomásul venni.

Egy elvált vidéki riportalanyunk mondja, aki városról költözött falura, de azóta is kínlódik, hogy párt találjon. – Engem izgatna, hogy a partnerem úgy juttasson örömhöz, hogy teljesen megbízhassak benne. Ez olyan vágy, amit csak megfelelő partnerrel lehet megvalósítani, akinek a vágyai hasonlóak, és a szerelmi kultúrája is hasonló. De ilyen itt nincs. Arról nem is szólva, hogy árgus szemmel figyel mindenki, összevissza pletykálnak rólam. Egyelőre ott tartok, hogy akivel összejöttem, azért kell drukkolnom, hogy tiszta legyen; még ha nem is tudja, akarja tudni, hogyan kell nekem örömet szerezni. Nem hiszem, hogy találok olyan partnert, aki mindenben társam lesz, az ágyban és a hétköznapokban is.

Lássuk tehát pontról pontra, hogyan bontakozik ki az új elvált nő.

Régebben ha valamit, hát az ex szót ki lehetett aknázni: ez volt az a szitokszó, az a panaszáradat, amelyet bármely percben be lehetett dobni. Ott voltak a jó barátnők, langymeleg házasságukba alaposan belevackolódva, akik éberen figyeltek.

Az ő dolguk volt diadalmas arccal bejelenteni, ha a pasi egy szőke bombázóval kötötte össze az életét. Ha vendégségbe kellett hívni egy elvált nőt, a háziasszonyt kitörte a frász az ültetési rend miatt. Ezek a szegények szin­te sohasem mentek szórakozni, vagy ha mégis, magukhoz hasonló számkivetettekkel.

Ezzel szemben ma az ex az örök humorforrás. Bármi történik vele, azon mindig lehet nevetni. Úgy fel­szedett tíz kilót, mint a vihar, és mos­tanában főleg adóellenőrök nyomulnak rá. A vendégség ma is fejtörést okoz, már olyan értelemben, hogy mikor illessze be az elvált nő a feszes heti rendjébe.

Azelőtt az elvált nő csaknem minden esetben a társadalmi státuszától is „elvált”. Adios szép nagy ház, nyaraló, adios műkörmös és heti két takarítás. Ma az újonnan el­vált nő lelkesen üdvözli a státuszát: ide neki az új ruhákat, a fitneszbérle­tet, igent mond a jobbról-balról érke­ző meghívásokra, vadul klikkelget az eBay vonzó képecskéire.  Neki csak a férjéből lett elege. Ha jön a nyár, minden évben elmegy megünnepelni a válá­sát. A szakítás mézeshetei – így neve­zi. Egymaga utazik, meg hat bőrönd. Legalább egy hónapra. A világ végére. Ahol tapadnak rá a férfiak. Az biztos, hogy csak márkás holmit hord. Elve az öt hónap alatt ugyanannyi flört, márpe­dig, mint tudjuk, nadrágszoknyában nem lehet legyet fogni. Nem szállnak azok arra. 

Azelőtt az elvált nő mindig azt mond­ta, nála első a gyerek. Minden szülői értekezleten ezer és ezer kérdést tett fel, hétfőn furulyaórára, csütörtökön kosáredzésre, pénteken kerámia­szakkörre kísérte panaszhang nélkül a kiskorúakat, szombaton pedig ko­rán kelt, hogy mindenből a legszebbet kapja meg a piacon. Az elgondolás az volt, hogy minél jobban elrontotta a házasságát, annál inkább meg kell felelnie anyaként. A gyerekek pedig ennek teljes terhét a vállukon cipelték.

Hiába, egy közép­korú nő – harminc­öt és negyvennyolc között – ne akar­jon már mindent. Gyanakodva nézett mindenre, ami az élvezetre hason­lít. Viszont töretlen lelkesedéssel gondolt a lelki társra. „Újraházasod­ni? Miért ne? Mindenkinek jár egy második esély...” Majd soha többé nem ment férjhez.

Ma így szól a frissen elvált nő: „Én vagyok a prioritás.” A gyerekek­nek pedig a szemük sem rebben. Szülőire egyszer látogat el egy évben, hétfőn késő estig bent marad az iro­dában, csütörtökön a Zarába megy, pénteken masszázsra, a szombat ko­ra reggeleket inkább ne feszegessük. A gyerekek meg, akikről lerepült a teher, csúcsformában tombolnak. Utóvégre a mami még mindig fiatal! Minthogy kései kamaszkorát éli, bár­mi jöhet, ami az élvezetre emlékezte­ti: alkohol vagy fiatal szerető. Csak észre ne vegyék rajta, hogy azért ő sem pörög állandóan. 

És ha társa­ságban szóba kerül a lelki társ, így kiált fel: „Micsoda?! Házasság?! Meg ne halljam ezt a szót még egyszer!” Majd alig három évvel később fejest ugrik bele.