Bemegyek az üzletbe, keresek egy takarót, fölé huzatot. Az elárusító grimaszol egyet, nyers velem, mint a pokróc. Pár éve ez a párbeszéd egész máshogy játszódott volna le, emberi melegséget csempésztünk volna bele, s kis csevej is kialakult volna köztünk. Az elárusító is adott volna nekem kis derűt, én is neki, s mindjárt jobban éreztük volna magunkat a világban.
Régen a jó házba születettek az anyatejjel szívták magukba az illemtant, az úrilánynak étkezés alatt lexikont nyomtak a hóna alá, s azzal kellett sétálgatnia, hogy egyenes legyen a járása. Ma már nincs ilyen, s bizony rácsodálkozunk, mikor valaki egyenesen ül ebéd alatt, s a halat villával és kenyérrel eszi. Igazság szerint az étkezésen látszik meg leginkább, volt-e az embernek gyerekszobája. A társadalmi formulák alapja mindig a tisztelet, amellyel az embertársamnak tartozom, s a tisztelet, amellyel önmagamnak tartozom. S hogy ez mit jelent?
Illemtan, vagy amit akartok
Lökdösődés, folyamatos császkálás, szűnni nem akaró dőzsölés. Az idei évben rendre ilyen élményekkel távoztam a nagyobb koncertekről, ahol bottal üthettük a kulturált viselkedés nyomát. Helyette volt szerencsém megtapasztalni olyan emberek társaságát, akik egymásra fittyet hánynak, agresszívan tolakodnak, amivel elrontják mások szórakozását. Egy ponton már kezdtem azt hinni, hogy velem van a baj, s én vagyok túl merev, amikor elvárom, hogy egy rendezvényen az ember ne császkáljon fel-alá, s ne zavarja a másikat. Vagy a zene és az előadó már nem is számít, csak az a lényeg, hogy elmondhassam: ott voltam, részt vettem az eseményen? Bármi is a válasz a kérdésre, az biztos, hogy valami nagyon megváltozott a koronavírus óta.
Illik tudni, hogy mit nem illik
Talán nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy a klasszikus illemszabályok kihalófélben vannak. Jó néhányat az idők és a szokások változása miatt hagytunk el, míg mások a tapasztalatok hiánya miatt kerültek háttérbe. Nálam az éttermi protokoll ilyen, hiszen nem sűrűn járok elegáns és exkluzív helyekre, s ha meg is fordulok egy-egy ilyenen, akkor már a belépés előtt azon kattog az agyam, hogy mire figyeljek majd oda, kanálba tekerjem-e a spagettit vagy elég lesz hozzá a villa.
Úgy gondolom viszont, hogy van az etikettnek egy olyan, kvázi szent és sérthetetlen része, amelyet minden körülmények között be kell tartanunk. Például soha nem lehet kérdés, hogy az idősebbeknek vagy az arra szorulóknak átadjuk a helyünket, a nőknek elsőbbséget adjunk, s úgy általában segítsünk a másikon, ha módunkban áll. De mindenekelőtt tartsuk tiszteletben egymás határait és méltóságát, valamint az élni és élni hagyni elvét. Mert ha sok mindenben nem is vagyunk egyenlőek, emberi méltóságunkban bizony azok vagyunk.
Bizonyos értelemben ez a fajta illem tartja egyben a társadalmunkat, s teszi nemesebbé az emberi lelket. Gondoljunk csak bele, mi történne, ha az üzletben sorban állás helyett hangoskodnánk, lökdösődnénk és a könyökünkkel törnénk utat, mondván, hogy kijár nekünk az elsőbbségi kiszolgálás, s nem vagyunk kötelesek kivárni a sorunkat. (Ma már ez sem megy ritkaságszámba.)
Pedig ha „tudunk engedni“, illetve képesek vagyunk hátralépni egyet s elsőbbséget adni a másiknak (ne adj’ Isten háttérbe szorítani az egónkat), azzal hizlalhatjuk a saját önbecsülésünket is. Mert ne feledjük, hogy az az ember udvarias, akinek rendben van az önbecsülése, mert akkor nyugodt önmaga felől, s értékelni tudja a másik embert is.
Régen minden jobb volt?
Nem tudom pontosan, mikor lett sztenderd a bevezetőben említett viselkedés, de annyi biztos, hogy nem csak én panaszkodtam. Az internetes fórumokon többen is nehezményezték a rendezvények közönségének bunkó magatartását. S mielőtt még felmerülne, hogy mégis mire számítok egy koncerten, ahol a közönség összetétele jócskán színes (vagy egy üzletközpontban, amelyik szintén demokratikus műfaj), hadd jegyezzem meg: régen azért nem ez volt a jellemző. Az emberek nem viselkedtek ennyire szélsőségesen még a nagyobb rendezvényeken sem (nem még az utcán vagy az üzletben), és tekintettel voltak egymásra. Ma meg egyre többször olyan érzésem van, hogy egy szupermarketben vagyok, ahol az akciós sajtért versenyzek több száz másik vevővel.
Pár hete részt vettem egy ingyenes városi rendezvényen, ahol hasonló viselkedéssel találkoztam. A táncoló hölgy kilöki a mögötte jövő kezéből a sört, végigfröcskölve a másik ruháját, de csak tombol tovább... A hátulról előre furakodóktól már egy bocsira sem futja, s az sem zavarja őket, hogy épp a barátnőm kezét fogom – tank módjára törnek át, miközben letapossák a többiek lábát. Ezek nyilván kiragadott példák, de akarva-akaratlanul is elgondolkodtató: mi történik velünk? Hétköznapi frusztráltságunk lenyomata ez? Vagy sokan tényleg úgy gondolják, hogy nekik alanyi jogon kijár az első sor – s jaj annak, aki az útjukba áll? Esetleg arról van szó, hogy egyre alacsonyabb az emberek ingerküszöbe, s már egy koncerten vagy üzletben is élet-halál harcot vívunk egymással?
Elfojtott traumák, elszabadult indulatok
A koronavírus fekete lyukat hagyott az életünkben, hiszen a lezárásoktól az orosz–ukrán háborúig eltelt szűk két év mindenkitől elvett valamit. A nagy újranyitásban pedig sokan elkezdték habzsolni az életet. (Talán azért, hogy bepótolják azt, ami kimaradt?!) Noha épp az imént említett viselkedésformák mutatják, hogy ez a világ már nem ugyanaz, mint amit a pandémia előtt éltünk. Az online térben kelesztett indulatok is egyre sűrűbben szivárognak ki az utcákra. A közélet inkább a nagycirkuszra hasonlít (vagy a kocsmára, ahova olyan sokáig nem járhattunk) – s ezen már meg sem lepődünk. A mindennapi közbeszédben megszokottá vált, hogy az ellentétekre és a különbségekre helyezzük a hangsúlyt, az építő szándék helyett pedig a konfliktuskeresés dominál.
Mintha a pandémia időszaka valamiféle sebet ejtett volna a kollektív tudatunkon, s ezért traumákkal átitatva tértünk vissza a régi-új kerékvágásba. Ehhez még vegyük hozzá a növekvő árakat, valamint a szomszédban dúló háborút, s máris érthetővé válik, miért viselkedünk egyre türelmetlenebbül. Hisz eddig abban a hitben éltünk, hogy a világ egyre jobb lesz körülöttünk, mi is egyre többet kaptunk – már két autónk is van, mindenki utazik –, s mikor háborúkról hallottunk, azt gondoltuk: „Na igen, de itt velünk ilyesmi nem eshet meg! Mi a kenyér vajas felét kaptuk ki, hisz Európában élünk.” Európát azonban kihúzták a lábunk alól, s mi nem tudunk már európaiakként viselkedni, mert minden összekavarodott – már nem bízunk a jó világban. S ettől irtó idegesek vagyunk...
Fontos, hogy az együttélés mindannyiunk számára jóleső legyen. A jó szótól otthon érezzük magunkat a világban..
Miért fontos mindez?
Visszatérve az illemre: a hanyatló állapotokban talán az is közrejátszhat, hogy időközben felnőtt egy olyan generáció, amelyik a digitális eszközökön és a közösségi médián szocializálódott. Rajtuk nehéz számonkérni a kulturált viselkedést. Persze még mindig ott van a szülők felelőssége, de ez azért összetettebb kérdés annál, mint hogy az egészet a neveléssel hozzuk párhuzamba. A körülmények ugyanakkor nem mentenek fel senkit. Ha például moziba megyünk, akkor evidens, hogy nem beszélünk a film alatt. S úgy általánosságban sem illik túlharsogni a környezetünket, legyünk akár egy nyilvános rendezvényen, akár egy parkban.
Nagyon fontos, hogy mindig tartsuk tiszteletben a másik ember jogát a szórakozásra. Nyakatekerten hangozhat, de a valóságban nem kell hozzá más, mint empátia, némi önuralom – és persze tudni, hogy mit nem illik. Nem lehet mentség a kulturálatlan viselkedésre az sem, hogy alkoholt fogyasztottunk, esetleg fáradtak vagyunk, végigdolgoztuk a hetet (tehát hadd engedjük el magunkat), vagy épp több száz kilométert utaztunk, hogy ott lehessünk valahol. Mert akár fejre is állhatunk, de momentán sem a politikai, sem pedig a gazdasági problémákon nem tudunk érdemben változtatni. Az viszont, hogy milyenné tesszük a környezetünket, valamint hogyan bánunk a körülöttünk lévőkkel, már nagyon is rajtunk múlik.
Meggyőződésem, hogy a bunkóság összefügg az önbecsüléssel: a bunkó elárusító nem sokra tartja magát, ezért nem adja meg neked sem a tiszteletet, mert feltételezi, hogy te is hasonló, szétfolyó ember vagy, akinek nincsenek meg a keretei. Egy személyzetis meséli: „Felvételi beszélgetéseken gyakran megtörténik, hogy a jelentkező meglepődik azon, hogy tisztességgel bánok vele. Második alkalommal fészkelődik, harmadik alkalommal meg átver. Hogy miért? Azért, mert azt gondolja, hogy valami naiv liba lehetek, ha ilyen szépen beszélek vele. Ő ugyanis nem tartja sokra magát, s azt várja tőlem, hogy én se tartsam őt sokra. Persze, az ilyen embert sok méltánytalanság éri, mire idáig eljut.”
