Azt mondják, a kisgyerekek még nem tudnak különbséget tenni valóság és mese között. Az ő világukban összemosódik a kettő. Úgy tartják, a felnőttek pontosan szét tudják választani a realitást és a képzeletet. Mások azt állítják, a nagykorú emberek egy része a valóságban hisz, a másik pedig az ábrándok világában él.
Szerintem az az igazság, hogy a felnőttek azt látják meg, amit látni akarnak. Amit viszont nem akarnak látni, azt nem látják meg.
Én például nem akarom látni, amint az emberek céltalanul rohannak ide-oda. Sietnek, mert nincs idejük, pedig azért nincs idejük, mert mindig sietnek. Azt sem akarom látni, ahogy az üzletekben lökdösődnek, a munkahelyükön versengenek, a magánéle-tükben pedig intrikáznak egymással – vagy a tévét nézik egymás helyett. Észre sem veszem, hogy a gyerekek sokszor nem viselkednek úgy, mint a gyerekek.
Egyre agresszívabbak, gyakran és alattomosan bántják egymást. Nem látom azt sem, hogy az elárusítónő kiutál a boltból, vagy patyolattisztának éppen nem nevezhető kezével összefogdossa a péksüteményemet. Hogy az orvos nem vesz emberszámba, gyógyításkor nem adja tudása legjavát, s ha nem találja a betegség okát: placebót ír a receptre. A fogorvos meg a nőorvos többször használja az egyszer használatos gumikesztyűt, a többi segédeszközről nem is beszélve.
A szomszéd átdobálja a kerítésen a szemetet a másik telekre. Az ügynök, aki mellesleg a család ismerőse, át akar verni. A régi jó barát csak azért keres fel hosszú évek után, hogy alibit biztosítsak a számára, mert otthon hazudott valamit.
Nem veszem észre, hogy a vendéglőben piszkos a tányér, a kanál meg a villa, nem azt hozzák ki, amit megrendeltem, vagy romlott ételt tesznek elém. Inkább úgy teszek, mintha nem is lennék éhes, csak véletlenül tévedtem volna be, hogy fizethessek azért, amit nem kaptam meg. Azt se látom, hogy a rendőr mindig akkor ró ki rám büntetést, amikor figyelmetlenség miatt – és nem előre megfontolt szándékkal – követek el valami apró, jelentéktelen kihágást. Hogy a bírság ötszörösét kell kifizetnem, miközben megalázó módon ordibál velem, a „bűnelkövető” polgárral, pedig esetleg csak rossz helyen álltam le az autómmal.
Azt meg pláne észre sem veszem, hogy a méregdrága autó vígan parkolhat járdán, úton, útkereszteződésben, csúcsidőben gond nélkül hajthat gyorsabban a megengedett sebességnél. Nem veszem észre, hogy a rend őre még akkor sem veszi az ilyet észre, amikor az orra előtt történik. Azt se látom meg, hogy engem bezzeg azonnal kiszúr magának! S meg se fordul a fejemben, hogy a Bálint-napot a kereskedők találták volna ki, hogy az emberek zsebéből, a szerelem nevében, még több pénzt húzhassanak ki.
Én csak azt látom, hogy az emberek figyelmesek, szeretik egymást, törődnek a másikkal, a tévénézés helyett egymással beszélgetnek. A gyerekek olyanok, mint az angyalok: barátságosak, soha senkit nem közösítenek ki maguk közül, és eszükbe sem jut erőszakoskodni a gyengébbekkel. Csak azt veszem észre, hogy az elárusítónő mosolyogva kérdez, kedvesen bánik velem, és nem fogdossa össze a kiflimet. Az orvosnő komolyan veszi az összes panaszomat, és kigyógyít a nyavalyámból. A szomszédasszony kóstolót hoz, amikor kipróbál egy új süteményreceptet. Az ismerősömnek esze ágában sincs, hogy rám sózzon valami bóvlit, vagy szélhámoskodjon velem.
A barátom akkor is felhív vagy felkeres, ha éppen nincs semmi baja, csak az eszébe jutottam. Az étteremben hatalmas adag friss, finom, ízletes ételt kapok, a pincér pedig arra is emlékszik, hogy jéggel vagy a nélkül iszom a buborékos ásványvizet. Kizárólag azt látom, hogy minden rendőr úriember: soha nem kételkedik abban, hogy tényleg azért parkoltam a tilosban, mert nem láttam a táblát, amely valójában ott se volt. És soha, de soha nem viselkedik úgy, mintha neki joga lenne kíméletlenül bánnia az emberekkel. Azt is pontosan tudom, hogy a Bálint-napot igenis azért találták ki, hogy önfeledten megünnepeljük a szerelem csodás érzését. Csak azt vagyok hajlandó látni, ami szép – abból úgyis sokkal kevesebb van. Most akkor én melyik csoportba tartozom?
Póda Erzsébet
