Az alábbi történetet az élet írta, szereplői valós személyek. Riportalanyunk azonban nem kívánta felfedni személyazonosságát. Nem véletlenül.
Modern világunkban még mindig vannak tabutémák, amelyek mintha nem is léteznének. Az ember ugyanis nem akar szembesülni azokkal a dolgokkal, amelyekkel nem tud mit kezdeni. Ilyen például a pedofília vagy a családon belüli erőszak kérdése. Pedig már tudjuk, hogy sok család nem a biztonság, hanem a rettegés színhelye a nők és gyermekeik számára.
Az alig harmincéves, közép-szlovákiai Andrea hat éve vált el a férjétől, aki mellett teljes értékű emberből megfélemlített, akarat nélküli feleséggé vált. Andrea azon kevesek egyike, aki még időben elmenekült zsarnok férjétől, így nem szaporítja a családon belüli erőszak áldozatainak számát. Férje hat év szünet után újra hallat magáról, és nem hagyja, hogy volt felesége és gyermeke békében élhessenek.
– Mielőtt összeházasodtunk, egy évig együtt jártunk. Azt hittem, ismerem a férjemet. Tévedtem – kezdi történetét Andrea. – Sűrű, rózsaszínű ködben láttam őt. Nem vettem észre a figyelmeztető jeleket, pedig akadtak bőven: apróságok miatt dühöngött, nem volt humorérzéke. A házasságkötés előtt elhalmozott szép szavakkal, virágcsokrokkal. Azonban egyszer, valami semmiség miatt úgy megrázott, hogy majd kiszakadt a lelkem. Aztán szabadkozott, sírt, bocsánatot kért, és én elhittem, hogy a fáradtság volt az oka. Összeházasodtunk, új lakásba költöztünk – az én lakásomba. Én dolgoztam, ő pedig munkanélküli volt. A fizetésem az ő számlájára ment, mert így akarta. Én pedig arra gondoltam: jól van ez így, hiszen házasok vagyunk.
Amikor először kezet emelt rám, meglepődtem. Ma sem tudom, mi idegesítette fel, de megrázott, és belelökött a fotelba. Utána térden állva kért bocsánatot, könyörgött, ne mondjam meg senkinek. Dehogy mondom, hiszen szeretjük egymást, közös babát tervezünk!
– De nem tudtam olyan „rendesen viselkedni”, hogy ne verjen meg. A falhoz szorított, nekilökött a radiátornak, fojtogatott, ökölbe szorított kézzel fenyegetőzött, hogy szétveri a képemet. A kitörései után sírt, én pedig vigasztaltam, közben azon gondolkodtam, normális vagyok-e. Hiszen nekem kellene sírnom. Előfordult, hogy éjjel felébresztett, és azt mondta, nem akar tönkretenni. Összefüggéstelenül beszélt. Korán jártam munkába, aludni akartam, de minduntalan felkeltett. Két-három napig szomorkodott, aztán kezdődött minden elölről.
– Órákig rágódott azon, milyen nadrágot vegyek magamnak, vagy hova helyezzük az új bútort. Mikor már azt gondoltam, lezártuk a témát, újrakezdte. Majd kirobbant, megrázott, fojtogatott, fenyegetett. Lassan már nem is volt saját akaratom. Féltem a tulajdon lakásomban, ahol főztem, mostam rá, ő pedig nem dolgozott, nem csinált semmit. Próbáltam rábeszélni, hogy menjünk el pszichológushoz, hiába. Senkinek sem mertem elmondani, mi történik velem. Még verés közben is arra gondoltam, nehogy kék foltjaim legyenek. Szégyelltem magam, és arra gondoltam, ezt biztosan nem hiszi el nekem senki, hiszen a férjem volt a világ legudvariasabb embere.
– Mindig kínosan ügyelt a külsőségekre. Kedves, udvarias volt a szüleimmel, mézes-mázos modorával mindenkit levett a lábáról. Még mosogatni is segített az anyukámnak. Később dolgozni kezdett, de nem változott semmi. Öthónapos terhesen is megvert, én pedig azzal hitegettem magamat: biztosan elfelejtette, hogy kisbabánk lesz! De a lelkem mélyén már tudtam, nem hagyhatom, hogy így teljen az életem. Végül elmondtam az egyik barátnőmnek, hogy ver a férjem. A kilencedik hónapban megint megrázott, falhoz szorított, fojtogatott, megtépett, aztán lelökött a hűtő mellé, és elrohant. Sírtam, reszkettem. Gyorsan összepakoltam a holmimat, és felhívtam a szüleimet. Akkor mondtam el nekik először, mi zajlik köztünk.
– Hazaköltöztem. A férjem szerencsére nem telefonált, nem jött, nem keresett. Pár nap múlva beállított az anyósom meg a sógorom, és engem okoltak mindenért. Azt mondták, én provokálom a férjemet. Nem lesz semmiféle válás, ne cirkuszoljak, hanem szokjam meg a házaséletet! A sógorom még megjegyezte: ő is megpofozza néha a feleségét, az mégsem fut a bíróságra. Szerencsére nem sikerült „meggyőzniük”.
– Felkerestem egy ügyvédet, hogy beadjam a válást. Ő azonban azt „tanácsolta”, várjam meg a szülést. A mai napig bánom, hogy szót fogadtam, mert így egy erőszakos ember nevét viseli a gyermekem. Szülés előtt bejött hozzám a férjem a kórházba. Kétségek gyötörtek, de már tudtam: nem akarok vele élni. Aztán megszületett a kislányom. Három hónapos volt, amikor a bíróság kimondta a válást. Nem tudtam megakadályozni, hogy a hazugságai győzzenek. Kijelentette, hogy éjjelente késsel kergettem, és pszichopata vagyok.
Mikor elmondtam, hogy rendszeresen bántalmazott, a bíró visszakérdezett: vannak-e tanúim? Persze nem voltak. A bíróság ítélete: láthatás megegyezés szerint, hatszáz korona tartásdíj.
– Azóta eltelt hat év. A kislányomat a szüleimmel együtt nevelem, úgy, ahogy az én gyerekkorom is zajlott – harmóniában, szeretetben. Ez idő alatt egyetlenegyszer sem jött el az apja, hogy meglátogassa. Aztán tavaly karácsony napján megjelent a házunk előtt az új családjával. Fölényesen kioktatott: szépen neveljem a gyereket, mert ha valami nem tetszik, vagy hibát követek el, akkor elveszi tőlem. Joga van hozzá, komoly kapcsolatai vannak. És ezentúl látni akarja a lányát.
– Nagyon felzaklatott. Hat év után mit akarhat tőlünk? Újra felkerestem egy jogászt, aki „megnyugtatott”: igenis a volt férjemnek sok mindenhez joga van, akkor is, ha eddig nem érdekelte a gyermeke sorsa, nem látogatta. Felkerestem egy másik jogásznőt, ő sem biztatott. Annak idején azért váltam el a férjemtől, mert nem akartam, hogy a gyermekem azt lássa: ver az apja. Mi lesz velünk ezután? A szociális osztály szerint meg kell egyeznünk a láthatásban. Megegyeztünk, de ott is fenyegetőzött. Mondtam neki: még emlékszem a durvaságaira. Gúnyolódott:
– Van papírod róla? Nincs? Hát akkor minek ilyesmit felemlegetni?
– Azzal vagánykodott, hogy majd felhív a láthatások előtt, hogy bizonyítéka legyen – a hívások feljegyzése a telefontársaságtól –, hogy ő igenis törődő apa. Azóta nem jelentkezett. Nem tudom, mire készül. Mikor elváltam, azt hittem, megmentettem a gyermekemet az erőszaktól. De úgy látszik, nem mondhatom neki, hogy „A világ kincséért sem adnálak senkinek, csillagom”. Mi lesz, ha őt is bántani fogja? Mi lesz, ha elkövet vele valamit? Annak éppúgy nem lesz szemtanúja, mint ahogy a velem történteknek sem volt. A jogászok a vállukat vonogatják, a szociális osztályon úgy kezelik a gyermekemet, mintha tárgy lenne. A bíró gúnyos megjegyzéseket tesz.
– Görcsbe rándul a gyomrom, ha a volt férjemre gondolok. Fura tekintete és viselkedése, összefüggéstelen beszéde alapján tudom: semmit sem változott. Gyakran már azt gondolom, az állatvédők többet tesznek az állatokért, mint a gyermekvédelem a gyermekekért. Kaptam ugyan egy jó tanácsot: költözzek el jó messzire! Gondolkoztam már ezen is, de nekem itt élnek a szüleim, a barátaim, itt van a munkahelyem, az otthonom. Hova meneküljünk?
Most már bánom, hogy annak idején nem mentem el a rendőrségre. A biztonságot nem a rendőrségnél, hanem a szüleimnél kerestem. Az bánt a legjobban, hogy nincs igazság, és a törvény is az erőszakos, verekedős, hazug ember mellé áll.
Eddig a vallomás.
A családon belüli erőszak magában foglalja az érzelmi és lelki terrort, valamint a fizikai bántalmazást. A feleségbántalmazás – ide tartozik a nemi erőszak is – folyamatos, rendszeres és célzatos terror. Célja, hogy a feleséget teljesen a férj alá rendelje, és annak lelki, valamint testi tulajdonává tegye. Az elborult időszakot kedvesség, engedékenység és nagyvonalúság követi, amelyet ismét kegyetlenséggel teli időszak vált fel. Így kelt a férfi függőségérzetet a feleségben. A zsarnok kínosan ügyel a látszatra, a külvilág számára mindig a szép arcát mutatja – és sosem változik meg.
A felmérések szerint minden ötödik, párkapcsolatban élő nőt bántalmazott már jelenlegi vagy volt partnere. A bántalmazás jelenthet ütlegelést, verést, pszichikai, szexuális, gazdasági és szociális erőszakot, valamint érzelmi zsarolást és megfélemlítést is.
Póda Erzsébet
