Két évvel ezelőtt egy ötletből, lelkesedésből és rengeteg munkából megszületett a Paca alkotóház. Azóta gyerekek és felnőttek fordultak meg a műhelyben, festékes kezek, agyaggal borított asztalok, kísérletezések, nevetések és különleges alkotások töltötték meg élettel a teret. A Paca története azonban nemcsak a művészetről szól, hanem az útkeresésről, az újrakezdésről és egy olyan közösség kialakulásáról is, amelyben jó együtt lenni.
A második születésnap alkalmából ezúttal nemcsak az elmúlt év munkái kerültek a falakra, hanem maga az alkotóház is megmutatta egy kicsit a saját arcát. A kiállítással egybekötött nyílt napon betekintést nyerhettek az érdeklődők a Paca tereibe, miközben egy új fejezet is elkezdődött: az ötévesnél idősebb gyerekek képzőművészeti oktatása az új tanévben a komáromi Művészeti Alapiskola kihelyezett osztályaként folytatódik majd. (Fotó: Cséfalvay Á. András)
Pörgessük le, mi változott az elmúlt két évben, mit jelentenek számunkra a közösség tagjai, és milyen tervekkel vágunk neki a következő időszaknak.
A második születésnap ezúttal egy kicsit rendhagyóra sikerült. A kiállítást tulajdonképpen rögtönöztük, ráadásul a tényleges születésnaphoz képest egy hónappal korábban. Ennek prózai oka volt: az ötévesnél idősebb gyerekek képzőművészeti foglalkozásait az új tanévtől a komáromi Művészeti Alapiskola veszi a szárnyai alá, a pótfelvételik pedig szeptember 11-ig tartanak. Szerettünk volna még időben lehetőséget adni a jelentkezésre, ezért össze kellett kapnunk magunkat.
Így született meg az ötlet, hogy a kiállítást nyílt nappal kössük össze. Korábban a kiállításainkat mindig a kultúrházban rendeztük meg, de a nyári időszakban kevesebb munka gyűlt össze, ezért most egy kisebb, családiasabb tér is tökéletesen megfelelt.
Az estét Tóth Máté és Nátek Eszter muzsikája nyitotta meg, majd egy rövid köszöntő után egy-egy apró figyelmességgel leptem meg a tanítványaimat és falunk polgármesterét. Az ajándékok különösen autentikusra sikerültek: a nyáron, a Duna alacsony vízállásánál tett sétánk során agyagot találtunk, ebből készítettük őket. Gyönyörű, természetes terrakotta színük lett.
A kiállítást állófogadás egészítette ki, a finom falatokról és italokról pedig a szülők gondoskodtak. Nagyon jó érzés volt látni, hogy ez már nem csupán a mi ügyünk, hanem egy közösségé is.
Az első születésnap óta változtak dolgok…
Az első évek lendületéhez képest valamelyest lelassultunk. Ennek elsősorban személyes okai vannak. A Pacát még a hatéves anyasági időszakom alatt kezdtem el. A kisgyermekes hétköznapokban ez jelentette számomra a kikapcsolódást, az alkotást és egyben a kiteljesedést. Időközben azonban vissza kellett állnom dolgozni rajztanárként a komáromi Művészeti Alapiskolába, miközben a fiam még nem járt óvodába. A családi logisztika így természetesen sokkal összetettebbé vált.
Az anyasági évei után én magam is egyfajta útkeresés előtt álltam. Újra kellett definiálnom önmagamat, és egy teljes életmódváltáson is keresztülmentem. Korábban inkább kifelé nyújtóztam, most viszont a figyelmem egyre inkább befelé fordult. Ez a Pacán belüli foglalkozások számában is megmutatkozott. Nem szerveztem külsős alkotókkal vendégworkshopokat, a gyerekcsoportokba sem toboroztam új tagokat, és a kerámiafoglalkozások létszáma is megcsappant. Ugyanakkor kialakult egy olyan kemény mag, akik legalább annyira otthon érzik magukat a Paca kerámiaműhelyében, mint én. Ez számomra nagyon értékes.
A jó emberi kapcsolatok, a kölcsönös támogatás, a biztonságos és vidám környezet végtelenül fontosak számomra. Ezért minden alkalom, amikor összejövünk és együtt alkotunk, igazi ajándék.
A kiállítás összeállítása is kisebb kihívás volt a létszámcsökkenés miatt.
Három nagyobb egységből állt össze az anyag. A legtöbb kiállított munka a gyerek- és felnőttfoglalkozásokon készült, és tulajdonképpen húsvét óta várta, hogy végre megmutathassuk őket. Vannak közöttük szabadabb projektek, de olyan munkák is, amelyek egy-egy ismert képzőművész tevékenységéből merítettek ihletet. Anyák napja környékén például Mary Cassatt munkásságával foglalkoztunk, aki gyakran ábrázolt édesanyákat gyermekeikkel impresszionista stílusban. Megnéztük Joan Miró játékos alkotási módszereit, illetve Kurt Schwitters kollázstechnikáját is.
Fontosnak tartom, hogy a gyerekek megismerjék és kipróbálják valódi, hús-vér alkotók stílusát és módszereit. A képzőművészet ugyanis jóval többről szól, mint a rajzolásról és a festésről. A lehetőségek száma végtelen. Ha a gyerekek már kiskorukban megtapasztalják ezt a sokféleséget, bátrabban kísérleteznek a formákkal, színekkel, textúrákkal – és talán később az élet más területein is kreatívabban gondolkodnak.
A kiállítás második részében olyan projekteket mutattunk be fotókon, amelyekkel még az anyasági éveim alatt kísérleteztem otthon a lányommal. Akkoriban nagyon beleástam magam a Montessori-pedagógiába, és azt kutattam, hogyan lehetne a képzőművészeti nevelést is ebben a szellemben megvalósítani.
A közös alkotások során művészettörténeti korszakokkal ismerkedtünk, méghozzá erősen tapasztalati úton. Készítettünk például szénnel barlangrajzot a pincénk falára, hogy imitáljuk a barlangi körülményeket. Vályogból tányért formáltunk, amit aztán tábortűzben égettünk ki. Természetesen nem minden ötlet működött pontosan úgy, ahogy elterveztük – de talán éppen ez volt benne a legjobb. A lányom akkor négyéves volt, és még ma is emlegeti ezeket az élményeket. Ez számomra nagyon jó visszajelzés arra, hogy érdemes energiát fektetni a tapasztalatalapú oktatásba.
A kiállítás nagy kedvencei azonban azok a nagy méretű absztrakt munkák voltak, amelyek eredetileg egyszerű munkaalátétként szolgáltak a gyerekek asztalán. A rajzlapokról lecsorgó festék, a ragasztó és az agyag nyomai hónapokon keresztül rakódtak egymásra, míg végül egy lenyűgöző színkavalkád alakult ki. Két igazán különleges absztrakt mű született belőlük – tulajdonképpen ezek több hónapnyi gyerekalkotás lenyomatai.
Mindig nagyon elérzékenyülök, amikor összeáll egy-egy kiállítás. Óriási hálát érzek, ugyanakkor hatalmas fáradtság is van bennem.
Ez most különösen igaz volt, hiszen mindössze egy hét alatt kellett mindent megszerveznünk és lebonyolítanunk. Sokan talán nem is sejtik, mennyi munka van egy kiállítás megvalósítása mögött. Most ráadásul a nyílt nap miatt az egész Paca alkotóházat rendbe kellett tenni. Meg kellett szervezni a fogadáshoz szükséges ételeket, szórólapokat hordani a környező falvakba, online népszerűsíteni az eseményt, összegyűjteni azokat a munkákat, amelyeket a résztvevők hazavittek, nyomdába szaladni a képekkel, majd begépelni, kivágni és felhelyezni az összes képcímkét. Rengeteg apró feladatból áll össze egy ilyen esemény. Közben ráadásul elkezdődött az iskolaév, én pedig már munkába is jártam. A férjem ebben az időszakban nagyon sok terhet levett a vállamról, nélküle egészen biztosan nem tudtam volna mindezt egyedül megvalósítani.
Büszke vagyok arra, hogy a kihívások ellenére még mindig itt vagyunk. És arra, hogy vannak olyan stabil emberek, akik ragaszkodnak a Pacához.
Számomra ez a legfontosabb visszacsatolás: amikor azt látom, hogy egyfajta közösség formálódik körülöttünk. Hogy vannak, akik szívesen jönnek ide, otthonosan és jól érzik magukat egymás társaságában. A Paca számomra soha nem csupán a képzőművészeti foglalkozásokról szólt. Legalább ennyire fontos az a közeg is, ami körülötte kialakult.
A nyílt nap jó alkalom volt arra, hogy azok is betekinthessenek a Paca életébe, akik korábban még nem jártak nálunk. Jelenleg három helyiségből áll az alkotóház. Az első a kerámiaműhely, ahol kizárólag agyaggal dolgozunk, és itt található a kerámiaégető kemencénk is. A középső helyiséget most kiállítótérré alakítottuk át, egyébként ez egy két részre osztott szobaként működik. Az egyik felében fotósarok és raktár található, a másik pedig a legkisebbek játszósarka. A harmadik terem a gyermekfoglalkozások helyszíne. Talán ez a legszínesebb része az alkotóháznak, hiszen itt kapott helyet minden kellék és eszköz, amire a változatos foglalkozások során szükségünk van.
Csoportok
Jelenleg három korcsoportnak tartok itt foglalkozásokat. A bölcsődés korosztálynak szülői kísérettel heti egy alkalommal. A felnőtteknek hétvégenként tartok kerámiafoglalkozásokat. Az új iskolaévben az ötévesnél idősebb gyerekek foglalkozásait pedig a komáromi Művészeti Alapiskola veszi a szárnyai alá. A jelentkezést ezentúl az iskolának kell leadni, a Paca pedig kihelyezett osztályként fog működni. Ez egy fontos változás, hiszen a gyerekek már nem egyszerűen egy kézműves szakkört látogatnak majd, hanem minisztériumilag jóváhagyott képzőművészeti órákon vesznek részt.
Ez azt is jelenti, hogy olyan, oktatásügyileg elismert tudást szereznek, amelyről az év végén bizonyítványt is kapnak. Számomra ez szakmailag is egy fontos előrelépés, hiszen így az a képzőművészeti oktatás, amit eddig is igyekeztem magas színvonalon biztosítani a gyerekeknek, hivatalos keretek közé kerül. Mindössze a foglalkozások időtartama és a fizetés módja változik. Eddig mindig az adott foglalkozást térítették a szülők, most viszont féléves rendszerben történik a befizetés. Ez összességében kedvezőbb, a családok számára olcsóbb lesz, mint korábban.
Szeretnénk minél több diákot bevonzani a Pacába, mert itt kiválóak a lehetőségek a képzőművészeti alkotói folyamatokhoz. Ez az, ami igazán különlegessé teszi ezt a helyet.
Évekkel ezelőtt én is tanítottam falvakban kihelyezett osztályokat, így van tapasztalatom arról, milyen körülmények között zajlik ott a képzőművészeti oktatás. Ezek a foglalkozások általában átlagos iskolai osztálytermekben valósulnak meg, ami jelentősen korlátozza a lehetőségeket. Számos eszközt egyszerűen nem lehet biztosítani ilyen körülmények között, hiszen egy tanár nem tud minden kelléket magával vinni. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a képzőművészet természetéből adódóan egy kicsit maszatos műfaj. Csöpög a festék, folyik a ragasztó, nyomot hagy az agyag, a gyerekek pedig nem mindig tudnak mindennel elővigyázatosak lenni – még akkor sem, ha mindent gondosan letakarunk. A takarító nénik sem nézik jó szemmel, ha egy foglalkozás után festékes mosdót kell sikálniuk – sajnos korábban ebből is adódtak nézeteltérések a kihelyezett osztályokban.
A Pacának éppen ebben van az egyik legnagyobb előnye: itt szabadon lehet alkotni. Minden adott hozzá egy helyen. Nem kell félteni a teret a festéktől, az agyagtól vagy a ragasztótól, hiszen itt ez a természetes. Én pedig azt szeretném, hogy a Paca a jövőben is ilyen maradjon: egy olyan tér, ahol a gyerekek mernek kísérletezni, ahol nem baj, ha valami elsőre nem sikerül, és ahol az alkotás valóban szabad lehet. Mert sokszor éppen egy elrontottnak hitt kísérletből születik valami igazán izgalmas.
