Olyan kort élünk, ahol a klasszikus, kétkezi szakmákat egyre kevesebb becsület övezi, miközben a fiatalok nagy része influenszerkedésből akar megélni. Ezt nemcsak én állítom, hanem különböző kutatások és felmérések is bizonyítják, nem beszélve a hétköznapi életben tapasztaltakról.
Másfelől továbbra is tartja magát a fehérgalléros munka mítosza, amely azonban egyre távolabb kerül a valóságtól. Például a gyakran alulfizetett és lélekölő irodai munkákat még mindig a szabadság egyik árnyalataként állítjuk be. Hiszen még mindig jobb az iroda melegében és kényelmében dolgozni, mint burkolóként, asztalosként, ácsként, szobafestőként, avagy kétkezi munkásként keresni a kenyerünket.
Igen ám, csakhogy időközben – ahogy az iskolarendszerünk és a hagyományos oktatási módszerek felett is eljárt az idő – a klasszikus szakmák iránti kereslet megváltozott. Miközben az elmúlt évtizedekben kis túlzással mindenki menedzser, programozó vagy ügyvéd szeretett volna lenni, egyre kevesebben választották a szakiskolákat. Így aztán szó szerint hiányszakmák alakultak ki, s érvénybe léptek a kereslet-kínálat törvényei: minél kevesebb a szakember, annál jobban meg kell fizetni a tudásukat. Az ügyes kezű mesterek így egyre magasabb árat szabhattak egy-egy munkáért, így ma már egy burkoló is kereshet annyit (ha nem többet), mint egy menedzser – s neki talán még haza sem kell vinnie a munkát.
Így jutunk el ahhoz a kissé paradox helyzethez, hogy bár a társadalmunk működéséhez nélkülözhetetlen a jó szakemberek munkája, megítélésük mégis egyre kedvezőtlenebb. Nem meglepő tehát, hogy a pályaválasztás előtt álló fiatalok nem tolonganak, hogy szerelők, műszerészek vagy ácsok váljanak belőlük. De vajon mi áll valójában a jelenség hátterében? Valóban a felsőfokú végzettség jelenti mindenki számára a legjobb utat?
A diploma mint státuszszimbólum
Az elmúlt évtizedek során jelentősen megnőtt a diplomások aránya a társadalomban. Míg régebben egy egyetemi végzettség szinte kuriózumnak számított, ma már szinte alapelvárás lett a legtöbb szellemi munkakörben. Ez a szemléletváltás a szülők hozzáállásában is tetten érhető.
Sokan úgy gondolják, ha a gyerekük „csak” egy szakmát tanul ki, azzal bizonyos értelemben lemarad a kortársaihoz képest, és szűkebbek lesznek a lehetőségei. Feltételezhetően abban bíznak, hogy a diploma jobb belépőt jelent a munkaerőpiacra, s egy fiatal könnyebben találhat vele jól fizető, stabil állást.
Bár a munkaerőpiaci statisztikák nem mindig igazolják egyértelműen ezt az elképzelést, a közvélekedésben mégis tartja magát a nézet, miszerint a magasabb iskolai végzettség automatikusan jobb életszínvonalat, nagyobb megbecsültséget garantál. Az egyetemi végzettség megszerzése sok szülő szemében alapvető céllá, szinte kötelezően teljesítendő elvárássá vált. Mintha csakis az számítana jó szülőnek, aki mindenáron diplomához juttatja a gyerekét, még akkor is, ha az rengeteg lemondással, áldozattal jár.
Lenézett szakmák?
A fent említett folyamatok egyik szomorú velejárója, hogy a szakmák presztízse valahogy megkopott az utóbbi évtizedekben. Gyakran hallani olyan vélekedéseket, hogy aki kétkezi, fizikai munkát végez, az biztosan nem vitte sokra az életben, nem tartozik a „sikeresek” közé. Érdekes módon az olyan nélkülözhetetlen szakmák megítélése is romlott, mint a vízvezeték-szerelő, villanyszerelő, kőműves, asztalos és autószerelő. Belegondolni is szomorú, hogy miközben nap mint nap igénybe vesszük ezeknek a szakembereknek a munkáját, a társadalmi megbecsültségük korántsem olyan magas, mint mondjuk egy banki ügyintézőé vagy egy marketingesé. Sokan ráadásul úgy tekintenek ezekre a szakmákra, mintha azok nem igényelnének komoly tudást, innovatív gondolkodást, kreativitást.
Pedig aki csak kicsit is belelát egy-egy szakma mindennapjaiba, tudja, hogy ez egyáltalán nincs így. Ahhoz, hogy valaki jó szakember legyen a választott területén, keményen meg kell dolgoznia, s folyamatosan képeznie kell magát.
Kinek való a szakképzés?
Amikor azt a kérdést boncolgatjuk, hogy miért választják egyre kevesebben a szakiskolákat, hajlamosak vagyunk megfeledkezni egy fontos szempontról: nem mindenki születik arra, hogy a felsőoktatásban tanuljon tovább. S itt és most, egyszer és mindenkorra szögezzük le: dacára mindenféle társadalmi normának és elvárásnak, ez nem jelenti azt, hogy egy ilyen fiatal bármiben is kevesebb lenne a többieknél. Egész egyszerűen csak vannak, akik az átlagnál gyakorlatiasabb beállítottságúak: ügyesebb a kezük, jobb a térlátásuk, pontosabbak, precízebbek a mozdulataik. Az ő esetükben az elméleti képzés erőltetése nem feltétlenül a legjobb megoldás. Ők azok, akik számára a szakképzés ideális választás lehetne.
Csakhogy a jelenlegi oktatási rendszer és az uralkodó társadalmi elvárások nem nagyon díjazzák a más típusú adottságokat, képességeket. Ha egy gyerek nem kifejezetten jó tanuló, esetleg még gondjai is vannak egyik-másik közismereti tárggyal, egyből megkapja a címkét, hogy „gyenge képességű” vagy épp „nem való neki a továbbtanulás”. Ahelyett, hogy a benne rejlő praktikus képességekre alapozva szakmát javasolnának neki, folyamatosan a gimnáziumi továbbtanulást erőltetik. Aztán persze jön a csalódás, ha nem veszik fel, vagy ha egy-két év után kibukik az egyetemről.
Az is gyakori, hogy a szakiskolákat a „gyengébbek”, „butábbak” választásának tekintik, ahová jobbára azok mennek, akiket máshová nem vettek fel. Ez a hozzáállás is igencsak kontraproduktív. Ahelyett, hogy az egyéni képességeknek, érdeklődésnek megfelelő pályára állítanák a fiatalokat, szinte azonos elvárásokat támasztanak mindenkivel szemben. Ennek ugyancsak megvannak a maga veszélyei.
Mit tehetnénk másként?
Ha szeretnénk vonzóbbá tenni a fiatalok számára a szakképzést, többféle területen is gyökeres változásokra lenne szükség. Ezek közül az egyik legfontosabb az egyéni adottságok és képességek feltérképezése. A jelenlegi pályaorientációs rendszer sajnos nem helyez kellő hangsúlyt arra, hogy egyéni szinten felmérjék a diákokban rejlő potenciált. Pedig elengedhetetlen lenne, hogy mindenkinek a képességeinek és érdeklődésének megfelelő pályát és iskolatípust tanácsoljanak.
Fontos lenne az is, hogy ne tekintsünk másodrendűként a szakmákra és a szakképzésre. El kellene ismerni, hogy a jó szakemberek munkája ugyanolyan értékes és nélkülözhetetlen, mint bármely más hivatásé.
Mindenekelőtt azonban arra van szükség, hogy végre lerázzuk a kétkezi munkát övező negatív sztereotípiákat, és segítsük a fiatalokat, hogy megtalálják a nekik való pályát. Ismerjük fel, hogy a gimnázium nem az egyetlen út, s egy fiatal sikeresebben boldogulhat az életben, ha egy hozzá illő, jó szakmát választ. Mert a jó szakma tényleg aranyat ér.
