Kimaradás

Minden azzal kezdődött, amikor tavasszal elmentem egy gyógyfürdőbe. A vízben ülve valamifajta belső nyugalom áradt szét az egész testemben. Akkor már rég nem voltam huzamosabb ideig egyedül, társaság vagy technika nélkül. Az agyam megállás nélkül termelte a boldogsághormont, miközben egyre csak az járt a fejemben, hogy milyen rég nem éreztem hasonlót.

Mintha megállt volna az idő, én pedig levetettem volna egy nehéz hátizsákot. Pedig nem történt semmi különös, csupán átéltem azt, amit a kimaradás örömének neveznek. Az érzés még hetekig velem maradt, miután visszatértem a rendes kerékvágásba. Aztán egy szombat este kisétáltam a Dunához, leültem a rakpartra, s miközben néztem a hajókat és a kivilágított túloldalt, újra érezni kezdtem azt, amit a hétköznapokban egyre ritkábban tudtam megélni. A gondolatok szabadságát, a pillanat erejét, az önmagammal töltött időt. S ekkor döbbentem rá, hogy évek óta tévúton járok.

Rendszerhiba

Sokszor írtam már lassú életről és a mobilfüggőségről, foglalkoztam a különböző megoldási javaslatokkal: akkor úgy tűnt, hogy új szokásainkkal van probléma. Akkor még nem láttam, hogy a hiba a rendszerben van, esetemben a saját fejemben. Van egy mondás, miszerint minden áru mögött van valamilyen rejtett költség. A McDonald’s az egészségünkbe, a Netflix az időnkbe, a közösségi média pedig a fókuszunkba kerül, hiszen nem hagy bennünket unatkozni. Ilyen értelemben én magam is keményen ráfizettem arra, hogy éveken át rutinszerűen bújtam a telefonomat.

A FOMO, vagyis a kimaradástól való félelem olyan mértékben beitta magát a sejtjeimbe, hogy közben elveszítettem az elmélyülés képességét. Nem véletlen, hogy éveken át nem tudtam rávenni magam valami új dolog vagy akár egy idegen nyelv megtanulására – és könyveket sem olvastam. Az elmélyülés mellett a pillanatok megéléséről is elfeledkeztem: hiszen már-már belénk van kódolva, hogy kényszeresen mindent megosszunk magunkról. Régen egy kirándulás után alig vártuk, hogy hazaérjünk és meséljünk. Ezt a közösségi élményt váltotta fel a posztolás és az üzenetküldés: mindenről azonnal beszámolunk, s a többiek is reagálhatnak. Így viszont otthonra nem marad semmi.

A FOMO (Fear of Missing Out) angol mozaikszó, jelentése: félelem a kimaradástól. A közösségi oldalakon való állandó, kényszeres jelenlétet írja le, nehogy bármilyen hírről vagy eseményről lemaradjunk.

Mitől repes a szív?

Steve Jobs, az Apple alapítója állítólag úgy talált rá saját szenvedélyére, hogy feltette magának a kérdést: Mitől repes a szíved? Hatására én is elgondolkodtam azon, hogy van-e olyan, a munkán és a hobbimon túlmutató dolog az életemben, ami a nehéz napokon is képes kirántani a rossz hangulatból vagy a letargiából. Van-e olyan zsigerig hatoló élmény, amelytől azt érzem, hogy élek?

Egyik délután aztán eme kérdés terhével sétára indultam a közeli parkba, ahol szembetaláltam magam kedvenc természeti jelenségemmel: amikor a napfény áttör a fák levelei közt, és aranyló sziluettet rajzolt rájuk. Ezt nevezik a japánok komorebinek – más nyelvekben nincs is megfelelője ennek a tüneménynek. Ott és akkor egy csapásra tudatosult bennem, hogy megtaláltam. Ez az, amitől az én szívem repesni kezd, megmagyarázhatatlan melegség járja át a lelkem, s emlékeztet arra, hogy mi fontos az életben és mi nem.

Dömötör Ede felvételei Patonyréten készültek.

Ez az élmény arra is rádöbbentett, hogy mennyire nem vagyok tisztában önmagammal. Olyan dolgokat erőltetek a hétköznapjaimban, melyekről azt hiszem, hogy akarom – miközben elfeledkezem arról, amit ténylegesen szeretnék. Például hogy mennyire szeretek parkokba járni, nézni a tóban parádézó vadkacsákat és teknősbékákat, s megélni azt a belső nyugalmat, amit csak a természet adhat meg az embernek. (Mindig is a szép és rendezett parkok miatt akartam nagyvárosban élni.)

Ám mióta városban élek, a kimaradástól való félelem még nagyobb intenzitással van jelen az életemben. Itt minden egyes pihenéssel töltött nap elvesztegetettnek tűnik, hiszen mindig van valami, amiről lemaradok. S innen már tényleg csak egy lépés, hogy elvesszek a bőség zavarában – amiből napjainkban valóságos népbetegség lett.

Lassú dopamin

Ott álltam hát a kimaradás örömével és félelmeivel a zsebemben, valamint a felismeréssel, hogy a fő problémát nem az új szokások jelentik, hanem maga a rendszer, amelyet a technikai eszközök segítségével kiépítettem a lelkemben (a technikai cégekkel karöltve). Így minden adott volt, hogy elkezdjek jobban a saját, offline életemre koncentrálni. Felfedezni annak örömeit, hogy kevés dolgot osztok meg magamról. (A közösségi média legnagyobb átverése egyébként pont az, hogy azt hisszük, másokat érdekli, ami velünk történik. Pedig mások tükrében is csak magunkat akarjuk meglátni.)

Sokáig úgy gondoltam, hogy az információ hatalom – újságíró lévén pedig egyébként sem árt, ha képben vagyok a történésekkel. Ám az elmúlt hónapokban rájöttem: hihetetlenül felszabadító érzés nem tudni, hogy lépten-nyomon mi történik a világban.

Megspóroltam hát azt a mentális kapacitást, amit a hírek és vélemények kényszeres böngészése elvett tőlem, s inkább a magánéletemre és saját magamra fókuszáltam. Végre volt alkalmam lelassulni, hogy természetes ritmusban és dinamikával, ne pedig lájkok és digitális ingerek útján jussak hozzá a dopaminhoz.

Mondjuk egy gondosan elkészített vacsorával, egy kiadós takarítással, testmozgással, új helyek és útvonalak felfedezésével, vagy csak egy félbehagyott könyv kézbevételével. Tudom, hogy hétköznapinak hangzanak, de tapasztalatból mondom: a legnagyobb hibát ott követjük el, hogy lebecsüljük az egyszerű dolgokat. Mert kimaradás az is, ha végre időt szánunk a digitális életünk rendbetételére, legyen szó felgyülemlett fényképekről vagy szanaszéjjel heverő fájlokról. Leírni a gondolatokat és ötleteket, melyek éppen az eszünkbe ötlöttek: ugyancsak olyasmi, amit önmagunkért teszünk.

Felszabadulás

A Száz év magány című regény egyik jelenetében az évek óta háborúzó Aureliano Buendía ezredes rádöbben, hogy utoljára akkor volt igazán boldog, amikor az ötvösműhelyében aranyhalakat készített. Hirtelen felfedezi az egyszerűség kiváltságait: így aztán elhatározza, hogy véget vet a harcoknak... A történet szerint soha nem volt olyan nagyszerű katona, mint akkor: forró lelkesedéssel töltötte el a tudat, hogy végre a saját felszabadulásáért harcol, nem pedig elvont eszmékért és jelszavakért.

Úgy gondolom, hogy ez a mentalitás a hétköznapi életünkre is alkalmazható. Előbb-utóbb mindannyian rádöbbenünk majd, hogy kevés dolog számít az életben. Hihetetlen ereje lehet a felismerésnek, hogy tévúton jártunk: semmi jelentősége nincs a végeláthatatlan kommentháborúknak vagy elhamarkodott ítélkezéseknek (ami egyik nagy emberi bűnünk). Időnk és kapacitásunk jelentős része felett még mindig mi rendelkezünk.

S igazából minden mindennel összefügg! Örvénylő hétköznapokból való kiszabadulásunk egyik titka például, hogy szembe tudunk-e nézni a múltban elkövetett hibáinkkal, s hajlandóak vagyunk-e tenni a változásért. Kezdésnek kérdezzük meg magunktól, mitől repes a szívünk...