Kedves Emese! Egy olyan témáról szeretném megkérdezni, amiről nem nagyon szeretünk beszélni: a halálról.
Például, mi lesz velünk, ha meghalunk? Tényleg van-e túlvilág? Azt írta múltkor, hogy az elhunyt lelket el kell engedni, hogy "tudjon hazamenni". Mert az a probléma sokszor, hogy elhunytakat még energetikailag fogva tartjuk. Hogyan tudunk elengedni valakit?
Férjemmel négy éve elveszítettük szeretett fiunkat, aki csak huszonnyolc éves volt. Egy balesetben ment el. Nincs olyan nap, óra, hogy ne gondolnánk rá ma is. A legnagyobb fájdalom az életben, mikor a szülő elveszíti gyermekét, akiben legnagyobb öröme telt. Egy anyának, aki gyermekét a testéből táplálta kilenc hónapig, kínok közt megszülte, majd felnevelte, borzasztó dolog a halál. Tudatosítani, hogy nincs többé… Ezért azt kívánni tőlünk, hogy ne gondoljunk rá, képtelenség.
Kérem, magyarázza meg, mit tegyünk, hogy nekünk is, és neki is jó legyen.
Katika, egy régi olvasójuk
Kedves Katika!
Először is fogadja őszinte részvétemet. Az hiszem, mindenki ettől fél a legjobban. Én is. És csak csodálni tudom azokat a szülőket, akik egy ilyen trauma után talpra tudnak állni. Azt gondolom, az embereknek sokkal többet kellene tudniuk a halálról. Ismereteink eléggé hiányosak. Azt az űrt, amit egy gyermek elmenetele okoz a családban, semmi nem tudja pótolni. Én hiszek abban, hogy nem mindegy, milyen és mekkora feladattal a tarsolyunkban születünk e világra. Van, mikor az ember fia túl nehéznek érzi a feladatát, vagy egyszerűen csak nem képes megoldani a feladott leckét. Ekkor a lélek meg is betegítheti a testet. Vagy éppen egy baleset következtében lép ki a földi életből.
Véletlenek pedig nincsenek. Minden a szabad akaratunkon múlik! Többek között ezt is el kell fogadniuk azoknak, akik egy halálos tragédia után itt maradnak a földön. Nagyon nehéz elengedni a szeretteinket, hiszen már kisebb horderejű dolgokban is elengedési problémáink vannak. (Még a rossz, nemszeretem házastársunktól, munkánktól, barátunktól sem akarunk, tudunk megszabadulni.) Amikor azt írtam, hogy halottainkat el kell engedni, akkor az energetikai elengedésre gondoltam, nem az érzelmi elengedésre. Hiszen arra képtelenek lennénk. Igenis fel lehet és kell idézni azokat a szép pillanatokat, perceket, amikor az elhunyt még köztünk élt. Hiszen szeretjük, szerettük.
Mit is jelent akkor az energetikai elengedés? Amikor valaki meghal, sosincs egyedül. A halál pillanatában vele van a halál angyala, Azrael, és egyik, már eltávozott rokona. Még negyven napig itt bolyong a lélek, hogy mindent el tudjon "intézni". Például elvágódnak az energetikai szálak, lebomlik az első három auraréteg, és ha a léleknek vannak még megoldatlan ügyei, ezek alatt a napok alatt azokat elintézheti.
Többek között elbúcsúzhat a szeretteitől is. Én legalábbis így hiszem. Ezért látják sokszor álmukban a családtagok, barátok az eltávozott szeretteiket. Aztán, amikor itt az idő, a lélek szépen elmegy… Haza. Hazamegy, és megnézi, mit tudott megoldani a feladataiból – és mit nem. A lélek szembesül a cselekedeteivel és azok konzekvenciáival. Ezek sokszor fájdalmas felismerések. Odafönt viszont nincs harag, gyűlölet, csak igazi szeretet. Olyan, amit itt lenn a földön sosem tapasztalunk meg, akármennyire is vágyunk rá. (Ezért van fenn a mi igazi otthonunk.)
Mikor aztán megpihen a lélek, egy újabb feladatot néz ki magának, amivel majd újra leszületik, de már egy teljesen más testben… S itt fontos az energetikai elengedés, mert ha az itt maradottak hosszú ideig sírnak utána, görcsösen kapaszkodnak belé, a lélek nem tud ismét leszületni. Vannak olyan lelkek, akik a földön szerzett anyagi javaikhoz − házhoz, vagyonhoz − ragaszkodnak, ezért nem tudnak elmenni. Esetleg sok volt a haragosuk, hát rendezni szeretnék a félreértéseket. Sok oka lehet annak, hogy a lélek miért nem lel nyugalomra.
Mi, itt maradottak a következő szavakkal engedhetjük útjára szerettünket: Szeretünk fiam, tiszta szívünkből, igaz lelkünkből. Soha nem felejtünk el, de most menj. Elengedünk szeretettel. Elengedünk, hogy nyugodtan hazamehess, és tedd a dolgodat. Az ima is sokat segít. Kedves Katika! Remélem, némiképp kielégítő választ adtam a kérdéseire, és sikerült Önöket kicsit megnyugtatnom. Igenis, a fiúk boldog lesz, mert hazaért.
