Sokáig azt tartották, hogy minden a neveléstől és a családtól függ. Aki viszont már nevelt gyermeket, az tudja, hogy ez nem egészen igaz. Hisz sokszor azt látjuk, hogy egy családban ahány gyerek van, annyiféle személyiség. Pedig ugyanazt a nevelést kapták! Egyik gyerek mégis hasonlít természetében a szüleire, a másik pedig annyira különbözik, mintha egyenesen egy másik bolygóról származna.
A mai elméletek azt mondják, hogy nem ösztönösen kell nevelni: ismerni kell, hogy gyermekünk milyen típusú ember. Ha ugyanis tudjuk, hogy mi miért történik vele, akkor már segíteni is tudunk neki. Hogy mit is értünk ezalatt? Hogyan jöhetünk rá, hogy a gyermekünkkel hogyan kell bánni, ki ő, illetve milyen alkat? Cikkünkben ezt a kérdéskört boncolgatjuk.
A nevelés hosszan tartó folyamat, a kimondott szavak évek múltán is kicsírázhatnak...
Te milyen típus vagy?
Egy cseh pszichológusnő, Šárka Miková könyvet írt a különböző gyermektípusokról (Nejsou stejné – Jak díky Teorii typů porozumět dětem i sami sobě). Ma azt mondják, szülők ezreinek segített abban, hogy jobban megértsék a gyerekeiket. A pszichológusnőnek három gyermeke van, és mindegyik különböző. Már a legidősebb fia is egészen más volt, mint ő maga – írja. Keresni kezdte az okát, hogy miért. Később sem értette, hogy miért különböznek annyira egymástól a gyerekei. Azután jobban belemerült Carl Gustav Jung svájci pszichoanalitikus elméletébe a lélektani típusokról – s az olvasottakat elkezdte a gyermekeire vonatkoztatni. (S hogy ki volt Jung? Ő beszélt először extrovertált, vagyis kifelé forduló és introvertált, azaz befelé forduló emberekről.)
Jung szerint az introvertált ember önállóságra törekszik, míg az extrovertáltnak szüksége van másokra. Mindenkiben jelen van valami mindkét típusból, de azért az egyik dominál. A tanmese szerint az extrovertált és introvertált sétálni mennek. Találnak egy kastélyt. Az extrovertált azt mondja: „Jaj de jó! Menjünk be!” Az introvertált azt mondja: „Nem szabad bemenni, veszélyes is lehet!” Végül bemennek, az extrovertált szobáról szobára jár, felderíti a helyet, míg az introvertált talál egy könyvtárat, és olvasni kezdi a poros könyveket. Egy idő után az extrovertált unatkozni kezd: „Na, nincs itt semmi, menjünk haza!” Mire az introvertált: „Maradjunk még, ezek a könyvek irtó érdekesek.” A történet vége csattanós, hisz a kíváncsiból lesz unott, az érdektelenből pedig kíváncsi.
De hogy visszatérjünk a gyerekekhez, Šárka Miková végül kialakította a saját módszerét a típusok meghatározására, valamint a felnőttek és a gyerekek személyiségének átfogó leírására. (Erről aztán több könyvet is írt.) Elmélete szerint egy meghatározott agyi beállítottsággal születünk. Ez még rendben is volna – viszont a pszichológusnő azon gondolatát, hogy a gyerekeket ne a viselkedésük alapján határozzuk meg és soroljuk be típusokba, már nehezen fogadták el az olvasók. Szerinte az a döntő, hogyan gondolkodnak a gyermekek: logikusan-e vagy érzelmi alapon.
Az ember élete folyamán különféle viselkedési módokat tanul. Agyunk rugalmas, a neuronok különböző kapcsolódásait alakítja ki, amelyek közreműködésével alkalmazkodni tudunk a külvilághoz. A gyermek esetében előbb kialakul a személyisége, majd később – a tanulás által – valaki mássá is lesz.
Milyen szerepet játszanak a gének?
Erről nagyon keveset tudunk. A többgyerekes szülők tudják, hogy minden gyerek más, még akkor is, ha egyforma nevelést kapnak. Nem magyarázza a különbségeket az sem, hogy az egyik fiú, a másik lány, vagy hogy az egyik fiatalabb, a másik idősebb. A mai genetikai kutatások igyekeznek összekapcsolni a géneket az emberi tulajdonságokkal. Például arról értekeznek, hogy mennyire öröklődik a lelkiismeretesség – pedig a lelkiismeretesség nem belénk kódolt tulajdonság! Ezt gyerekkorunkban tanuljuk meg a szüleinktől (legalábbis az írónő ezt mondja). A veleszületett agyi beállítottság szerinte inkább a szükségleteinkben nyilvánul meg. A szükségleteink nem ugyanazok, de léteznek különféle képletek, amelyek alapján típusokba sorolhatjuk az embereket. Ám nem a viselkedés alapján, mint más tipológiák teszik, hanem annak alapján, hogy ki milyen szükségletekkel születik.
A lelkiismeretes Pistike
Hogyan kell elképzelnünk ezeket a szükségleteket? Például ha olyan gyermekünk van, akinek nagyon fontos a biztonság, a kiszámíthatóság és a megbízhatóság, akkor természetes módon vonzódni fog a tervezéshez és a feladatok befejezéséhez, mert számára ennek van értelme. A környezete lelkiismeretesnek fogja tartani, a szülők pedig örülnek, hogy lám, ezt a jó tulajdonságot a gyerek – nevezzük Pistikének – tőlük örökölte. Ezzel ellentétben ha a gyermeknek alapvető tulajdonsága a szabadságigény, akkor számára az improvizálás, a helyzetre való reagálás lesz a természetes. (A helyzettől függ majd, mit lép.) Ő is megtanul tervezni, de feladatait inkább csak az utolsó percben végzi el, mert nem tudja előre, hogy éppen „milyen lesz a helyzet”. Ő egyszerűen így fogja látni a világot.
Na igen, csak mit szólnak ehhez a szülők?
Fejlődése folyamán a gyermeknek szüksége van rá, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy elfogadják olyannak, amilyen, s hogy ő nagyjából rendben van. Ez nem azt jelenti, hogy azt csinálhat, amit akar, és nincsenek feszültségek a családban. A szülő feladata azt, hogy éreztesse: megérti a gyerek haragját (ha éppen így reagál egy helyzetre). Rendben van az, ha egy gyermek kimutatja az érzelmeit – sőt, lehet, hogy épp a szülőnek kell több önmérsékletet tanúsítana, és nem mindjárt felkapnia a vizet.
Képzeljük el a következő helyzetet: a gyermeknek nagyon fontos az előreláthatóság, és az édesanyja később jön haza, mint ígérte. Amikor a gyerek szemrehányást tesz, és az anya azzal védekezik, hogy „meg kell tanulnod improvizálni, a világ nem mindig működik úgy, ahogy te akarod”, akkor ezzel kinyilvánítja, hogy nem fogadja el a gyerek érzelmeit. S egyidejűleg azt is kimondja, hogy „nem helyes, amilyen vagy és amit érzel, rosszul viselkedsz, másnak kellene lenned”. Mindez óriási bizonytalanságot teremt a gyermek lelkében, és kételkedni kezd saját magában. Azt érzékeli, hogy ő nem jól van úgy, ahogy van.
Mi lenne a helyes viselkedés?
Például ha így reagálna a szülő: „Tudom, hogy azt vártad, hogy minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük, tudom, hogy ez fontos számodra, de sajnos nem sikerült így intéznem a dolgaimat. Legközelebb igyekszem pontos lenni.” A gyermek ez esetben is feszültséget él át, de érzi, hogy figyelembe veszik az érzelmeit. Más szóval: ha a szülő ismeri a gyermekét, s tudja, hogy milyen típusú emberke, akkor meg tudja előzni azt, hogy a gyerek önértékelése sérüljön. Igen, nem kell mindjárt hisztizni, de az önértékelés (annak érzése, hogy „amúgy rendben vagy”) még ennél is fontosabb. Hisz sok felnőtt hordozza gyerekkori sérüléseit, és szenved miattuk.
És a felnőttek?
Természetesen a felnőttek is típusokba sorolhatóak. Gyakran megtörténik, hogy mikor valaki felismeri a típusát, azt is megtudja, hogy ő kicsoda tulajdonképpen. Sokan mondják, hogy akkor jöttek rá, hogy ők bizony nem „furcsák”, mint addig hitték. Sőt, teljesen normális emberek, akik élik az életüket, dolgoznak, de hatalmas belső bizonytalanság él bennük, ami bonyolítja a mindennapjaikat. A szülő érzései, kételyei pedig befolyásolják azt, hogyan neveli a gyermeket. Szülőként gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy olyasmire kényszerítjük a gyerekeinket, ami számukra nem természetes. A gyerekek kudarcot vallanak, mi pedig haragszunk rájuk emiatt. Ha megértjük, mire lenne szüksége a gyerekünknek, és hagyjuk, hogy aszerint éljen (a tervezős tervezzen, az improvizálni szerető improvizáljon), akkor boldog lesz. Mert érzi, hogy megértjük őt és azt, hogy neki igazán mire van szüksége.
Egyik ismerősömnek az volt a baja a fiával, hogy mindent az utolsó percre hagy. Kiderült, hogy a gyerek az a típus, aki mindent alaposan átgondol. Igen, az utolsó percben végzi el a feladatát, mert előtte mindent átrág, átgondol magában, tépelődik egy sort. Tehát nem lusta, mint amilyennek elsőre látszik, hanem éppen ellenkezőleg: alapos. A kisfiú negyedik osztályba jár. Amikor a pszichológusnő elbeszélgetett vele, és elmondta neki, milyennek látja őt, a gyerek egészen földerült. Sőt, megkérte a pszichológusnőt, hogy mondja el ezt a szüleinek is.
Hány éves kortól van „típusunk”?
Csecsemőknél és kisbabák esetében nincs értelme ennek a vizsgálatnak. A gyerekek csak később, két-három éves korukban értik meg, hogy az anyától különböző, önálló lények. Ilyenkor kezd kialakulni az egójuk és mutatkozik meg veleszületett természetük. Eleinte úgy viselkednek, mint elefánt a porcelánboltban, tanulják önmagukat, ezért némely megnyilvánulásuk meglepő. Ez az úgynevezett dackorszak. A gyermek egyszeriben nem akar szót fogadni, önfejű lesz, és ha olyan személyiségtípus, amelyiknek sok mozgás kell, vagy mindent az ellenőrzése alatt akar tartani, akkor bizony sokat fog rakoncátlankodni. (Így mutatkozik meg a személyisége.) Kérdés, hogy a szülő meg tudja-e fejteni, mit akar a gyereke, mi fontos neki, mire van szüksége... Lehet, hogy ő maga is csak ekkor ismeri fel, hogy milyen természet, és mit akar látni a gyermekében.
A tökéletes anya
A mai anyáknak nehezebb dolguk van, mint a régebbi nemzedékeknek. Túl sok forrás áll rendelkezésükre, és olykor elvesznek az információözönben. Sok irányzatot kipróbálnak, és nagyon igyekeznek, hogy ideális anyák legyenek. Sok anya stresszes amiatt, hogy ő elég jó-e – holott minden anya gondoskodik a gyerekéről. Ez belénk van kódolva. De nem minden nő látja értelmét annak, hogy éjjel-nappal csak a gyerekkel törődjön. Ő dolgozni is akar, fejlődni a választott hivatásában – nem csak jó anya akar lenni. Vannak nők, akik nem tartják magukat jó anyának amiatt, hogy más szükségleteik is vannak. Ebben szerepet játszik a szülők korábbi nemzedékének véleménye is. Pontosan emiatt a főállású anyaság stressz forrása is lehet, hisz az anyától elvárnak valamit, neki viszont más vágyai vannak.
A lányok nevelése könnyebb?
Akkor könnyebb, ha a lány természetes szükségletei megegyeznek az anyáéval. Egyébként nincs különbség a fiúk és lányok nevelése között. Az írónő kisebbik lánya például introvertált személyiség volt. Nem akarta, hogy szüntelen beszéljenek hozzá. Néha be is zárkózott – például a fürdőszobában játszott a földön. Azt mondta, hogy otthon minden szobában van valaki, de ő egyedül akart lenni... Csodálatos történetek voltak a fejében, s néha mesélt is róluk. Tizenegy éves korában már regényt írt, most kreatív írást tanul, és nagyon sikeres.
Rejtett összehasonlítás
A típuselmélet választ tud adni arra a kérdésre is, hogy a szülők miért vonzódnak jobban az egyik gyerekükhöz, mint a másikhoz. Az írónő a jelenséget rejtett összehasonlításnak nevezte el. Azok a szülők, akik tiszteletben tartják gyermekeik személyiségét, tudják, hogy nem szabad őket összehasonlítgatni. Ugyanakkor tény, hogy automatikusan másként reagálunk arra a gyerekünkre, amelyik egy hullámhosszon van velünk. Jobban érdekel bennünket, mivel foglalkozik, jobban megértjük, amit mond. A másik oldalon többet kritizáljuk azt a gyerekünket, amelyiknek gondolkodását nem annyira értjük, és pont ezért lépten-nyomon figyelmeztetgetjük, ha nem tetszik az, amit csinál. Ha szólunk hozzá, abban sok a negatívum (szemére vetjük, hogy valamit megint rosszul csinált vagy elfelejtett). A pszichológusnő egyszer összeszámolta azokat a bántó megjegyzéseket, amelyeket egy nap alatt ahhoz a fiához intézett, aki nem az ő típusa volt. Számára az volt a töréspont. Attól kezdve nagyon vigyázott, hogy mit mond a gyereknek...
