Miért olyan keresettek a magyar színészek a szlovák filmes körökben? Mokos Attilával, a Komáromi Jókai Színház színészével beszélgettünk, aki a legsikeresebb filmes színészünk.
Mokos Attila bizakodóan tekint a jövőbe, és reméli, hogy a járvány után az emberek máshogy fognak nézni a színházra...
– Kezdjük a filmekkel, Ön a legsikeresebb filmszínészünk. Milyen számottevő különbség van a film és színjátszás között?
– Az első filmemet még főiskolás hallgatóként forgattam. Az egyik jelenet egy zárt helyiségben, egy szobában játszódott, s volt ott erőszak jócskán. Nekem az idáig semmilyen tapasztalatom nem volt a kamera előtt; ordítottam hát egy rendeset, ahogy az a színpadon ildomos. A hangosító kolléga lekapta a fülhallgatót a fejéről, és kiabálni kezdett: Jézus Mária! Ez meg akar ölni! Ami még új volt a filmezésben a színházhoz képest: míg egy színdarabot 6 hétig próbálunk, és A-tól Z-ig szépen sorban megyünk, addig a filmnél elkezdjük forgatni a végét, aztán jön a kulcsjelenet. Tehát nincs kronológia, nincs sorrendiség! A színésznek annak tükrében kell reagálnia, hogy most a filmnek az elején vagy a közepén van. Nem mindegy, mert a szerep ívét végig kell vinni.
– Melyek azok a filmszerepei, amelyek nagy jelentőséggel bírtak az életében? És melyeket szerette?
– Fontos szerep volt a Lélek nyugalma: ez mindenképp ugródeszka volt. De abban az időben forgattuk a Barackligetet is, aminek nagy visszhangja volt; s érdemes megemlíteni a Köszönöm, jól...és a Cigány című filmeket. Utóbbit egy cigánykolónián forgattuk, szinte köztük éltünk. Döbbenetes dolgokkal szembesültem, mély nyomokat hagyott bennem a forgatás még jó darabig.
– Azt mondják, ha nem lennének magyar színészek, nem lenne szenvedély a szlovák színpadokon. A szlovák filmesek is szeretik a magyar színészeket. Mit gondol, miért?
– A szlovák filmgyártás a rendszerváltás után teljesen leépült, majd nagyon lassan szedte össze magát. Később aztán jött egy új generáció; és ez az új generáció végre észrevette, hogy vannak felvidéki magyar színészek. Alapjában véve addig nem nagyon foglalkoztak ezzel a kérdéssel a hazai filmekben. Volt persze egy-két kivétel, például a Južná pošta című film, amiben először jelentek meg úgy igazán magyar színészek. Itt elsősorban nem is kvalitási szempontoknak köszönhető az érdeklődés, hanem a másságunknak.
A filmesek egyébként azt vallják, hogy nekik kötelességük valamiféle korrajzot, lenyomatot adni a korról. Ezt küldetésüknek tekintik; és jó, hogy a művészet ennyire átjárható. Hiszen leginkább így lehet egymást megismerni: nemcsak a színészeket, hanem a mentalitást és a kultúrát is. Ez az alkotói folyamatban mindig vérpezsdítőleg tud hatni, kimondottan egy plusz adalék.
– Ön szerint mi különbözteti meg a jó színészt a rossz színésztől. Egyáltalán definiálható a két típus?
– Ahhoz, hogy megszülessen az, amit én jó előadásnak hívok, kapcsolat kell a néző és színész között. Ez a kapcsolat csak akkor születhet meg, ha a színészek és a közönség közti energiák találkoznak. Abban a pillanatban pedig, amikor megtörténik a csoda, a színész önfeledten játszik, és a közönség is önfeledten szórakozik.
– Tehát a jó színész egyik ismérve, hogy képes megteremteni ezt az atmoszférát?
– Így van. Ami még fontos, hogy a színésznek legyen közlési vágya. És akkor jó eséllyel megnyílnak azok a csatornák, amelyeken keresztül elérheti a közönséget. Nemegyszer előfordul, hogy találunk egy jó darabot, kitűnő szereposztással, jó rendezővel – és valamiért mégsem születik meg a színház csodája. Olyan is volt, hogy a próbák alatt azt éreztem, nem fog jól elsülni a dolog. Aztán jött a döbbenet: a darab mégiscsak elérte a közönséget. Számomra az a legizgalmasabb, ha a színpadra tudjuk csempészni a napi aktualitásokat. Nem mindegy ugyanis, hogy mikor rezonál a közönségben a téma, amit a darab felkínál. A legjobb példa erre a Hamlet. Azt mondják, hogy a Hamletet akkor kell játszani, amikor van valami kézzelfogható probléma a társadalomban. Ilyenkor lehet igazán feltenni a kérdést, hogy „lenni vagy nem lenni.”
– Hogy látja a magyar színjátszás jövőjét? Milyen tapasztalatai vannak a fiatal színésznövendékekkel?
– A színházaink kapcsán nem könnyű megjövendölni, hogy mi lesz 10 év múlva – és nem is lehet előre látni. Tény, hogy az asszimiláció, a beolvadás érződik a színházaink látogatottságán. Egyre szűkülnek a játéktereink! A Thália Színház például Kassa környékén nehezen tud már játszani, mert fogy a magyar. Ígéretes fiatal színészek pedig vannak, csak nincs keretünk annyi sok színészt foglalkoztatni. Bízom benne, hogy az újabb generáció átütő lesz.
– Ennyi év és tapasztalat után talán már nem is beszélhetünk lámpalázról. Mégis kíváncsi lennék, hogy a színpadra lépés előtti feszültséget hogyan vezeti le?
– Nos, ezt minden színész másként éli meg. Én az előadáson arra koncentrálok, hogy mindent, amit tudok vagy megtanultam a darabról, azt ott és akkor elfelejtsem. És újra felfedezve éljem meg a történetet, vagyis a szerep történetét azon az estén. Vagyis nem arra koncentrálok, hogy reprodukáljam a próbák alatt megélteket. Ezért is hívják a színházat a pillanat művészetének.
– Honnan nyeri az energiát? Mi az, ami – ilyen válságos idők után is – még mindig hajtja?
– A pandémia előtt a színházat és filmet egyszerre csináltam. Túl gyors volt a tempó, mára elfáradtam; már nem lelek benne annyi örömöt. Megfogadtam, hogy csak annyi munkát fogok elvállalni, amennyi jólesik. És csak olyat, ami megszólít.
– A színészeket meggyengítette a járvány, hisz a színházakat jó időre bezárták. Utána viszont jöttek a nézők, hisz színházra szükség van...
– A mai napig sem tudjuk mi lesz holnap, holnapután – ez megviseli az embert. Amikor viszont megnyílik az élet, a találkozások öröme felértékelődik.
Az emberek ki vannak éhezve a közösségi élményre. S ennek örülünk, örülünk!
Karácsonyi filmajánlónk
Az ünnepekre Mokos Attila filmjét ajánljuk, egy igazi szlovák-magyar kuriózumot. A Barackligetet 2011-ben mutatták be mint szlovák romantikus filmet. Különlegessége, hogy javarészt (szlovákiai) magyar színészek játszanak benne. A történet Pozsonyban és a Csallóközben játszódik, főszereplője pedig a Tóbiás Szidi által alakított Babika, aki beleszeret egy pozsonyi dinnyeárusba. A szerelmesek péntekenként találkoznak, és amikor egy alkalommal a férfi (Cserhalmi György) nem jelenik meg, Babika elindul megkeresni őt.
Így jut el egy csallóközi tanyára, ahol a férfi és két fia, Lajcsi (Mokos Attila) és Jancsi (Nádasdi Péter) élnek. Noha látszólag a béke szigetére érkezett, Babika hamarosan egy furcsa szerelmi négyszögben találja magát, miközben ő csak egyetlen dologra vágyik: megtalálni az elveszett szerelmet. További érdekesség még, hogy a film zenéjét Juraj Dobrakov mellett a Ghymes együttesből ismert Szarka Tamás szerezte.
