Milyen volt a munkás karácsonya, azé, aki kártyát ütött, s a gép mellett állt? Libbent-e angyalszárny a panelházak felett?
Janković Nóra írása, aki gyermekkora karácsonyait egy hajógyári panelházban töltötte Komáromban.
(© Kate Herbert)
Ugyanaz pepitában
Tudnivaló, hogy a munkásoknak kiutalt gyári lakásokban nemigen mendikáltak a gyerekek. A szocializmus éveiben Jézuskát egy elvtársi tollvonással nyugdíjazták, helyét a Télapó vette át. Persze, több ezer ember szívét nem lehetett egyik napról a másikra „átprogramozni”, így az emberek többnyire a négy fal között, suttogva imádkoztak. (Mert ahogy nagyanyám szokta mondani: halkan, mert még a falnak is füle volt.) Valahogy aztán megszoktuk, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, és semmi köze a megváltáshoz. A többség elfogadta, hogy „most ez van”. Mindenkinek biztosított volt a munkája, könnyen, sőt ingyen lehetett állami lakáshoz jutni. Az emberek pedig hálásak voltak. Ahogy mi is.
Gyermekkoromban a legtöbb szomszédunk gyárban – hajógyárban, cipőgyárban, dohánygyárban – dolgozott, az életünk, de a karácsonyunk is ugyanaz volt, csak pepitában. Nagy baj abból sem származott volna, ha a Télapó esetleg összekeveri a címeket, mert mindegyik blokkban ugyanazt álmodták a gyerekek: a baba, a bababútor, a babakocsi, az építőkocka, a kisvasút, a moncsicsi, a társasjáték, a pénztárgép, esetleg a diavetítő és a mesekönyv voltak a vágyott ajándékok.
Fogalmunk sem volt róla, hogy a vasfüggönyön túl mivel játszanak a gyerekek, miféle édességeket majszolnak a tévé előtt.
Az afféle történetek, hogy „Zsuzsinak a nagybácsikája kint volt Nyugaton, és képzeld, hozott neki egy Barbie babát, az öccsének meg olyan órát, ami számokkal mutatja, hogy hány óra, mert digitááális!”, alig tűntek hihetőnek. Ám így sem ment egyszerűen az ajándékok beszerzése, bármennyire szerények is voltak az igényeink. Ha valamelyik rokon egy menő boltban dolgozott, akkor a szerencse fiának érezhettünk magunkat, mert időnként hozzájutottunk egy jugoszláv bőrcipőhöz, esetleg orosz kaviárhoz vagy Napoleon konyakhoz.
Virágzott a csencselés, vagyis működött a feketepiac, ami a már nyitottabb nyolcvanas években pörgött csak fel igazán. Sokan ismertek valakit, akinek a valakije mindent meg tudott szerezni a nyugati áruk boltjából, a Tuzexből. Mert ott aztán minden volt, a Mustang farmertől a Sony walkmanon át a márkás parfümökig. Sokan felvonatoztak a pozsonyi Priorba, hogy kifogjanak valami jobb árut, szebbet, mint ami Komáromban volt a polcokon. Akkoriban valahogy volt idő mindenre... A beszerzésre, a készülődésre és a nagy beszélgetésekre is, talán mert nyolc óra munka után jött a nyolc óra pihenés. Az ünnepekre még a hajógyárban is leállt a munka, de a kohókat például nehézkes lett volna leállítani. Közös Télapó-ünnepről pedig szó sem lehetett, hisz rengeteg alkalmazott volt. Hol fértek volna el? Év végén viszont szinte mindenki számíthatott plusz jutalékra...
Sorakozás a banánért
Akkor is hetekig készülődtünk a karácsonyra, ünneplőbe öltöztettük a lelkünket (még ha nem is hívtuk az időszakot adventnek). A falun élő rokonok karácsony előtt disznót vágtak: ilyenkor gondoltak a városiakra is, és juttattak nekik kóstolót. De senki sem maradt hoppon, mert a panelben is készült a házi kolbász, amelyet aztán az ismerősök füstöltek fel – utána fél napig érezni lehetett a liftben a kolbász ínycsiklandó illatát...
Az asszonyok már kora reggel kimentek a piacra, tudták, kinél lehet tömött kacsát, levesnek való tyúkot, tölteni való csirkét venni a karácsonyi ebédhez. S már akkor is a ponty volt a főszereplő, csak akkoriban még az élő, kapálódzó, levegő után kapkodó hallal kellett hazaballagni, ami még két napig ott úszkált a fürdőkádban. Hétköznapon pedig elindult az össznépi társasjáték, hogy ki, hol és mikor tud banánt venni, mert igencsak ritkán kaptak banánt, mandarint vagy narancsot a „zelovocban”. Ezenkívül senki sem vásárolhatott korlátlanul – aki nem állt be a kígyózó sorba, annak egyszerűen nem jutott mandarin. Ahol pedig a Jézuska, az angyalok vagy a Télapó a családnak színes tévét, tekerőtárcsás mosógépet vagy magasabb kategóriás hűtőszekrényt (a traktorként zakatoló Minszk hűtőkre egy időben várólista volt) hozott, ott büszkén feszített az egész család.
Nem kellett hozzá Facebook, hogy másnap már az egész lakótelep tudja a nagy hírt. Két ünnep között mindig áthívtuk a szomszédokat: „Nézzétek meg a fánkat!”. Smíg az emberek jókedvűen beszélgettek, addig a lucfenyő unottan potyogtatta tűleveleit, melyeket a trendi, műszálas „kovrál” szőnyegekből csak nyárra lehetett végképp kiporszívózni. Idővel aztán megjelentek a ritka ágú – mi csak nemes egyszerűséggel üvegmosónak hívtuk őket – borókafenyők.
A díszítés arról szólt, hogy legyen minél több üveggömb (nagy választék volt ezekből), aranyhaj és ezüst színű sztaniolcsík, színes csipeszekbe állított karácsonyi gyertyácska, csillagszóró, na meg persze fogtörő konzum szaloncukor. A legfinomabbakat csak pult alól lehetett beszerezni, a Figaro, az Orion és a Deva gyártotta őket; és igazság szerint fényévekkel jobbak voltak a mai B kategóriás csokoládéknál. Ám én akkor is nagymamáim sütijeit szerettem a legjobban, az elmaradhatatlan mézes krémest, zserbót, kókuszgolyót és hókiflit. A legtöbb háziasszony ragaszkodott a családi receptekhez, melyeket viaszosvászon borítós füzetbe vagy megsárgult, csíkos füzetlapra írtak, ceruzával vagy tintával, a végén csillagozva: „Ezt a gyerekek nagyon szeretik”.
A legtöbb család a szülőknél töltötte Ádám-Évát, utána pedig beindult a népvándorlás: csak úgy zengett a lépcsőház a trappoló léptektől. „Ma hozzánk, holnap hozzátok, és lécci, ne vessz össze megint a keresztanyáddal” – és már startoltak is a 105-ös Škodák, Wartburgok vagy Ladák, csomagtartójukban a kis kosárral. Akkoriban még tartotta magát a mondás, miszerint „üres kézzel” nem megyünk, így a konyharuhák alatt házi lekváros linzerek és más finomságok bújtak meg. Akkoriban még nem ismertük a fogyasztás parancsát, épp ezért nem halmoztuk a felesleges tárgyakat, hanem olyat adtunk, amit mi maguk készítettünk, szívünk teljes melegével.
