Mára a nagymamák is megváltoztak: a legjobbakat mutatjuk be! Írásunkban az érem másik oldalát szeretnénk felmutatni. Olyan nagymamát kerestünk fel, aki olyan természetesen gondoskodik az unokákról, mint ahogy más ember levegőt vesz. Azt a felfogást képviseli, hogy a szeretet kútfője a család.

A nagyi rítusokat ment át generációról generációra, mikor vasárnapi ebédre hívja a „gyerekeket“. A nagyi nem csupán ad, kap is az unokáktól, mert töltekezik a velük töltött idő alatt.

straka-katalin.jpg
Sztraka Katalin: Emlékszem a nagyi fantasztikus meséire. A férjem mindig ráadást kér, mikor mesélek közülük a gyerekeknek. A nagyitól tanultam a kis vízilóról szóló mesét, aki elcsavargott a családjától, és nagy viszontagságok után talált vissza hozzájuk. Ez tanmese is egyben, arra tanít, hogy a családra mindig lehet számítani, és az mindig visszafogadja eltévelyedett fiát...

Hárman szülni

A nagyfödémesi Sztraka Katalin (55) anyakönyvvezetőként dolgozik. Egész biztosan nem unatkoznak mellette az unokák, de minderről meséljen inkább ő maga. Azzal kezdi, hogy érdekes az ő szupernagyiságának története. Két gyermeke közül a fia még nőtlen. Rita lányának köszönhetően két unokája van: a hatéves Dodika és a húszhónapos Matyika.

– Halljuk azt a különös történetet!

– A lányom a terhessége hetedik hónapjában járt, mikor megkértek a vejemmel, hogy legyek jelen a szülésnél. Megmondom őszintén, először megrémültem. Nekem is volt két természetes szülésem, tudtam, mit jelent világra hozni egy gyermeket. Nem nagyon akartam kiszolgáltatott helyzetben látni a lányomat, akit nagyon szeretek. Mivel közös a nőgyógyászunk, bepróbálkoztam nála: biztos jó ötlet ez? A doktor úr megnyugtatott, hogy nagyon jól fogunk mi hárman együtt szülni. Ezzel ott a rendelőben fel is került a pont az i-re.

– Végig jelen volt a szülésnél?

– Bizony, és mindkét unokámnál. Ezt úgy kell elképzelni, hogy én is bevonultam a lányommal a szülészetre. Szó szerint. Akkor már Rita mindenórás volt. A galántai kórházban „szültünk“. Éjféltől reggelig tartott a vajúdás a felkészítő szobában. A lányom optimista volt, én már feszültebb. Egyébként előre készültem, elővettem azokat a felkészítő könyveket, melyekből régen én tanultam: figyeltem a jóslófájásokra, a vajúdás alatt a légzéstechnikára. És persze rengeteget beszélgettünk Ritával. A végén megszűntek a tolófájások. Úgy éreztem, innentől jövök én: most van szükség a támogatásomra. Láttam az orvoson és a nővéreken, hogy tudják, mit csinálnak.

Leírhatatlan eufóriát éreztem, mikor megszületett az unokám. Azóta egy láthatatlan zsinórral vagyunk összekötve. Ilyet csak a saját szülésemnél tapasztaltam. Hatalmas élmény volt. Míg én Rita mellett voltam, a vejem a szülészet folyosóján rótta a köröket, kint pedig a másik nagymama és a két nagypapa várakozott.

– Utána csak jobb jött, gondolom. A nagymamaság. Az is különleges?

– Nem érzem, hogy különleges nagymama lennék. Nem szeretném magamat fényezni. Még dolgozom, de szerencsére lányomék is Nagyfödémesen élnek, így gyakran találkozunk. A férjem is igyekszik jó nagypapa lenni. Mi mindketten szeretünk nagyszülők lenni, kölcsönösen erősítjük egymásban ezt a generációs érzést. A vejünket is nagyon szeretjük. Hasonló az értékrendünk, neki is fontos a család, a rítusok. Az is lényeges, hogy soha nem rivalizált a két nagyszülői páros. Felosztottuk a szerepeket, az unokák hétvégenként többet vannak a galántai nagyszülőknél, mi pedig hétköznap látjuk őket gyakrabban.

– Ki a példaképe? Milyen nagymama volt az Ön nagymamája? Hogyan emlékszik vissza rá?

– Csodálatos! Életemben nem fogom őt utolérni. Végtelenül intelligens volt, olvasott, mindig jó tanácsokkal látott el. Gyönyörűen kézimunkázott, káprázatos kollekcióm van tőle horgolt babákból és ruhákból. Ha beteg voltam, mindig ő vigyázott rám, mert az édesanyám dolgozott, ő pedig már nyugdíjas volt. A citromos teám a mai napig a nagymamám receptje alapján készül, a főztje pedig a nagybetűs házi. Már megvoltak a gyerekeim, de neki még mindig én voltam az unoka: Mikulásra apró ajándékkal várt, az első epret is rendre én kaptam, ha pedig látogatóba mentem, a kedvenc süteményemet készítette. Jó példaként állt előttem mindig – és akkor az édesanyámról még nem tettem említést! Igazi női hősök ők ketten a nagyival, akik rengeteg apró munkát elvégeztek a család körül. Anyám igazán méltó lenne rá, hogy mikrofonvégre kapják. A 77. életévében jár, de ő neveli a húgom kamaszodó ikerlányait.

hirlevel_web_banner_2_160.jpg

– Hiába mondja, hogy nem – úgy tűnik, az Önök családjában minden nő különleges.

– Húgom építészmérnökként végzett Budapesten, ott ment férjhez, ott születtek meg a lányai, végül elváltak az útjaik a férjével. A húgom pedig az anyagiakat bebiztosítandó, ki ment Svájcba dolgozni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkor már a lányok Nagyfödémesre jártak iskolába. Komoly nyelvi hátránnyal indultak volna külföldön, így a család a szárnya alá vette őket, és az édesanyámmal maradtak. Szerencsére az édesapjuknak sem volt ellenére. Anyukám 42 éves pedagógiai tapasztalattal rendelkezik: én is abba az iskolába jártam, ahol tanított, sőt, a lányom, majd a fiam is, az ikrek is és Dodika, az unokám is. Most pedig Rita lányom tanít ugyanott! Az ikrek anyuval és Flóri papával élnek – aki ugyan nem a vér szerinti édesapánk, de a végtelenségig szeret bennünket. Mindig csak jót, szépet kaptunk tőle. Édesanyám pedig hihetetlenül vitális, több energiája van, mint nekem.

– Milyen közös programok vannak az unokákkal?

– Mit mondjak? Két fiúunokám van, s eddig én az autókról semmit nem tudtam. Most már ismerem a főbb típusokat, és a versenyekben is szakértő vagyok. Dodikával mindig jönnek az autós témák, és ha nincs a papa a láthatáron, akkor én vagyok a beszélgetőpartnere. Mikor nem tudom, pontosan miről is van szó, Dodika felvilágosít. Dagad a keble, hogy ő tanította meg a mamának, mi az a driftelés (drift vagy drifting: autók csúsztatása, sodródása – a szerk. megj.). Klasszikus háztartást vezetek, kis deficittel, mert édesanyám kalácsai, kenyerei felülmúlhatatlanok. Dodikával sokat szorgoskodunk a konyhában, szeret keverni, van egy gyümölcsös pitém, amit már ő maga gyúr. A fasírtot is mindig velem készíti: szerinte az én fasírtom a világ legjobbja!

Spontán ember vagyok, mikor a lányom férjhez ment, akkor jutott eszembe először: ha megadatik, akkor előbb-utóbb nagymama leszek. S előjött a családi minta, hogy nekem mennyire fantasztikus nagymamám volt, és megijedtem. Hiszen én dolgozó nagyi leszek, szombatonként is dolgozni fogok, ha épp esketek. Feleslegesen aggódtam, mert az élet mindent bölcsen elrendezett.

– Mit gondol, mi egy nagymama szerepe?

– Stabil, szülőket segítő, támogató szerep az övé. Az a jó, ha a szülő úgy érzi, hogy bátran rábízhatja a gyermekét. A nagyik sokszor félnek, mert többször konfliktusok adódnak abból, hogy más módon nevelik a gyerekeket.

– Szigorú nagyszülőnek tartja magát?

– Tiszteletben tartjuk azokat a kereteket, amelyeket a szülők megszabtak, és betartjuk a szabályaikat. Dodika tíz percet játszhat mobilon, nincs olyan, hogy a mamánál tovább lehet. Esténként azért kijár még egy plusz mese, vagy tovább fenn maradhat. (Mosolyog.)

– Milyen a napirend, mikor ott vannak az unokák?

Dodika havonta egyszer nálunk szokta tölteni a hétvégét, ilyenkor már pénteken jön a kis pingvines bőröndjével, hozza benne a kincseit. Órákig képes társasozni vagy kártyázni. Imádjuk a szombat reggeleket, pizsamában nagy reggelit rittyentünk, majd megtervezzük a programot. Biciklizünk, a környéken túrázgatunk, a papával fociznak, vagy épp gulyást főznek. Ha jön az unoka, mi a munkát félretesszük! Az idő véges, gyors tempóban nőnek a gyerekek, nem szabad engedni, hogy kifolyjon az idő a kezünk közül. A munka megvár, a füvet máskor is le lehet nyírni, takarítani máskor is lehet.

nagyszulok.jpg

– Matyi, a legkisebb unokájuk húszhónapos. Az ő felügyeletét is bevállalják?

– Persze. Mindig ketten jönnek, ritka eset, amikor csak Dodika van nálunk. Ő csak szombatról vasárnapra szokott nálunk aludni. Fürdés után Matyika megkapja a kis tejecskéjét, én pedig mellette vagyok, míg elalszik a kiságyban. Utána Dodikával még olvasgatunk, beszélgetünk. A kicsi éjjelente többször felébred, ilyenkor dajkálgatom, dúdolok neki, mígnem szépen visszaalszik.

– Mire a legbüszkébb?

Dodikával sokat kártyázunk. A múltkor megegyeztünk, hogy a vesztes az utcán hangosan elkiálltja, hogy UNO. Mikor legutóbb veszítettem, felajánlotta, hogy ő majd átveszi büntetésemet. Nem akarja, hogy kellemetlenül érezzem magam. Hazamenetel előtt meg mindent bevet, hogy fél órát még maradhassanak. Ettől szebb visszaigazolás nem létezik.

Minél több ember veszi körül a gyereket, annál tarkább a szőttes. Annál több mintát és karaktert lát maga körül – és annál több embert tud szeretni. Megtanulja azt is, hogy nem vagyunk egyformák, az egyik nagybácsi morózusabb, a másik nagyi görcsösebb, de mindenkit el kell tudni fogadni. A család minden tagja szeretetreméltó, egyszerűen azért, mert ők a mi családunk! Az a gyerek, akit nagy család vesz körül, az kint, az életben is könnyebben boldogul más emberekkel.

– S mit csinál a nagymama, amikor nem az unokákkal van?

– Nem vagyok kézimunkázó típus, de nagyon szeretem a kiskertemet, a virágjaimat és a természetet. Van a Balaton-felvidéken egy kisebb pincénk, sokat járunk oda. Emellett nagyon szeretek olvasni.

– Végezetül hallhatunk valami aranyos kis történetet?

– Az volt aranyos, mikor édesanyám Dodikát egy ideig VI. Dodikának hívta! Nálunk, a családban ugyanis mindenki József: a férjem, a fiam, a vejem, a nászom... Rita lányomat próbáltam lebeszélni a névadásról, de azt mondta: mindenki József, akit én szeretek, miért pont a fiam ne legyen az? S még valami: igen tisztelem azokat a nagymamákat, akik egyedül vannak mindenre, a játékra és a törődésre is, mert hiányzik a papi. Szerintem ők az igazi szupernagyik!

Sallay Erika