Ha ő nincs is otthon, tárogatójának hangja a füleki várból minden délben szívet melengetően köszönti a kisváros lakóit.

– Mit kezdhet mai világunk a folklórral?– kérdeztük Agócs Gergelytől, akit sokan a Fölszállott a páva műsorának zsűritagjaként ismertek meg.

juhaszalom-kezdo.jpg

Zenész és népzenekutató – bejárta az egész Kárpát-medencét. Nemrég érkezett haza az egyik kutatóútjáról, a Kaukázus északi részéről, ahol már harmadszor járt. Fülek városát tartja szülőföldjének, hiszen itt élte le gyermekkora legjavát. A népzene iránti szerelme is itt borult virágba. Tizenhat évesen egy kölcsön-magnóval és -kazettával gyalogosan elindult népzenét gyűjteni a Fülek melletti Füleksávolyba. Elmondása szerint: amit ott hallott és látott egy kapualjban, az maga volt a nagybetűs csoda. Kolynok Erzsébet egy több ezer éves népdalt kezdett el énekelni: „Ködellyik a Bucsony, esső akar lennyi...” Az idős néni és Szacsko Pál voltak az első adatközlői. Énekük akkora élmény volt a kamasz Gergő számára, hogy abban a pillanatban eldöntötte, mivel szeretne egész életében foglalkozni.

1993-ban elnyerte „A Népművészet Ifjú Mestere” címet. Majd a terecskei Pál Pista bácsitól, „fogadott nagyapjától” – az utolsó magyar dudástól – megtanult dudálni. A dudán kívül furulyázik, tárogatózik. Ha nagyon kell, klarinéton is játszik, és hegedülni is hallották már.

Azóta eltelt több mint két évtized, és azóta folyamatosan gyűjt. Gyűjteménye összesen több mint 700 órányi felvételt tartalmaz, és szerinte még mindig van mit begyűjteni. Gergő sokat utazik, heti több száz kilométereket tesz meg. A Felvidékre gyakran hazalátogat. Ha ő nincs is itthon, tárogatójának hangja a füleki várból minden délben szívet melengetően köszönti a kisvároska lakóit.

– Füleken nagyszüleimnél nevelkedtem. Tőlük kaptam az első impulzust. A nagyszülői házban megtapasztaltam az élő hagyományt, hiszen nagyszüleim még nem a beatgeneráció gyermekei voltak – hanem az eggyel korábbié. Az ő idejükben még élt a rend. Az a rend, amelyben a közösség volt a centrum: a rend maga. Az embereknek közük volt egymáshoz, figyeltek egymásra, fontos volt, hogy mi történik a másikkal. Ha látták, hogy szomszédjuk rosszul néz ki, megkérdezték tőle: „Mi a bajod? Segíthetek?”. És ezt tényleg őszintén is gondolták. Arról beszélgettek általában, hogy mi történik a környezetükben.

agocsy-gergely-juhaszalom.jpg
Agócs Gergely

– Múlt időben beszélsz. Úgy érzed, ez már nincs meg?

– A jelenkorban azt látom, hogy az emberek többet foglalkoznak saját magukkal. Egy példát említenék. Középiskolába Losoncra jártam, mindennap vonaton utaztam be iskolába, és hallgattam a mellettem ülőket. Egy idős bácsi ül a vonaton, és leül melléje egy másik ember. Nem ismerik egymást. Szótlanul néznek ki az ablakon, kémlelik a tájat. Alig telik el néhány perc, a következőket lehet hallani: „Hjaj! Bizony, hogy néz ki ez a kukorica! Hát, már nem így kéne kinéznie! Hát, már nagyon jó vóna egy kis eső!” Az indította el a beszélgetést, ami mindkettőjük közös érdeke: hogy a termés jól fejlődjön. Mert ha jól fejlődik a termés, az mindenkire jó hatással lesz. Manapság az ilyen beszélgetések körülbelül úgy zajlanak, hogy leül az egyik ember a másikhoz, s azt kezdi mondani: „Jaj, arra a 72 esztendőre már ez a sok gyógyszer!” És elkezd beszélni arról, hogy énvelem mi történt, énnekem az orvos mit írt fel, milyen betegségem van... Én már 80 éves vagyok, de ugye, nem gondolta volna!

A gondolkodásmód hatalmas változáson ment keresztül, ami az egyén forradalmával kapcsolatos. Többé már nem a mi a fontos, hanem az én! És nem az a fontos, hogy ki mit tud, hanem az, hogy mit tud magáról elhitetni. Tehát a legfontosabb készséggé az önpromóciós készség vált!

– Néha a legsilányabb teljesítménnyel is a legmagasabb kitüntetésben részesítenek egyéneket. Az a világ, amelyet nagyanyámék révén megismertem, mára megbukott. Arra a megannyi kincsre, amit sikerült összegyűjtenünk, ma a többség úgy tekint, mint valami egzotikumra. Közben lehet, hogy az apjának a nótáját dalolom...

– Akkor ma a népművészet – múltidézés?

– Az első táncházasok irányították rá a figyelmet ezekre az értékekre. A táncházak egy sokszínű örökségre hívták fel a figyelmet, amibe az öltözködés, a mese, a vallás, az építkezés, a gyereknevelés, a táplálkozás és még sok minden más beletartozik, ami az ember mindennapjait emberibbé teheti. A népzene, a népművészet az emberi lélek rezdüléseinek széles spektrumát öleli át. Az, hogy én tegnapelőtt a juhaimat meg a disznaimat mentem megnézni a Bodrogközbe a pásztor barátaimhoz, akik gondoskodnak róluk, majd Szilicéről a másik pásztor barátomtól hoztam 15 kiló juhsajtot, és Feleden  megálltam Berky Pali bácsinál muzsikálni egy jót, közben még Széphalmon, a Kazinczy-kastély parkjában egy tudományos konferencián előadást is tartottam: mind-mind szorosan összefügg. Az, hogy a bölcsészettudományok doktora vagyok és közben juhos gazda is: egymásnak nem ellentmondó valami. Az, hogy az egyik pillanatban az egyetemen előadást tartok, utána pedig a portámon kemencét építek, esetleg főzök a gyermekeimnek, csak azt bizonyítják, hogy megpróbálom azt a gazdag életet élni, amit a nagyapám is élt. Azzal a különbséggel, hogy én nem cipészkedem, mint ő, hanem tanítok.

hirlevel_web_banner_2_124.jpg

– Mindig ilyen céltudatos voltál?

– Négyéves koromban is pontosan tudtam, mi akarok lenni. Persze, akkor nem néprajzkutató, hanem hentes. Aztán mondtam olyanokat, hogy erdész, kicsit később, hogy zoológus. Persze a hentes szakmában sem a disznó feldolgozása tetszett, hanem a disznótor hangulata. A család apraja-nagyja összejött, és együtt tevékenykedtek, mulattak, szórakoztak. Az esti vacsorázást szerettem a leginkább, amikor Bolcso Jóska bácsi a munka után leült a konyhába, a sarokba, pásztor haverja, Serfőző Pista bácsi átjött Bolgáromból, és furulyáztak, mulattak egy jót. Énnekem ez a hangulat volt fontos gyerekkoromban. A céltudatosság a hagyományok mentén alakult ki bennem. Még a környezetvédelemmel is összehozott a sors, mert láttam magam körül a környezetrombolást. Tizenéves fejjel erős késztetést éreztem arra, hogy tegyek valamit. Kortársaimmal elmentem kitisztítani a patakokat, de néhány hétre rá ismét csak szemét borította az árokpartot. Rádöbbentem, hogy nem a patakot kell kitisztítani, hanem az embereket kell meggyőzni arról, hogy ne szemeteljenek. Meggyőződésem, hogy a mai világnak szinte az összes baját az értékek elveszítése okozza. Ma nem az a baj a magyar emberrel, hogy nem énekel népdalokat, hanem az, hogy egyáltalán nem énekel. Az nagyon kevés, hogy én beülök egy előadásra, vagy meghallgatok egy-két lemezt.

Kultúránk nem lesz megmentve azáltal, hogy feltesszük a polcra a többi fogyasztási cikk mellé. Azzal lesz megmentve, ha elkezdjük művelni mindannyian – és mindennap! Persze, ma már nem kell megfogni az eke szarvát, mert ott a traktor, és nem kell a fonóba danolni járni. Ez már elmúlt, helyette ott van a televízió és az internet. Csakhogy: az élet a tévénél ezerszer gazdagabb.

– Ha kiszállok az autómból, és gyalog elindulok hazafelé, hajamba kap a szél, susogó fák és madarak hangját hallom, érzem a virágok illatát, tapintom a talajfelszínt. Az embert a géptől az különbözteti meg, hogy az ember az érzések alapján működik. Az embert az érzései vezérlik, a gép ezzel szemben a kapott információt csak következő információ alapján tudja katalogizálni. Ha megtankolom az autót, a motor elindult... De ha megeszek egy vájdling juhtúrós galuskát, az nemcsak egy információ, hanem élmény és megannyi érzés együttese.

– A „Fölszállott a páva” tehetségkutató verseny egyik szakmai koordinátora és zsűritagja voltál. Mi ennek a műsorsorozatnak a célja?

– Örülök annak, hogy sok embert megmozgattunk. Ezek az emberek ma büszkék a hovatartozásukra. Azért mondom ezt, mert sokáig olyan sztereotípia élt a népben, hogy például a francia származás előkelőbb a magyarnál. Úgy gondolom, hogy ha legalább azt meg tudtuk mutatni, hogy a mi kultúránk is értékes, már elértük a célunkat. És ha megadja az élet, hogy folytassuk, akkor folytatni is fogjuk!

Varga Henrietta