Jobb, mint mi

Mi, szülők mindig azért drukkolunk, hogy a gyermekünk szép legyen, okos, sikeres és életrevaló. Hogy boldogabb és szerencsésebb legyen, mint mi. Kívánjuk, hogy hasonlítson ránk, de azt is szeretnénk, ha nálunk tökéletesebb lenne. 

Talán ettől a vágytól halad előre a világ. Az anyák álmából és az apák akaratából szövő­dik valami új. A gyerekeink visznek hírt fe­lőlünk a jövőbe. Nekünk pedig általuk van esélyünk arra, hogy a világ során változtassunk. Hogy túllépjünk önmagunkon.

Nem egészen önző módon kívánjuk ezt, hiszen azt szeretnénk, ha ők többre vinnék, mint mi, a szülei. Megpróbáljuk hát nekik megadni mindazt, ami nekünk nem adatott meg. Mert lehet, hogy mi már ráébredtünk arra, mi volt az, ami minket akadályozott a sikerben, az előrejutásban, a párválasztásban, a boldog­ságban. Ez a valami, amiből nekünk a kelle­ténél kevesebb jutott: lehet egyszerűen a pénz, de lehet tudás is, figyelem, gondosko­dás, feltétlen elfogadás és szeretet. 

Érezhet­jük úgy is, hogy sokkal többet kaptunk más dolgokból, amiből jóval kevesebb is elég lett volna. Például sokat vertek és szidtak min­ket, mindig megaláztak és lealacsonyítottak bennünket, vagy éppen ellenkezőleg, túlérté­keltek, és ezért sokat követeltek tőlünk, min­den lépésünket figyelték, ránk telepedtek és agyonneveltek, vagy éppen túlszerettek. Ilyenkor gondolkodunk el azon, milyen jó volna, ha nem ismétlődne meg mindaz a rossz, amitől mi szenvedtünk. Valahogy túl szeretnénk lépni önmagunkon, hogy ugyan­az a hiány a gyermekünket, akit mindenki­nél jobban szeretünk, ne törje meg, ne tegye boldogtalanná.

Talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a gyerekek számára a legfontosabb „környezeti tényező” a két szülő. Az édesanya és az édesapa. Ők azok, akik tehetnek azért, hogy gyermekeik adottságai teljes mértékben kiteljesedjenek vagy elsorvadjanak.

Mert ahogy javítani lehet, úgy rontani is. Szü­lethet a gyermekünk kiváló rajztehetséggel, ha nem figyelünk fel erre! Lehet fejlett rit­musérzéke, kiváló hallása, jó humorérzéke, nyelvérzéke, kiváló logikai képessége, lehet kommunikatív, filozofikus és még annyiféle, ha mi nem azt vesszük észre, s nem azt fej­lesztjük, ami benne leginkább fejleszthető!

Éva gimnazista. Pályaválasztás előtt áll, és pedagógus szeretne lenni. Miért? Mert imád­ja a gyerekeket, mert szeret velük játszani, élvezi, ha elmagyarázhat nekik valamit, és el­bűvöli az iskola világa. De az édesanyja ra­gaszkodik hozzá, hogy a jogi egye­temre jelentkezzen. Ezer oka van rá. Mind­annyian könnyűszerrel tudnánk a pedagógus pálya ellen érvelni – csak éppen Évát hagy­nánk ki a számításból. Ha győz az édesanyja akarata, és jogász lesz, lehet, hogy megta­lálja a helyét, de könnyen előfordulhat az is, hogy egész életében a statisztikai adatok kí­nozzák majd. Nem lesz kiváló tanár, hanem csak egy közepes jogász. És boldogtalan ember. Egészen biztosan nem lesz jobb, mint a szülei!

Zsolt sem lett az. Szorongó alkat, nem hitt önmagában, a sikerben. Még ma is látja maga előtt az apja kérlelhetetlen tekintetét. Mert amit Zsolti csinált, az az apjának soha nem volt elég jó. Ezért megpróbált láthatatlanná válni, hogy ne legyen az útjában. Egyszer el­fogyott a tojás otthonról. Vendégeket vártak. Az édesanyja a szomszédba küldte, hogy kérjen négyet. A szomszéd ház alig pár lépésre volt, a tojások mégis összetörtek. És velük va­lami más is. Zsolti kétségbeesetten jelent meg újra a szemközti házban. Megszánták. Kapott még négy tojást, így nem kellett ismét apja szúrós tekintetével szembenéznie.

Azt gondolhatnánk, hogy Zsolt tanul majd a saját szenvedéseiből, és másféle apa lesz, nem neveli a saját gyerekeit önmagában ké­telkedő, sikertelenségre szoktatott emberek­ké. De a tények azt mutatják, hogy kellő aka­rat és elhatározás híján megismételjük gyere­keinkkel ugyanazokat a hibákat, amiket ve­lünk a szüleink elkövettek. A pszichológiai kísérletek tanúsága szerint erre elég nagy – hetven-nyolcvan százalékos – esélyünk van. Mert az az örökség, amit magunkkal, ma­gunkban cipelünk, sokkal elevenebb, fonto­sabb és meghatározóbb annál, mint hogy fáj­dalom, elszánás és kellő erő nélkül ki tud­nánk vetni önmagunkból.

Zsoltnak sem sikerült. Ugyanúgy bosszantja a tökéletlenség, ahogy az apját. Ha a lánya a fogához koccantja a kanalat, megremeg a keze, ha valamit leejt és összetör az ötéves Panna, úgy mordul rá, és ugyanaz­zal a kérlelhetetlen tekintettel néz rá, mint az apja annak idején őrá.

– Nemcsak ugyanazzal a hangsúllyal, de még ugyanazokkal a szavakkal is szólok rá a fiamra, ha felvesz a földről valami piszkosat – meséli Kata. – Úgy csattanok fel, mintha valami főbenjáró bűnt követett volna el.

– Vannak dolgok, amelyek az anyaságban, a szülői szerepben nem taníthatók. Amelyek annyira belülről jönnek, hogy nagyon nehéz rajtuk változtatni – magyarázza a szakember. – Az ál­lami gondozott lányokon látjuk, hogy nem tudják megadni azt a saját gyereküknek, amit ők annak idején nem kaptak meg. Vala­mi olyan hiányuk van, amit nem lehet taníta­ni. 

Pierre Bourdieu, francia szociológus sze­rint minél iskolázottabbak a szülők, annál nagyobb a gyerekeik esélye arra, hogy még a szüleiknél is jobb társadalmi pozíciót érje­nek el. Míg az iskolázatlan szülők gyerekei­nek arra van esélyük, hogy még a szüleiké­nél is rosszabb helyzetbe kerüljenek.

– A mi családunkban ez egyértelműen ki­mutatható – magyarázza László, a nyugdíjas tanító. – Én ugyan első generációs értelmi­ségi vagyok, de a két fiam nevelésére, tanítta­tására nagyon odafigyeltem. Ők már külön nyelvórákra jártak, és bár egyikük sem volt olyan ambiciózus, mint én az ő korukban, mindig ott álltam a sarkukban. Ha kellett, kü­lönórákat fizettem. Mindkettő nagyon sikeres ember lett, és úgy veszem észre, az unokáim­nak még jobbak az esélyeik. A szüleiknek olyan jó kapcsolataik vannak, amelyek segí­teni fogják őket egész életükben. A legnagyobbat már harmadszor küldik Angliába nyelvtanfolyamra. Nem mondom, hogy a kisujjukat sem mozdítják, mert ren­des, szorgalmas gyerekek, de hogy könnyebb nekik, mint azoknak, akik mögött nincs ilyen szülői háttér, az biztos.

– Az a szülői akarat, hogy „az én gyere­kemnek valakinek kell lennie”, talán a leg­pozitívabb dolog a világon – vélekedik a pszichológus. – Ez a fejlődés motorja. De ha a szülői elvárás túl nagy, akkor olyan te­herré válhat, amibe a gyerek belerokkan.