Kilencéves volt a fiam, amikor kiküzdötte magát élete első világbajnokságára. Nagy volt az öröm, de a gond is, mert a kéthetes franciaországi rendezvény tetemes költségéhez a sakkszövetség egyetlen fillérrel sem járult hozzá. A vezetőséget alkotó élemedett korú urak ugyanis azt hajtogatták, hogy egy kisgyerek még nem tudhat sakkozni, ezért nem érdemes bele invesztálni.
Ha menni akar, akkor fizessen, ha meg nem tud fizetni, akkor maradjon otthon. Tigrislelkű anya lévén elhatároztam, hogy összegyűjtöm azt a pénzt, szponzorokat keresek. Levélben megszólítottam olyan embereket, akikről úgy gondoltam, tudnának segíteni. Voltak, akik segítettek is, voltak, akik válaszra sem méltattak (joguk volt rá).
Az utóbbiak közé tartozott az az úr, akivel nem sokkal később véletlenül személyesen is találkoztunk. Ekkor valamiért úgy gondolta: ha már itt ez a nő, talán kellene neki valami okosat mondani... Kijelentette, hogy nem dicsőség a jogtipró Szlovákia színeiben indulni a világbajnokságon, mint ahogyan nem volt dicsőség indulni a berlini olimpián sem, ahol Hitler ült a lelátón.
Ha viszont a gyerekem egyénileg indulna, biztosan tudna neki pénzt szerezni…
Máig eláll a lélegzetem, ha erre a briliáns manipulációra gondolok. Az úriember szemrebbenés nélkül politikai tőkét kovácsolt volna egy kisgyerek megérdemelt sikeréből. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg fogalma sem volt a sportról. Nem tudta, hogy itt nem lehet „függetlenként” indulni, mint a politikában. A szervezők az országos szövetségekkel, nem pedig magánemberekkel kommunikálnak.
Az olimpia idején sokszor eszembe jutott ez az „élmény”, amikor néhány okostojás azon elmélkedett a médiában: bizony, bizony csúnya dolog, hogy a sportolók nem ignorálták a jogtipró Kínában megrendezett ötkarikás játékokat. Igaz, a sportolók nem az agyukat fejlesztik, írták (no comment!), de azért elvárható lett volna, hogy erkölcsösen viselkednek, és itthon maradnak.
Vagyis az a sportoló, aki mondhatni, gyermekkorától keményen készülve fejleszti a tehetségét, például edzésekre jár iskola előtt és után (amikor az okostojások még és már alusznak), az a sportoló, akit a szülei a kezdetektől támogatnak, nemegyszer sok lemondás árán, mert a szponzorok csak később, a nagy sikerek idején jelentkeznek – maradjon otthon. Mert ha nem, akkor erkölcstelenül viselkedik. Kit érdekel, hogy az olimpia volt az álma!
Kit érdekel, hogy az amerikai sportolók, akik politikai döntés miatt nem mehettek ki a moszkvai olimpiára, vagy a hazaiak, akik a Los Angeles-i olimpián revansból nem indulhattak – máig sem heverték ki csalódásukat.
Valami olyasmit érezhettek, amit egy kilőtt nyíl érez, ha elkapják, és visszatartják iramában… Egyébként nem a sportolók, hanem épp az okostojások felelőssége, hogy Kínában rendezték meg az olimpiát. A legnagyobb erkölcstelenség pedig, ha valakit olyasmiért próbálnak felelőssé tenni, ami nem az ő felelőssége!
Hogy stílszerű legyek, végezetül kedvenc kínai filmemre, a Hősre utalnék vissza. A filmbeli császár mondja, hogy az egyén szerencsétlensége, meghurcoltatása elhanyagolható a tömegek szerencsétlenségéhez képest. Bár a filmet szeretem, ezt a szocialista gondolatot mélyen elutasítom. A tömegek boldogsága számomra elképzelhetetlen az egyén – esetünkben a sportoló – boldogsága nélkül. Az összes többi manipuláció.
