Ki keres többet? Az asszony vagy az ura? Intim kérdés. Mert ma igazán annak tűnik – ugyanis érzékenyen érint. Ki a családfenntartó? Ma már az asszony is lehet, s ez szégyellnivaló.
Vagyis a nő szégyellheti magát, mert igazából a férj szégyellhetné (ez a fő gondolatmenet), de mivel A FÉRJ A TEREMTÉS KORONÁJA, aki mindent helyesen tesz, kizárólag a nő szégyellheti magát, hogy ilyen helyzetbe hozza az urát. Szóval, kicsavart a logikája az egész alábbi cikknek...

Ne felejtse el egyetlen nő sem, hogy ha egy egyszerű, hétköznapi keresetet hazavivő embernek fogadott örök hűséget, ne várja, hogy csúcsmenedzser lesz belőle. Csúcsmenedzser belőle, a törekvő NŐBŐL LESZ. A LAPOKAT EZ ESETBEN így OSZTOTTÁK KI.

Évszázadokon keresztül a férj tartotta el a családját, és manapság is rendszerint jobban keres, mint a felesége. (Még akkor is, ha a nő ugyanannyit dolgozik. A nők még mindig kevesebb bért kapnak UGYANAZÉRT A MUNKÁÉRT. Még a fejlett Európában is.) A tendencia néhány családban azért már megfordult, és a feleség hozza haza a több pénzt. Ez pedig nem segít a párkapcsolatnak, mondják a nagyokosok. Ugyan miért nem?

Pedig a nő és férfi egyenlő felek. S ha EGYENLŐEK, akkor nem mindegy, hogy melyik keres jobban? Igazán elhanyagolható, gondolnánk, hiszen a közös életüket építik belőle. De ez nem így van. Az ilyen családokban legalább olyan gyakoriak az anyagiak miatti veszekedések, mint ahol kevés a pénz. A feszültség szinte tapintható. Ilyenkor, ünnepek idején egyébként is hajlamosak kirobbanni a rég szunnyadó ellentétek.

Magdi egy multinál dolgozik, vezető beosztásban – a fizetése is ezt tükrözi. A férj vállalkozása havonta körülbelül feleannyit hoz, mint amennyit a feleség megkeres. Magdinak mára, úgy látszik, betelt a pohár. Elege van: nem bírja elviselni, hogy édes életük terhe az ő gyönge női vállát nyomja. Sőt, ő állja a férje költséges hobbijait is (a férj imád síelni, és most vett egy drága gitárt). Magdi a munkáját szereti – és imádja a luxust is, amit a fizetésének köszönhetően megengedhetnek maguknak. A férje azonban közel sincs ilyen jól eleresztve. Néha szólnia kell, ha meg akar tankolni, merthogy neki már egy fitying sem maradt a számláján. A rezsit Magda számlájáról fizetik, de ez annyira még nem zavarná, mert szereti kontroll alatt tartani a dolgait. (Úgy is mondhatnánk, szereti mindenen rajta tartani a szemét.) Azt viszont utálja, ha a férje pénzért kuncsorog, és feltehetőleg a férje sincs oda a dologért, hogy neki mindenre spórolnia kell, például ha egy új fényképezőgépet szeretne venni. Magdi úgy viselkedik a családfenntartó szerepében, mint egy Grande Dame, egy Nagyasszony. Mint aki elvárja, hogy a család minden tagja őt tömjénezze, s hálásak legyenek neki. Jó lenne, ha a férje a tenyerén hordozná, másrészt – ha a férje keresne jobban – ő sem viselkedne másként... Természetesnek venné, hogy van pénzük, s HÁLÁBÓL biztosan nem lesné férje minden kívánságát. 

A sztereotípiákról
A sztereotípiák segítenek eligazodni a világ útvesztőjében, ezek teszik érthetővé számunkra a dolgokat (és alaposan le is egyszerűsítik). A férfiak mint uralkodó réteg. Ez is egy sztereotípia, de a történelem folyamán igaz volt (a matriarchátust leszámítva – de az már igen régen volt, így erre nem terjed ki az ősemlékezet). A férfiak vadásztak, harcoltak, ők voltak, akik bebiztosították a családot, a nők otthon gondoskodtak. Ez mára nem igaz. A férfiak elveszítik hagyományos szerepüket. Ugyanúgy halászhatnak, vadászhatnak, sőt, most már kozmetikushoz is járhatnak, és ők is szőrteleníthetnek – csak éppen azt a régi szerepet nem játszhatják tovább. Ezzel pedig meg kell békélni. Azzal is, hogy néha a feleség a jobb „vadász“. Jelképesen szólva, ő hozza a több mamutot, a férj nem konkurálhat neki egy-két elejtett szárnyassal.
Kérdezhetnénk: mégis mi itt a gond? Az, hogy a nők tudatalattija tiltakozik a gyöngébb férfi ellen. Nem akar a tőle gyöngébbnek behódolni... 

Ezért is van, hogy a jól kereső nők hamarabb elválnak
Egy nő minél inkább kiszolgáltatott anyagilag – azaz a férje jól keres –, annál jobban ragaszkodik a házasságához. Ha azonban anyagilag önálló lesz, sőt, jobban keres, mint a férje, hamarabb megteszi ezt a lépést, és nem csak a pénz miatt. Egyszerűen azért, mert megnőtt az önbecsülése.

Pénz, pénz, pénz
Hiába, a pénz csak feszültséget gerjeszt. Mint Timi és Zsolti esetében is. Mindketten túl voltak már egy házasságon, amikor találkoztak. Az előző házasságukból volt egy-egy gyermekük. S itt kezdődtek a viták...Timi a keresetéből és a gyerektartásból mindent ki tud fizetni, amire a lányának szüksége lehet, de Zsolti fiának költségeit is ő állja, mert a párja most éppen elég rosszul keres. Nem lenne köteles, de úgy gondolja, ez így van jól, mert amikor Zsolti keresett jobban, ő sem sajnálta a pénzét Timi lányára költeni. A helyzetet mégis nehezen viseli, mert azáltal, hogy a párja keveset keres, ő is idegesebb: EGYRE TÖBB a veszekedés a családban. 

Tönkreteszi a férfiakat, ha az asszony többet keres?
Szakértő pszichológusok és szociológusok kutattak ebben a témában. Arra jutottak, hogy a férfiakat részben demoralizálja, ha a párjuk jobban keres – úgy érzik, KITARTOTTAK lettek. Persze, vannak férfiak, akiknek ez megfelel, s rájöttek az éttermi aktus ízére, hogy a párjuk az asztal alatt dugja be a pénzcsomót a tenyerükbe. (Mert a látszatot azért meg kell őrizni: mindig a pasi fizet!) Ahhoz persze, hogy a nők jól keressenek, több beáldozott idő és energia szükséges, mint amit a környezetük ildomosnak tartana... Ki végezze el ilyenkor a házimunkát? A férjnek, élettársnak nem igazán fűlik a foga a mosogatáshoz. Újabb ok a veszekedésre. A végén nincs más választás, mint leülni, és megbeszélni, hogy a férj végre fogjon valamihez, mert így teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül a feleségétől, aki valószínűleg nem akarja majd örök időkre eltartani ezt az önállótlan pasit. 

És a kocka el van vetve. Egyik fél sem akar kompromisszumot kötni: a férj nem akar mosogatni, a nő nem akar egy CSAK mosogató férjet. Így öntudatlan is rálépnek a váláshoz vezető útra. 

csalfenn.jpg

Részlet egy olvasói levélből:
„Soha nem megyek férjhez!” – írta nemrégiben Viola nevű olvasónk. Viola negyvenéves, az élettársa ötven. „Ő az én mindenem, igazán nagyon szeretem. Talán azért is, mert tizennyolc évig vártam rá. Mégsem fogok hozzámenni feleségül. Nem akarom, hogy a házassággal mindent elrontsunk. Sok ember ugyanis abban a hitben él, hogy a házasság automatikusan megold mindent. A házassággal révbe érnek. Azután már nem kell IGYEKEZNI.
Akkor találkoztam a NAGY Ő-vel, amikor már semmilyen illúzióm nem volt a férfiakkal kapcsolatban. És mikor már-már belenyugodtam, hogy nekem az a sors jutott, hogy esténként a fotelban ülve malmozzak, megjelent Ő. Derült égből a villámcsapás! Ilyen tizenhat éves korában szokott történni az emberrel. Finom vibrálás a gyomorban, amitől rózsaszín köd száll az ember szemére, és egyszeriben minden esztelenség normálisnak tűnik.
Váratlanul hatalmas nyugalom szállt rám. Neki hiszek. Mégis félek a házasságtól. Örök szerelem? Annak idején én is szerettem volna esküvőt. S az, hogy most már nem akarom, nem amiatt van, hogy fehér ruhában nevetséges lennék. Eddig egyetlen kérőm sem volt hajlandó oltár előtt kimondani az igent. Azok, akiknek tönkremegy a házasságuk, ugyanazt a hibát követik el: azt várják, hogy az esküvővel majd minden megváltozik. Hogy a Szűcs-Szűcsné duó sosem kerül szembe olyan problémákkal, hogy ki keresse a pénzt, mire költsék el – hiszen ezentúl egy csónakban eveznek. Lehet-e nemet mondani? Az én véleményem az, hogy a házassággal megváltozik ugyan az ember neve, tehát a világ szemében egy test, egy lélek vagyunk, de szerintem maga az ember nem változik. Az csak egy szép szólam, hogy a szerelem olyan, mint a virág, amelyet öntözni kell. Sok pár abban a hitben él, hogy ezután minden magától megoldódik, hiszen összetartoznak. Csak a válóperes bíró előtt józanodnak ki – és kígyót-békát kiabálva egymásra bizonygatják, hogy képtelenek együtt élni.
Én lennék az utolsó, aki bárkit is lebeszélne arról, hogy házasságot kössön, de minden egyes napon gondoljanak arra, hogy az esküvő nem teszi könnyebbé az együttélést. A házasság legalább annyi törődést igényel, mint az együttélés – ha nem többet. Ugyanis a házasságból sokkal nehezebb kilépni, mint egy párkapcsolatból. A jegygyűrű nagyszerű dolog, ha elég nagy benne a kő. Tudom, hogy a kedvesem végül eljönne velem a templomba, mert szeret a kedvemben járni. De annak köszönhetően, hogy felismertem, ő nem egy a sok férfi közül, hanem ő a nagy Ő, már nem is akarom az esküvőt. Nem kényszerít rá semmi, mert elégedett vagyok. Legyen az ő kedve szerint. Bár – a korom és veleszületett cinizmusom ellenére – valójában rendkívül konzervatív vagyok, nem tudom elképzelni, hogy nemet mondanék, ha ötvenhárom évesen térden állva ujjamra húzná a karikagyűrűt…”

Varga Klára