Szigorral szeretni és öleléssel nevelni. Közben pedig dicsérni azokat a gyerekeket, akiknek talán a legnagyobb szükségük van arra, hogy elfogadják és felemeljék őket. Ismerjünk meg egy kivételes pedagógust, Korda Editet (62, Felsőrás), aki az elmúlt két évtizedet annak szentelte, hogy a dereski kisiskola sorsát jobbá tegye.
Korda Edit legfőbb célja, hogy identitástudatot, jövőképet adjon azoknak a többségében roma származású gyerekeknek, akik a társadalom perifériájára szorulva hátránnyal indulnak neki az életnek. Az iskolában főként szegregációban élő roma gyermekeket tanít; képzett gyógypedagógusként pedig sajátos nevelési igényű gyermekekkel is foglalkozik. (© Fotó: Papp Viki)
Korda Edit
A Gömör–Szepesi-érchegység és a Turóc patak völgyében járunk, Deresken. „Dunaszerdahelyről Deresk a világ végének tűnhet! – üdvözöl minket mosollyal az arcán Korda Edit, a helyi kisiskola igazgatónője. – Tőlünk néhány kilométerre már nincsenek magyarlakta falvak, hiszen itt húzódik a nyelvhatár – mondja. – Egy szórványtelepülés pedagógusának éppen ezért még nagyobb kihívás, hogy legyen a térségben magyar anyanyelvű utánpótlás!”
– Ahhoz, hogy egy pedagógus helytálljon egy ilyen többszörösen nehezített terepen, bizony mélyről jövő elhivatottság szükséges. Erre születni kell, nem igaz?
– Az mindenképp fontos, hogy legyenek előttünk példaképek. Hogy gyerekként találkozzunk legalább két-három olyan pedagógussal, aki megérint bennünket, és aki képes hatni az életünkre. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert nekem több ilyen tanító is megadatott. Mindannyian szigorral neveltek minket, ugyanakkor szeretve – ez lett később az én pedagógiai elvem is. A kisiskolák iránti elhivatottságom onnan ered, hogy magam is kisiskolába jártam Felsőráson. Az épület a mai napig ott áll a házunkkal szemben, gyerekzsivaj viszont már rég nem hallatszik ki belőle, a 70-es években bezárták. De az, hogy ebben a közegben szocializálódtam, hogy olyanok voltunk, mint egy nagy család, az egész későbbi pályámat meghatározta. Az 5–9. osztályt már Harkácson (Gömörfalva városrésze – a szerk. megj.) végeztem, majd Losoncra, a pedagógiai szakközépiskolába kerültem. Abban az időszakban sokat jártunk gyakorlatozni a nagyothallók intézetébe, és akkor határoztam el, hogy egyszer gyógypedagógus leszek.
A dereski romák mindig is dolgos emberek, amolyan úri cigányok voltak. A régi muzsikusnemzedékek azonban mostanra kihaltak, már csak egy cimbalmos bácsi játszik népi hangszerén.
– A következő állomás tehát a gyógypedagógiai egyetem?
– 1979-ben még nem engedtek el egy falusi kislányt a nagyvárosba csak úgy! Gyógypedagógia egyedül Nagyszombatban volt, a nagyszüleim viszont hallani sem akartak róla, hogy én odamenjek. Így miután leérettségiztem, óvónőként kezdtem dolgozni, majd tizenhárom éven át voltam nevelőnő Sajógömörön. Később a pedagógiai főiskolát is elvégeztem Sárospatakon, csakhogy eközben Szlovákiában az összes felsőoktatási intézményt egyetemi szintre emelték – a magyarországi főiskolai végzettségemmel képesítetlen maradtam. Hogy érvényes legyen a diplomám, további két évet ingáztam Nyitrára, akkor már a munka és két gyermek mellett. Aztán történt egy tragédia a családban, a férjem egy fel nem fedezett betegség következtében nagyon hamar elment. Hogy fel tudjam dolgozni a veszteséget, változásra volt szükségem, és próbáltam lecserélni magam körül mindent. Ekkor pályáztam meg az igazgatói posztot Deresken, és jövőre lesz húsz éve, hogy idekerültem. Aztán az élet úgy hozta, hogy a gyógypedagógiát is elvégeztem – 58 éves koromban diplomáztam a pozsonyi Comenius Egyetemen.
– Ez önmagában is példaértékű! A legtöbben ilyenkor biztosan inkább a pihenést, a nyugalmat választanák.
– Én sem voltam könnyű helyzetben, ebben az időszakban született meg az első kisunokám. Mégis úgy éreztem, szükséges ez a képesítés ahhoz, hogy az iskolánkban tudjak sajátos nevelési igényű gyerekekkel is foglalkozni. Jelenleg 39 kisdiák jár hozzánk elsőtől negyedikig, s van egy speciális osztályunk is, ahol különböző rendellenességekkel, autizmussal, szellemi visszamaradottsággal, tanulási nehézségekkel küzdő gyerekeket tanítunk. Még a 20 km-re lévő Tornaljáról is van diákunk! Mivel némelyik tanuló egész napos figyelmet igényel, asszisztensek nélkül biztosan nem győznénk. Két pedagógussal és három asszisztenssel viszont szépen le tudjuk fedni a tanítást.
– Az iskolába lépve az első, ami szembetűnik, hogy a berendezés színes, a hangulat pedig vidám…
– Az iskola diákjainak több mint 90 százaléka roma származású. Nem hagyhatjuk, hogy ezek a gyerekek kora reggeltől késő délutánig egy színtelen, ingerszegény közegben legyenek! Annyi negatív külső hatás, előítélet éri őket az életben: fontos, hogy legalább az iskolájuk egy otthonos, támogató bázis legyen. 2004-ben, amikor az igazgatói posztot átvettem, az épületben nem volt mellékhelyiség, s bár már álltak a falak, az építkezés félig volt kész. A kapu mellett egy hatalmas gödör tátongott – életveszélyes volt! Azonnal megfogadtam, hogy amit tudok, azt megteszek, és hogy élni fogunk minden lehetőséggel, amivel kicsit rendbe szedhetjük az iskolát. Ma – bár már szűkösen vagyunk – az épület barátságos és rendezett. Igaz, a függönyeink közel húszévesek, de ez is bizonyítja: a gyerekek mindent szépen megkímélnek!
Míg a fehér családok zöme nem vállal többet egy-két gyermeknél, addig a romák nagycsaládban gondolkodnak. A helyi cigányok ugyanakkor jóval civilizáltabban élnek, mint más gömöri településeken. A falu régi családi házait vásárolták meg. Gyakoriak a többgenerációs háztartások, ahol a nagyszülők kiveszik részüket a gyereknevelésből.
– Milyen a roma közösség Deresken?
– A dereski romákról tudni kell, hogy mindig is dolgos emberek, amolyan úri cigányok voltak. Voltak köztük muzsikusok és kosárfonók, aminek a hagyománya, sajnos, már nem él a községben, az utódok viszont az elődök viselkedésmintáját vitték tovább. Persze itt is élnek hátrányos helyzetű családok, de korántsem annyira elkeserítő a helyzet, mint, mondjuk,Szepsi környékén. Falun nevelkedni azért lényegesen más, mint városon! Itt sokkal visszafogottabb az élet, a közösség megtartja az embert. Tanulóink jóval civilizáltabb körülmények között élnek, mint a legtöbb gömöri településen. Higiéniai vagy ruházkodási problémáik például egyáltalán nincsenek, és az sem fordul elő, hogy ne ismernék a villanyáramot vagy a folyó vizet. Ami viszont nagy szívfájdalmunk, hogy a gyerekeink ötödik osztálytól Harkácsra kerülnek, ahol 13-14 község diáksága vegyül egyszerre. Sokan szépen fejlődnek és középiskolába mennek, mások viszont éppen ekkor csúsznak le.
– Feltételezem, a szegregációban élő gyerekek még több támogatást, törődést igényelnek.
– Ezekhez a gyerekekhez nincs más út, csak a szeretet! Velük nem kiabálni, pörölni kell, hanem odamenni hozzájuk, megsimítani a fejüket. Szigorra és következetességre persze – még a sajátos nevelési igényű gyerekeknél is – szükség van. Velük sem éreztetjük, hogy másak, mint a többiek: a kétszer 20 percet ugyanúgy végig kell ülniük, a feladatot ugyanúgy el kell végezniük. Közben viszont rengeteget dicsérjük és biztatjuk a gyerekeket, próbálunk önbizalmat adni nekik az élethez.
– Mennyire ismerik a legkisebbek a saját kultúrájukat, a cigány hagyományokat?
– Sajnos, mivel ezek a tradíciók mostanra kivesztek, nem igazán ismerik. Amit tudunk, persze megtanítunk nekik! Ha műsort készítünk, próbálunk beleszőni hagyományos elemeket, például betanítunk velük egy cigánytáncot. Vagy a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségével (SZMPSZ) meg szoktuk szervezni a Falusi hagyományok hetét, amikor ismegismerkedhetnek a népi játékokkal, s a kosárfonás alapjait is elsajátíthatják. Persze emellett is rengeteg pályázatba bekapcsolódunk, és tanulmányi kirándulásokra, versenyekre hordjuk a gyerekeket. Próbálunk minél többet mutatni nekik a világból! Nincs is annál jobb érzés, mint amikor hazaérve csillogó szemekkel újságolják: „Tanító néni, itt ezt láttuk! Ott azt láttuk!” Hiszen ez azt jelenti, hogy felfedezték a különbségeket, s rájöttek: létezik más út is, mint a szegregáció.
– A szülők könnyen elengedik őket?
– A roma szülőknek mindenük a család: mindig is félteni, óvni fogják a gyerekeiket. Az évek során viszont sikerült olyan bizalmi kapcsolatot kiépítenünk velük, hogy a kirándulások előtt már egymást biztatják: „Nyugodtan engedd el a gyereket!” Volt, hogy egy egész speciális osztályt vittem magammal természetiskolába. Az első napon a szülők tűkön ülve várták a telefont, hogy mikor hívok majd, hogy haza kell hozni a gyereküket. Pedig nem volt semmi gond, mindenki jól érezte magát! Rengeteget segít, hogy nap mint nap találkozunk a szülőkkel, hogy sok közös programot szervezünk velük. Karácsony előtt például együtt díszítünk adventi koszorút és sütünk mézeskalácsot, de az iskolakertben is szívesen segítenek nekünk.
2017 óta van egy gyönyörű iskolakertünk, amit az Iskolakertekért Alapítvány fejlesztési programjának köszönhetünk. Itt a gyerekekkel közösen gazdálkodunk, megtanítjuk nekik, hogyan kell a kertben dolgozni, palántát ültetni és nevelni…
– Mennyire élvezik a kertészkedést?
– Nagyon! Ha észreveszik, hogy valamelyik tanító néni a kertben van, ők is jönnek segíteni. Még akkor is, ha épp nyári szünet van! Volt, hogy a szülők megállítottak az utcán, hogy „képzelje, a Danika már otthon is kertészkedik!”. Tavaly különben ládaszámra hordtuk be az őszibarackot, s volt rengeteg paradicsomunk és paprikánk is. De málnából, szederből, retekből, újhagymából is bőven jutott: a gyerekek bármennyit pakolhattak a tízórai kenyerükre.
– A gyerekek étkeztetését hogyan oldják meg?
– Ez sokáig nagy problémát jelentett a községben. Mivel nem volt iskolakonyhánk, a gyerekek száraz kosztot kaptak. De hiába próbáltuk az alapanyagokat jól összeválogatni, a főtt étel azért mégiscsak főtt étel. Az együttműködésünk az önkormányzattal kiváló, így amikor a falunak sikerült megvásárolnia a szemközti házat, ott alakítottuk ki az iskolakonyhát. Én magam mindig elmondom a szülőknek, hogy ne küldjék iskolába a kicsiket chipsszel a táskájukban, és egyáltalán nem szégyen, ha a tízórai kifli csak vajjal vagy zsírral van megkenve. Az iskolában egyébként rengeteg édességünk van, sok a karácsonyi betlehemezésről marad meg. Ezeket év közben fokozatosan kiosztjuk, ügyelve a szavatossági időre.
– A volt diákjaik is visszalátogathatnak az iskolába?
– Mi mindig szívesen látjuk őket. A mai világban, amikor az emberek ennyire elvadultak egymástól, talán nagyobb szükségünk van a közösségekre, mint bármikor. Van egy csűrszínházunk közvetlenül az iskola mellett, ahová rendszeresen szervezünk előadásokat, filmvetítéseket, koncerteket. Volt már fellépni nálunk a Kor-Zár együttes, de Badin Ádám is a bábjátékával. Ilyenkor minden diákot, volt diákot, szülőt, nagyszülőt, testvért szeretettel várunk! Nálunk nyáron sem áll meg az élet, hisz nyári iskolánk is van, nem hagyjuk, hogy a gyerekek céltalanul kószáljanak az utcán! Fontos, hogy a szünidő alatt is foglalkoztassuk őket, hogy szervezetten legyenek.
– Milyen sors vár később a tanulókra?
– Azok, akik középiskolába mennek, általában a tornaljai szakközépiskolát válasszák. Itt elárusítónak, fodrásznak, nevelőnek, ápolónak vagy famegmunkálónak tanulnak – tehát fizikai munkások lesznek. Messzebbre csak nagyon kevesek jutnak el, mert az már pluszkiadásokkal járna. A fiatalok különben hamar családot alapítanak, de itt nem jellemző az, hogy 12-13 éves kislányok essenek teherbe. Ennél azért jóval nagyobb a szülői felügyelet!
– A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége korábban Pedagógus Életpálya Díjjal tüntette ki Önt. Milyen érzés volt, hogy ilyen formában is értékelték a munkáját?
– Nagyon meglepődtem, de persze hihetetlenül megtisztelő volt. Igaz, a díjat már törött kézzel vettem át, mert előtte egy hatalmasat estem! (Nevet.) Maga a szövetség különben 2005 óta fontos része az életemnek. Rengeteg megerősítést, pozitív töltetet kaptam a kollégáktól, ami pedagógusként és emberileg is hozzám tett. Amire még büszke vagyok, hogy közösen számos szakmai továbbképzést valósíthattunk meg Tornalja környékén, amely azelőtt a senki földjének számított. Rengeteg – ma kiváló – pedagógusnak adhattunk ezzel motivációt, hogy érdemes elindulni ezen a pályán.
– Megtalálta már az utódját, akinek egyszer majd átadhatja a stafétabotot?
– Megmondom őszintén, egyelőre nem. De amíg képes vagyok rá, szeretném a munkámat teljes erőbedobással végezni! Világéletemben a célok hajtottak előre, egyik mérföldkövet a másik követte. S ezekből a célokból még most is van bőven! Régi vágyam például, hogy az iskolát plusz egy osztályteremmel bővíthessük, s hogy megnyithassuk az ötödik osztályt. Néha úgy tűnik, árral szembeni ez a küzdelem, de nem adjuk fel. Különben sem hiszek a problémákban! Jobban mondva: én a problémákat feladatoknak nevezem.
A dereski iskola tevékeny mindennapjaiba a „Magyar Tannyelvű Alapiskola – Deresk” Facebook-oldalon is betekinthetnek.
