A csallóköziek mindig is tudós halászok hírében álltak. Hogyne álltak volna, mikor a szigetet gazdagon behálózó Duna-ágak szinte tálcán kínálták busás javaikat! Annak, aki ismerte a víz titkait és a halak járását, egész évben nagy fogásban lehetett része. MÉG a jégpáncélba öltözött folyó is megjutalmazta őt.

A halászat bizony nem kis tudomány! Az itt élők a halfogásnak rengeteg módját ismerték. Különféle ügyes szerszámokat készítettek: fogtak halat hálókkal, horoggal, de hurokkal és szigonnyal is. Az igazi titkok apáról fiúra szálltak, s a csallóköziek gyermekkoruktól igyekeztek ellesni a mesterség fortélyait.

lekhalaszat-kezdo_0.jpg

Alkalmas helyet nem volt nehéz találni, a Duna gazdag ágvízrendszerének köszönhetően a hal szinte házhoz jött. Timaffy László írja, hogy a Csallóközben „alig volt ház, amelyiknek kertalja le ne ért volna valamilyen élő vagy holtág partjára, s így a telekhez tartozó vízrészen vetették fel szerszámaikat, vészit szúrtak le, vörséket állítottak, vagy horgot vetett a gazda.”

Egy kellemes tavaszi vagy nyári napon jólesik vízközelben lenni. De mi történt télvíz idején?

A tartós hidegben először a „döglött vizek”, vagyis a holtágak fagytak be. A csallóközi embert azonban ez sem tartotta vissza a halászattól. Amikor a vizet már biztos jégpáncél borította, léket vágott rajta, s azon keresztül szerezte zsákmányát.

lekhalaszat-halak.jpg

Először azonban meg kellett keresni, hol érdemes „a léket kivágni”. Télen ugyanis a halak elvermelnek, vagyis a víz aljára vonulnak. Egy-egy gödörbe vagy verembe húzódnak be, s a tél nagy részét ott töltik, táplálék és mozgás nélkül. Mivel a régiek legtöbbször táplival halásztak, jó nagy léket kellett vágni ahhoz, hogy a terebélyes szerszám elférjen benne. A tápli ugyanis nem más, mint egy 3-3,5 m hosszú (általában mogyoró) nyél, amelynek a végéhez az ún. csillag segítségével négy, egykor fa, ma már üvegszálból készült rúd, azaz köröm kapcsolódik. Ezek közé pedig egy 2,2 m x 2,2 m-es háló van feszítve.

Miután elkészült a lék, a halász a vízparton fölpöckölte, vagyis összeszerelte a táplit. Majd a léken keresztül leengedte a vízbe, elnyomta kissé oldalra, aztán kis idő múlva felhúzta.

Ezt addig-addig ismételgette, míg elegendő hal nem akadt a hálójába. Közben pedig a háló jól megszívta magát, így a halásznak volt mit csinálnia, míg elegendő halat nem fogott. Mielőtt a halász a jégre ment volna, gondosan tüzet gyújtott, hogy legyen majd min elkészítenie megszolgált ebédjét.

lekhalaszat-sutes.jpg

Halászat után a halakat rögtön megtisztították, s az apróbbjából rögvest fenséges ételt kerekítettek. Hogy a hal szálkáit ártalmatlanítsák, a halakat előbb alaposan beirdalták, megsózták, majd paprikás lisztbe forgatták, és nyársra tűzve ropogósra sütötték.

lekhalaszat-halbunda.jpg

A lékhalászatnak volt egy másik, kissé modernebb módszere is. Ehhez nem kellett más, csak egy jó kis bot, zsineg, dugó és horog. Elég volt a jégen egy jóval kisebb lyukat vágni hozzá. A lékelést egyébként a legjobb egy hosszú nyelű fejszével végezni. A hosszú nyélnek köszönhetően ugyanis a szerszám nagyobb erő kifejtésére képes. Másrészt jóval biztonságosabb is.

lekhalaszat-csomozas.jpg

Mivel a halász magától viszonylag távol tudja a jeget ütni, így az nem fog a lába alatt beszakadni. Halászat után a léket mindig gondosan megjelölték: a partról egy kisebb kéve nádat vágtak, s beállították a lyuk egyik szegletébe. A víz újra megfagyott ugyan, de a nád ingó ballája intő jelül szolgált az újonnan érkezőknek. (Fotó: Dömötör Ede)

L. Horváth Katalin