Az ember és körülötte a világ a válságokon edződik – mondják a közgazdászok. A görög „krízis” szó eredeti jelentése nem negatív, hanem ez: fordulat, változás, s a változás jó is, rossz is lehet.
Mi, emberek úgy félünk a válságtól, mint ördög a szenteltvíztől. Természetes emberi tulajdonság, hogy a kitaposott úton szeretünk járni. A „megrögzöttek” akár harminc évig is olyan munkát végeznek, amely egyáltalán nem érdekli őket, vagy olyan emberrel élnek együtt, akit nem szeretnek. Azért, mert azt hiszik, hogy a változás rossz, és minden változás után csak rosszabb jöhet.
Magunkat, képességeinket addig nem tudjuk felmérni, amíg válságos helyzetbe nem kerülünk. Amíg bele nem esünk egy jókora gödörbe, amikor aztán elválik, van-e annyi „énerőnk”, hogy ki tudunk mászni belőle... Addig az életünket egyszerűnek, könnyűnek érezzük. A válság azonban rákényszerít bennünket, hogy alkalmazkodjunk a rendkívüli helyzethez, és kitapasztaljuk, mire vagyunk képesek. Ugyanezt mondja a pszichológus is. „Ha megrekedünk a félelemben és az önsajnálatban, nem vesszük észre, merre van a kiút. A nehéz élethelyzetek megtisztítanak bennünket mindattól a tehertől, amit már nem kellene magunkkal cipelni. Csak az a baj, hogy éppen a nemkívánatos dolgainkhoz ragaszkodunk leginkább.” Egy bölcs buddhista mondás arra tanít bennünket, hogy mindenki kutassa fel, mi a válságok üzenete. Ha ezt nem tesszük meg, még mélyebb szakadékba zuhanunk.
Miért nem vagyok boldog?
Manapság gyakran szóba kerül a „középkorúak válsága”. Ha jobban megvizsgáljuk a válsághelyzeteket, láthatjuk, hogy a válság nem függ az életkortól, éppúgy lecsaphat az ötvenévesre, mint a harmincévesre. Gyöngyi harminchat éves, már a kisebbik lánya is iskolába jár, így hát teljes erőbedobással belevetheti magát a munkába. Dolgozik is. Első pillantásra úgy látszik, semmi sem hiányzik az életéből, elégedett és boldog. De nem az. „Valójában nem tudom, mi bajom van. Minden jel szerint boldognak kellene lennem, de egyáltalán nem vagyok az. Nem tudom, mit akarok az élettől.”
A pszichológusok szerint Gyöngyi nincs egyedül ezzel az érzésével. Minden életkorban lehetünk hasonló lelkiállapotban. Leggyakrabban a serdülőkorban érezzük tehernek az életet, vagy pedig negyven és ötven között. Mit jelent ez a lelkiállapot?
Azt, hogy szembesülünk magunkkal. André Daigneault francia katolikus pap A krízis mint lehetőség című könyvében ezt az állapotot a halálhoz és a feltámadáshoz hasonlítja. „A középkorúak válsága idején – szemben azzal a véleménnyel, hogy a leghatékonyabban kell dolgoznunk – éppen annak az erős embernek kell meghalnia bennünk, akit hosszú évek munkájával építettünk fel magunkban. Énünknek attól a részétől kell búcsút vennünk, amelynek addigi sikereinket köszönhetjük.”
Pontosan ez a megállapítás vonatkozik Gyöngyire. Közel húszévnyi nagyon aktív életszakasz áll mögötte, amely alatt sokat tanult, építgette a karrierjét, férjhez ment, és gyerekeket hozott a világra, elég pénzt keresett ahhoz, hogy évente egyszer elutazzanak a tengerhez… És mégis, a sikerek ellenére kétségbeesés lett úrrá rajta, olyannyira, hogy legszívesebben hagyná a csudába az egészet. De miért, miért? A harmincöt-negyven éves kor veszélyes kor. Az ideálokhoz túl sok, a bölcsességhez túl kevés. Ritkán fordul elő, hogy az ember elégedett azzal, amit az elmúlt évek alatt elért. Ezért újra fiatal akar lenni.
„A középkorú ember sokszor végtelenül egyedül érzi magát, mert ekkor döbben rá, milyen gyorsan szaladnak az évek… S hogy a megmaradt időt nem szabad felelőtlenül eltölteni” – mondja André Daigneault, aki azt is észrevette, hogy hasonló gondolatok nemcsak a közönséges halandókat nyomasztják, hanem szerzetestársait is. Éppen ezzel az életérzéssel magyarázza azt a gyakori jelenséget, hogy a középkorú férfiak elhagyják a családjukat, és fiatalabb nővel kezdenek új életet.
Az álmodozás kora elmúlt
Van, aki igyekszik nem észrevenni a válságot, figyelmen kívül hagyja azzal, hogy „majd megoldódik valahogy”. Ilyen emberből lesz válsághelyzetben a munkamániás, szenvedélyes zumbázó vagy hobbimániás. Igyekszik tenni valamit, hajt látástól vakulásig, vagy minden szabad percét a kedvteléseinek szenteli. Mindezt azért, hogy elfoglalja magát valamivel, mert ha nem tenné, akkor el kellene gondolkodnia az élete értelmén.
André Daigneault szerint sok olyan ember van, aki úgy tesz, mintha őt nem érintené a válság szele. Inkább eltagadja, titkolja az érzéseit. Mást mutat, mint amit a szíve legmélyén érez.
Ha szemügyre vesszük, úgy látjuk, mintha semmi gondja nem volna, látszólag minden klappol nála. A ködösítő ember valójában gyenge – retteg, és csak megjátssza, hogy erős és kiegyensúlyozott. Ilyen embereket főleg azok között találunk, akiknek gyerekkorukban idő előtt felnőtté kellett válniuk. Hiányzik az önbizalmuk, és lelkük mélyén nem szeretik önmagukat. Hogy bizonyítsák azt, hogy ők valakik, eltitkolják valódi érzéseiket, megjátsszák magukat, álarcot viselnek (azaz hamis arcot mutatnak a külvilágnak). Azzal vívják ki mások csodálatát, hogy erősnek mutatják magukat. A dicsőség hajszolásával, az öntetszelgéssel takargatják belső konfliktusaikat.
Ki az az ember, akivel együtt élek?
Amikor válsághelyzetbe kerülünk, feltesszük magunkban a kérdést, van-e értelme az életünknek. Előbb-utóbb mindenkiben felmerül ez a kérdés. Házastársak esetében azt gondoljuk, hogy együtt és győztesen kerülnek ki a válságból. A gyakorlatban általában nem ez történik – sokan rádöbbennek, hogy egész más emberrel osztják meg az életüket, mint akibe annak idején beleszerettek. Ha azonban elfogadják az idők folyamán megváltozott társukat (és persze megváltozott önmagukat is, mert ők is átalakultak, más emberek lettek) – akkor van közös jövő. Ötven táján tehát nem kis lelki viharokat, reménytelen állapotokat és belső vitákat kell átvészelni mindnyájunknak. Nincs kivétel! A kritikus időszakban sokat segít, ha nevén nevezzük a gyereket – nem hazudunk magunknak és egymásnak. Persze, a túlzott önmarcangolás sem jó, hiszen azzal mindig csak azokat a szálakat húzogatjuk-rángatjuk, amelyek amúgy is kilazultak. Gondolkodjunk közös élményekben! Ez lehet csak a kivezető út.
A barátoktól, rokonoktól nem szerencsés tanácsot kérni, mert mindenki a saját élete szerint ítél, s a „baráti” tanácsok nem mindig használhatóak. Különben is, a szomszéd kertje mindig zöldebb – az ő életét mindig fényesebbnek látjuk. Ha kettesben nem megy a „lelkizés”, forduljunk szakemberhez a végső megvilágosodás érdekében.
Krízis idején a testtel is érdemes törődni, nemcsak a lélekkel. Jó, ha betartjuk a rendszerességet napi tevékenységeinkben, figyelünk az étrendre (könnyű ételek), a rendszeres testmozgásra és a kiadós alvásra. Sportoljunk, sétáljunk nagyokat, gyűjtsük az élményeket!
Mi segíthet még? Talán az, ha észrevesszük a hétköznapi dolgokban rejlő szépséget! Az előbbi elcsépelt tanácsnak tűnik, de hasznos tanács. Mert egy biztos a válság idején is: másnap mindig felkel a nap!
S ha még ez sem elég: lassan, de biztosan itt az ezerbimbójú tavasz!
A válság előrelendít
A krízis lecsengése után új embernek érezzük magunkat. Új tapasztalatokat szereztünk, új szemmel nézzük a világot. Előbbre léptünk. Az élet szüntelen változás, nem lehet kitérni előle. Megbetegszik a lelke annak, aki nem hajlandó elfogadni azt a tényt, hogy a változás az élet! Az élet változás! Az alkalmazkodás során általában érettebbé és bölcsebbé válunk. Akkor élhetünk igaz életet, ha utunknak iránya és célja van. A jobb életért változni kell, s a változás miatt néha szenvedni is érdemes.
