Halk morgás szűrődik ki a próbafülke függönye mögül. Megtaláltam a tökéletes ruhát. Az anyaga könnyed, lágy esésű viszkóz, hosszú ujjai vállban enyhén buggyosak, a csuklónál hajszálvékony mandzsettával záródnak. A derekat egy színben harmonizáló, megkötős öv emeli ki. A szoknyarész bőven redőzött, pörgős fazon. Szinte látom magam, ahogy vonulok benne az utcán.
A bökkenő csak az, hogy amit most próbálok, mellben szűk, a sorban következő méret meg úgy áll rajtam, mint tehénen a gatya. A fülke padjára roskadok. Tarkón üt a nagy kérdés: Rám már a konfekcióméret sem passzol? Mitől leszek én nő? A nőiségnek előírt szabályai vannak. Miért nem lehet engem beleszuszakolni egyik dobozba se? Miért nem jó rám egyik méret sem? Mitől leszek én nő?
A lány, aki sohasem babázott
Hőség van. A kiégett fűben öreg cirmos macska nyújtózik. A valaha sárgára, most zöldre mázolt padon ücsörgök. Mezítelen, portól fekete lábam boldogan lóbálom. Ritmikusan előre-hátra, közben nagyokat harapok a vaskos dinnyeszeletből. Meggymintás atléta, zöld rövidnadrág van rajtam: mindkettőt leettem. A dinnye olyan, hogy csak mocskosan lehet enni. A magokat tisztességgel kiköpöm. Minden nagycsoportos tudja, hogy nem szabad lenyelni, különben dinnye nő az ember hasában.
Arcom ragad az édes létől. Tökéletes harmóniában létezem magammal, elégedetten a világgal. Felettem terebélyes almafa, titkos tudás hordozója. Magántermő: így hívtuk. Páros évben a bal, páratlan évben a jobb fele borult virágba és hozott gyümölcsöt – gyomrunk nagy örömére. Versenyeztünk, ki tudja a legtöbb almát tálba gyűjteni. Így tanultuk ki ártatlan rivalizálásban az élni tudás mesterségét. Egyetlen lány voltam az unokatestvérek között. A lány, aki sohasem babázott.
Kukoricaszárító
Forró karjaival rám borul a tikkasztó nyár és az iskolai szünet. Fekete, lómintás pólóban még nehezebb kibírni, de nem vagyok hajlandó színeket hordani. Szövött hátizsákomon legalább van egy kis fehér. Walkmant, vietnámi boltban vett tetriszt, piros MacGyver-bicskát, állatos könyvet rejtettem bele – meg a kedvenc DJ BoBo-kazettám. Ritkán látni ilyen egyedi ízlést egy tízévesnél.
Két hete kiürült a kukoricaszárító. Ott ütöttem tanyát: a lécek közé keresztben beszúrtam egy régi deszkaajtót fejmagasságban, így lett belőle emeletes ágy. Kattogott a vízóra, mikor felnyitottam az akna tetejét. Elcsórtam a létráját: szükségem volt valamire, amit a fekvőhelyemhez támaszthatok. Még polcom is volt, kiürült kólásdobozt meg műanyag lovakat raktam rá – az egyiknek Ráró volt a neve. Széles e világon ez a leggyorsabb paripa... Amikor meguntam a tetriszt, besurrantam a fáskamrába. Léceket kerestem meg szeget, negyveneset, hatvanasat, néha százasat. Az volt a valami, a kalapács is mindig kéznél volt. Vajon mennyi szeget lehet beütni egy tízszer öt centis fadarabba?
Mondják, hogy milyen gyönyörű a nevem, szép, lágy ejtésű: Boglárka. Olyan, mint egy simogatás; ékkövet jelent, gyöngyöket. Flegmán nézek az emberekre. Farmert, kínai Converse-t (értsd: csínyankit), kockás inget viselő vadóc, loboncos hajú tinédzser vagyok, rockbandás kitűzőkkel kidekorálva.
Nem szerettem a nevem, hisz nem volt bennem, rajtam semmi ékköves. Vegyék tudomásul, hogy én most lázadok. Csak azért is! Hobo-lemezt hallgatok, vele együtt éneklem: „Oly sokáig voltunk lenn, nem is tudjuk, milyen fenn.” Gitárórákat veszek, hogy körbeturnézhassam a világot, Ady-verset szavalok az erkélyen. „Néma dzsin ült büszke torkomon, s agyamat a Téboly ütötte.” A diófáról felrepülnek a vadgalambok. Átütő a siker.
Szóval tessék csak engem Boginak hívni. Azzal kibékülök.
Elmúltam tizennyolc, bőrtáskám van meg fekete bársonyzakóm. Minden évszakban sálat kanyarintok a nyakamba. Tekintélyes kollekciót gyűjtöttem össze belőlük, csíkosat, pöttyöset. Tevebarna svájcisapka díszeleg mély irodalommal teletömött fejemen. Rajongok Máraiért, azon fantáziálok, hogy csekély, de annál intenzívebb élettapasztalatommal megírom a saját füves könyvemet. Ha nem a kertben, akkor a konyhában találom nagyanyámat, örökké tevékenyen. Persze azért leült a tévé elé is, mindig ugyanabban az időpontban, hogy megnézze az aktuális telenovella kétszáztizenharmadik részét. Közben elmeséli, hogy a palánták szépen nőnek, a naszvadi paprika különösen jónak ígérkezik, és hogy ma sajtos csigát süt. Alig megérkezem, máris kuktáskodom, lepattant szélű zománcos tálat túrok elő.
Nézésből tanulok. A lisztet illik átszitálni, jobb lesz utána a tészta. Legyen minden szobahőmérsékletű. Az élesztőhöz cukrot kell adni. Ha az ember dagaszt, tűrje fel a ruhaujját. Mosson kezet. Tiszta kézzel illesse a készülő ételt. Se sűrű, se híg ne legyen a massza. A gyakorlott nő ezt már érzésből tudja... Mama belecsíp a tésztába, kicsit megemeli, visszaereszti a tál aljába. Ezt ismételgeti, aztán vár, hogy megkeljen. Mindennek megvan az ideje. Türelmesnek kell lenni, mármint lélekben. Az ember odakint, a láthatóban nem állhat meg. Végül is arra való a munka, hogy ne gondolkodjunk olyanon, amin nem tudunk változtatni. Közben – akár a sakk nagymesterei – szimultán nekiállunk egy másik partinak: felrakjuk a gulyást. Mama hagymát vesz a markába, másik kezében kés van, deszka nélkül vágja fel a zöldséget. Mértani pontos kockái hullanak a sistergő olajba. Egy csepp könnyet sem látok szemében.
Pandakölyök
Útközben élek, bedarálnak a mindennapok. Tennivalóim listája olyan hosszú, mint a transzszibériai vasútvonal. Advent van, lassulni vágyom. A hatvanhármas út kopár fáit nézem, a szülőfalumba tartok. Vastag szövetkabát van rajtam, tíz fok van odakint, elég lett volna egy dzseki. De nem akartam, hogy aggódjanak, hogy megbetegszem.
Fahéjillatú a ház, Anci a varrógépnél ül. Hagyom, hadd fejezze be, a gyerekszobában matatok. Van olyan fiók, amit évek óta nem húztam ki. Sosem múló kíváncsiságom szikrát kap. Törökülésben trónolok a szőnyeg közepén, ölemben a fiók. Játékokat húzok elő belőle: miniatűr bútort, jojót, katonát, szarvast, fél pakli magyar kártyát meg egy pandakölyökplüssöt. Emlékszem, sok éve télvíz idején, amikor az emberek még ismerték a súlyos mínuszokat, megenyhült az idő. „Hó lesz!” – mondta nagyapám, aki tudta. Nekünk meg el kellett fogadni, és aszerint cselekedni.
Anci felöltöztetett, indultunk haza. Jobb kezem az övében, bal kezemben a pandakölyök. Így sétáltunk a szénfüstös utcán, amikor kiszakadt az ég dunnája. Nagy, ólmos pelyhekben esett a hó.
Lefekvés előtt kerestem a pandát, de elveszítettem az úton. Nem sírtam, igyekeztem elfogadni a veszteséget. Anci azt mondta, legyek nyugodt. Rózsaszín hótaposóba bújt, kesztyűs kezébe elemlámpát vett. Elindult a fekete-fehér világba fekete-fehér pandát keresni. Fél óra múlva visszatért, zsebében az ázott csavargóval. Nincs lehetetlen, ha olyanért fáradsz, akit szeretsz! Hajnalban kilopóztam a radiátoron gyógyulgató pandáért. Biztonságban vártam a reggelt: a Kacsamesék lesz a tévében.
Az almafát ki kellett vágni. Csak később értettem meg: azzal, hogy egyik évben a jobb, a másikban a bal oldalán termett, a saját törvénye szerint ügyelt az egyensúlyra. Vajon lehetek egyszerre barkácsoló vadóc és olyan lány, aki halmozza a ruhát? Könnyezhetek-e a hagymától, miközben nagyanyámtól ellesem a tevékeny lét szenvedélyét? Törődhetek-e magammal anélkül, hogy feladnám az édesanyámtól tanult önzetlenséget? Az almafa bennem nő tovább. Valahol két konfekcióméret között.
Skrovan Boglárka
