Az utóbbi években a nők és anyák szerepe nagyot változott, sokkal nagyobbat, mint a férjek szerepe. Ma nincs akadálya, ha a nők karriert szeretnének, mert segítségükre vannak a különféle intézmények, valamint a bébiszitterek. A múlthoz viszonyítva megnőtt a nők mozgástere, főleg a családon kívül. Ezzel szemben a férfiak egyre inkább beépülnek a családba – erre utal a home office és az apaszabadság. Paradox helyzet alakult ki. Régen a férfiakat a házon kívüli munka jellemezte: kimerészkedtek a barlangból, hogy elejtsék a mamutot, és ezáltal hőssé váljanak. Ez az utóbbi években teljesen megváltozott, más lett az a terület, ahol a férfi hőssé válhat. A változó helyzet sok nézetkülönbséget felszínre hozott.
Mit tehetünk ellene, ha visszatérő veszekedések fordulnak elő a házasságban? Miért hibáztatjuk a másikat? Létezik-e pozitív veszekedés? Kell-e bocsánatot kérni veszekedés után? Milyen hatással van a házasságra a női-férfi szerep változása? – ezeket a kérdéseket boncolgatjuk Mátyus Zoltánnal a beszélgetés során.
Mátyus Zoltán pszichoterapeuta pozsonypüspöki magánrendelőjében a logoterápia és az egzisztenciaanalízis módszerével dolgozik.
– Miért veszekednek a párok mindig ugyanazon, amikor tudják, hogy a szóváltás nem vezet sehová?
– A veszekedés oka gyakran valami egészen más, mint amin a párok látszólag veszekednek. Akkor szoktunk veszekedni, amikor a társunk egy számunkra érzékeny területet érint. Ritkán tör ki szóváltás azért, mert egy konkrét dologban akarunk megoldást találni. A veszekedésnek stratégiai szerepe van, néha kirobban magától, azt sem tudjuk, miért.
– Néha a veszekedés kis dologgal kezdődik, például azzal, hogy a másik elfelejtette, hogy el kell hoznia a postáról egy küldeményt. De nem sokkal később már fontos témán civakodnak, a gyereknevelésen vagy a kapcsolat jövőjén.
– Sokszor megfigyelhetjük, hogy a veszekedés egy lényegtelen dologgal indul: várom a másik véleményét vagy reakcióját. Nyilván bosszankodhatok is amiatt, hogy a társam valamit elfelejtett, ami számomra fontos volt. Abban a percben a páromra haragszom, de nem amiatt, amit elfelejtett. A haragnak mindig utat kell találni, és ha megtaláljuk, a bennünk levő feszültség máris csillapodik. Később ezért kifejezem, hogy a páromnak nem számít, hogy én mit mondok, azért feledkezett meg a postáról. Talán már többször is előfordult, és ez az ártatlan helyzet hozta elő megint. Nem a csomag miatt haragszom, hanem a kérésem iránti közönyösség miatt. De az is lehet, hogy túl sok a munkám, és tudat alatt azt vetem a párom szemére, hogy nem segít nekem. Számomra ez is csalódás, sőt kétszeres, mert a párom nem figyel rám, valamint hiába vártam a csomagot, nem kaptam meg. A veszekedésben az is benne lehet, hogy az egyik fél ellenőrzi a másikat, mert egy ideje már észrevette, hogy a párjára nem lehet semmit bízni. Ez az eset megerősíti a meggyőződésében. Ettől ideges lesz, haragudni kezd. De a veszekedésnek lehet mikroretrauma is az oka.
A mikroretrauma ismételt kis sérülés. Például: gyerekkoromban azt éltem meg, hogy a környezetemnek nem voltak fontosak az én kívánságaim. Amikor a párom nem váltja ki a csomagomat, újra ugyanazt a fájdalmat élem át, mint akkor. Azért kezdek el veszekedni, mert tudat alatt egy régi trauma tér vissza.
– Miért fontos tudnunk, mi váltja ki a veszekedést, és miért reagálunk úgy a másik tetteire, ahogy reagálunk?
– A tárgyilagos önismeret mindig fontos. Kell ahhoz, hogy tudjuk, miért mindig ugyanazon a dolgon veszekszünk. Az előbbi esetben a harag és a csalódás a helyzetnek megfelelő reakció volt. Ha azonban nem tudom, miért mérgesít fel ennyire egy banális dolog, akkor sokszor morcosan fogok reagálni az egyszerűbb dolgokra is. A párom meg persze nem érti, miért vagyok a plafonon, amikor ő csak egyszerűen elfelejtett valamit. Az amigdala (a félelmet és az érzelmeket szabályozó agyi központ) sematikusan emlékszik az átélt helyzetekre, és ugyanolyan átélést produkál, mint annak idején, amikor bántás ért bennünket. Ezért fontos, hogy végiggondoljuk az okot, mert akkor tudhatjuk, mi miért történik velünk.
– Hogyan érthetjük meg, mi játszódik le bennünk? Elég megállni, és gondolkodni rajta?
– Az önmegismerés azzal kezdődik, hogy kérdéseket teszek fel magamnak. Hogyan érzem magam ebben a helyzetben? Mivel magyarázom, hogy úgy reagálok, ahogy reagálok? Sok kérdést kell feltennünk, ha a veszekedések témája folyton ismétlődik.
– És mit tudhatunk meg ezáltal?
– Ha az életünkben időről időre hasonló érzések ismétlődnek, az azért van, mert a múltban kialakult egyfajta érzékenységünk egy sematikusan hasonló helyzetre. Akkor megkérdezhetjük magunktól, hogy egy ilyen banális helyzet miért kelt indulatot bennünk. Miért alkotunk általános véleményt a társunkról egy ilyen mindennapos dolog következtében? Miért gondoljuk azt, hogy ha elfelejti kiváltani a csomagot, akkor nem vagyunk fontosak neki?
– Sokat segíthet, ha valakinek el tudjuk mondani a bánatunkat, mert egy kívülálló tárgyilagosan látja a helyzetet. Egy tisztességes barát kerek perec megmondja, hogy egy ilyen feledékenység nem feltétlenül jelenti azt, hogy a másik kevésbé szeret minket. A terápia során azt a módszert szoktam alkalmazni, hogy megkérem a páciensemet: vegye fel a telefonjára azt, amit mérgében elmond az esetről. Azután pedig együtt visszahallgatjuk a felvételt. Mindjárt máshogy tekint a helyzetre. Amikor kívülről hallja magát, máshogy értékeli azt, ami a fejében lejátszódik egy vita során. Más alkalommal azt tanácsolom, hogy a kliensem írjon naplót az esetekről, és később visszatérünk hozzájuk. Számtalan módja van az önreflexiónak.
– Terapeuta nélkül hogyan jöhetünk rá, mi az oka annak, ha valamit túlreagálunk?
– Néha az is elég, ha őszinte párbeszédet folytatunk a párunkkal. Amikor elmondjuk, mit jelent az nekünk, ha elfelejti, amit kértünk tőle. Hogy úgy érezzük, nem vagyunk fontosak a számára. Cserébe a másik elmondja, hogy a mulasztás nem szándékosan történt, és a feledékenysége nem azt jelenti, hogy mi nem vagyunk fontosak számára, hanem csak azt, hogy tele van a feje gondokkal. Néha az is elég, ha a másik megkérdezi, miért gondoljuk azt, hogy nem vagyunk fontosak neki. Az őszinte kommunikációval aztán a pár lassanként eljut a dolog lényegéhez.
– A nők könnyebben elfogadják ezt a megoldási módot, mert egyébként is sokat foglalkoznak a lelkükkel. A férfiak számára ez kevésbé természetes: az érzelmek, érzések boncolgatását „lelkizésnek” tartják.
– Vagy lelkizésnek nevezik, vagy úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi – ez a két véglet jellemző. Ennek gyökere a lelkek különbözőségében rejlik: a férfiak másképpen gondolkodnak, mint a nők. A nők számára megkönnyebbülés, ha bizalmasan elmondhatják valakinek, amit éreznek.
A férfiak számára ez a végső megoldás. Előrukkolni belső dolgaikkal számukra szenvedés, és csak akkor hajlandók erre, ha megoldást remélnek tőle. A nő számára ezzel szemben már azáltal körvonalazódik a megoldás, ha beszélhet arról, ami a szívét nyomja.
– Meg lehet könnyíteni a férfiak számára egy ilyen beszélgetést?
– Van rá mód. Ha előre elmondjuk nekik, mire irányul ez a beszélgetés. Azért szükséges, hogy a nő ne érezze azt, hogy levegőnek nézik. A férfiak megkönnyebbülnek, ha megoldást kínálunk számukra. Terv nélkül a férfiak elbizonytalanodnak, és nem látják értelmét a beszélgetésnek. A férfiak utálják azt a mondatot, hogy ezt vagy azt „meg kell beszélnünk”. Menekülnek előle, elbagatellizálják, esetleg ellentámadásba lendülnek. Az is baj, ha a nő lincshangulatot teremt. Ez akkor alakul ki, ha a nő nem marad meg a fennálló problémánál, hanem a régebbi sérelmeit is előhozza, azokat, melyekkel a férfi korábban megbántotta. A pároknak azt ajánlom, hogy a veszekedéskor ne általánosítsanak, és ne használjanak súlyos mondatokat, amelyekkel megkérdőjelezik a kapcsolat értelmét. Ne engedjék, hogy elragadják őket az érzelmeik. Természetesen szabadon dönthetnek a kapcsolat befejezéséről, de nem helyes, ha ezt a döntést az érzelmek nyomása alatt hozzák meg. Mert ha másnap végiggondolják a témát, már nem biztos, hogy ugyanúgy döntenének.
– Említettük, hogy a veszekedés mögött akár gyerekkori trauma is meghúzódhat. Egy gyerekkori esemény valóban hatással lehet arra, ha például a családi költségvetésről vagy a gyerekek neveléséről vitatkozik a pár?
– Mondok egy esetet. A feleség egy kisvárosból származott, és időről időre szükségét érezte, hogy hazamenjen, és együtt legyen gyerekkori barátaival. A férje mindig vele akart menni azzal az indokkal, hogy vigyázni fog rá, vagy segít emelgetni a vonatban a nehéz koffert. A feleség azonban úgy érezte, hogy a férje nem hagyja élni, folyton ellenőrizni akarja. Amikor ennek az érzésnek az okát kerestük, kiderült, hogy a nőnek kislánykorában nem adtak elég szabadságot, mindig el kellett számolnia a szabadidejével. Ezek az emlékek jönnek elő ilyen esetekben. A férj pedig úgy értékeli magában a helyzetet, hogy a felesége jobban érzi magát mások társaságában, mint ővele. Szorong miatta, hogy a felesége boldogabb nélküle, az ő társasága nem elég neki. A férfi érzései is a gyerekkorából származnak: az édesanyja soha nem volt elégedett azzal, amit ő csinált. Ebben a helyzetben mind a ketten régi történésekre reagálnak.
– A házaspárok veszekedése arról tanúskodik, hogy nem elég érettek a kapcsolatra?
– Nem hiszem, hogy ezt jelentené. Ha a gyerekek nevelésén vitatkoznak, az azt jelenti, hogy komolyan veszik a feladatukat. Az egyik több fegyelmet, felelősségtudatot, az ígéretek betartását követeli, a másik engedékenyebb, jobban figyel a gyerek aktuális szükségleteire. Melyik hozzáállás rossz? Egyik sem. A fegyelmet követelő szülő talán hanyagabb, ettől akarja megóvni a gyermekét, mert tudja, mekkora bajokat okoz. Csak egy dologban téved. Nem a gyerek javát tartja szem előtt, hanem a saját hiányosságát. Az engedékenyebb szülő azért ilyen, mert náluk otthon mindenért büntetést járt, és ettől védi a gyerekét. Mind a két szülő megfeledkezik arról, hogy most mások a körülmények, ráadásul minden gyerek más hozzáállást igényel. Ezért kell figyelni a másik véleményére is.
(© Anna Resmini)
– Mit tapasztalt a praxisa alatt: melyek a leggyakoribb veszekedési témák?
– Nagyon gyakran azért tör ki veszekedés, mert a mostani szülők többet foglalkoznak a neveléssel, mint a régi szülők. Ez jó hír. A másik problémakör az, amikor az apa hiányzik a nevelésből, mert sokat dolgozik, csak a teljesítményt tartja szem előtt. Bár sokszor mind a két szülő teljes erőbedobással dolgozik, és nem marad erejük a családdal törődni. A gyakorlatban sokszor megjelenik a kiégett anya. Az igyekvő anyák az anyaszabadság végére kimerülnek. Az idősebb generáció ezt nem érti: azzal érvelnek, hogy régen nem voltak háztartási gépek és egyéb segédeszközök a házimunka megkönnyítésére, ők mégis ellátták minden feladatukat, és a gyerekeket is felnevelték. Az a nevelés úgy is nézett ki. A gyerekek egész nap az udvaron és az utcán tengtek-lengtek, és senki nem kérdezte meg tőlük, mit is szeretnének. A gyerekek régen megtanulták, hogy saját vágyaikat el kell fojtaniuk. A szülők között a nevelés minősége nem került szóba.
– Korábban említettük, hogy a mai férfiaknál a munkahelyi teljesítmény mellett megjelent a szülői teljesítmény is. Minek a rovására?
– Az anyák szerepe kiteljesedett, a férfiaké kevésbé. Ha a mai nő karriert akar, megkaphatja. A múlttal szemben több a választási lehetősége a családon kívül is. A férfiak térfelén éppen fordítva tapasztalható: jobban beépülnek a család mindennapjaiba. A férfiakkal szemben több követelményt támasztunk a gyereknevelés kapcsán. Új jelenség például, hogy a férfi marad otthon a kisgyermekkel, nem az anya, és ez a házassági problémák új körét nyitja meg. A házaspároknak el kell dönteniük, mi a legjobb a család számára.
A veszekedés nem a kapcsolat kudarca. Kudarc az, amikor a veszekedés durvaságba fordul, és eltűnik belőle a szeretet. Milyen gyenge lábakon áll az a szeretet, amelyet tönkre tud tenni az, hogy a másik nem ért velünk egyet?
– Ön melyik utat látja a legkockázatosabbnak?
– Nem árt, ha a családi rendszer világos. A gyerekeknek tudniuk kell, hogyan oszlanak meg a szerepek a családban. Manapság mind a két szülő részt vesz a mamut elejtésében. Csak éppen a nő, amikor hazamegy a vadászat után, nekiáll mosni és főzni. Mondjuk ki világosan: amikor a nő kiteljesedik a munkahelyén, csak a szabadideje rovására teheti ezt, hiszen a háziasszonyi munkáit is el kell látnia. Nem kaphat meg mindent egyszerre. Az átalakulások időszakát éljük. Nekünk kell otthon eldönteni, hogy a család működéséhez milyen modellt válasszunk. Az egyenjogúságot minden családban örömmel fogadják.
– A férfiak körében pozitív jelenségnek számít, hogy aktívabban részt vesznek a család életében? Jobban megismerik a gyermekeiket, mint a régi apák?
– A természet törvényein nem tudunk változtatni, a férfiak ma sem tudnak szülni. Mi, férfiak csak a születés után tudunk belépni a gyermek életébe, és az anyát akkor sem tudjuk helyettesíteni. Szép és jó dolog, ha a férfi figyel a családjára, ha fontos feladatnak tartja a gondoskodást. Azt viszont nem tartom helyesnek, ha lemond a munkájáról. Sem neki, sem a családjának nem jó ez. Nem tartom rossznak az apaszabadságot, ha a nő többet keres – csak nem mindegy, hogy a nő a gyerek milyen életszakaszában áll újra munkába. Az ideális az, ha az anya egy bizonyos ideig a gyerekkel marad.
– Jordan Peterson amerikai pszichológus a megegyezést hirdeti a házasságban. Ön ezt jó lehetőségnek tartja a partnerek közti különbözőség feloldására?
– Nem tudok teljesen egyetérteni vele. Néha a veszekedés végén megszületik az egyetértés. A házasfelek megegyeznek abban, ami valamennyiük számára a legjobb. Néha kompromisszumot kötnek, néha pedig patthelyzet alakul ki, amikor a feleknek teljesen eltérő a véleménye, ennek ellenére együtt akarnak maradni.
(© Anna Resmini)
– Mi történik akkor, ha a nézetkülönbségek miatt nem születik egyetértés?
– A legkevésbé elfogadható az a végeredmény, amikor feltesszük magunknak a kérdést: azt akarjuk, hogy igazunk, vagy azt, hogy nyugalmunk legyen? Ha nem is jutunk egyből közös nevezőre, attól még nem kell feladnunk, hogy időről időre beszélgessünk egy témáról.
– Hogyan lehet megkülönböztetni, hogy mikor melyik a jó választás? Peterson azt mondja, hogy a házasságban soha nem szabad beleegyeznünk abba, amivel nem értünk egyet.
– Ez igaz, de én tovább árnyalnám a kérdést. Azt mondom a páromnak: rendben, elfogadom, de nem értek vele egyet. Ezt a másiknak tudnia kell. Volt egy olyan esetem, amikor a férj eldöntötte, hogy külföldre megy tanulni, pedig ez a családnak nem kevés pénzébe és energiájába került. A feleség nem értett vele egyet. A férj ennek ellenére elutazott, hiszen az asszony nem kötözhette az asztal lábához. A férfi távozása rengeteg problémát okozott, de ő kitartott az elhatározása mellett. Az asszony hatalmas csalódást élt meg. Ma viszont mind társadalmilag, mind anyagilag nagyot léptek előre, és tudják, hogy távolról sem tartanának itt, ha a férfi nem tart ki az elképzelése mellett. Ez a döntés megviselte a kapcsolatukat, mégis a mai napig együtt vannak.
– Véleményem szerint a szituációnak sarkalatos pontja volt, hogy a feleség elmondta a véleményét: nem ért egyet a férjével. Ugyanakkor azt is kifejezte, hogy ezzel a lépéssel nem ér véget a közös életük. A férfi is kinyilvánította, sajnálja, hogy bánatot okoz a feleségének, de mennie kell az elképzelése után. Sokat kockáztatott, az igaz. Ilyen bonyolult helyzetre nehéz egyértelműen helyes választ adni.
Nem feltétlenül rossz, ha egy házaspár veszekszik. Emberi dolog, hogy két ember ugyanazt a dolgot különbözőképpen látja. A konfliktus önmagában véve még nem rossz. A harag mint érzelem alapvető emberi tulajdonság. A szóváltás annak a jele, hogy a másik még fontos számunkra.
– Igaz az, hogy az évek előrehaladtával a különbözőségek lecsiszolódnak, és egyes problémák már nem érdekesek?
– Ha így lenne, akkor csak a harmincasok és negyvenesek válnának el. Sajnos, a válás érettebb korban is előfordul. Egyes nézeteltérések erősen mérgezőek tudnak lenni, és ez odáig fajulhat, hogy már nem tudjuk elviselni a másikat. Ha nem dolgozunk a probléma megoldásán, akkor az tönkretesz bennünket.
– Még valami: bocsánatot kell kérnünk a párunktól veszekedés után?
– Nem hinném. Ezt a jó szándékú keresztény gondolkodás kódolta belénk. Haragudtunk, de bűnt nem követtünk el. Akkor miért kellene bocsánatot kérnünk? Krisztus sem kért bocsánatot, amikor atyja házából kizavarta a kufárokat és a pénzváltókat, és a farizeusoktól sem kért bocsánatot, amikor kígyók fiainak nevezte őket. Bocsánatot kérhetünk akkor, ha csúnya kifejezésekkel megbántottuk a párunkat, ha manipuláltuk, vagy ha agresszívak voltunk. De ez nem azt jelenti, hogy minden veszekedésnek bocsánatkéréssel kell véget érnie. A veszekedéssel kapcsolatban tudni kell, hogy a párunk tettei vagy szavai haragot gerjeszthetnek bennünk, de hogy haragomban mit teszek, az már az én felelősségem.
– Tudna valamilyen tanácsot adni, hogyan kezeljük a családi veszekedéseket?
– A párbeszédet ajánlom, amely tartalmazza a szeretetet és az igazmondást, van benne önvizsgálat, illetve van szabadságunk kifejezni, mit érzünk, milyennek látjuk a másikat. De alkalmat kell adni a társunknak is, hogy elmondhassa, ő hogyan látja a helyzetet. Csak ez a fajta dialógus hoz eredményt. Ha a veszekedés eltávolodással végződik, és két hétig nem beszélünk egymással, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogy itt valami nem megfelelően működik. Ne felejtsük el, hogy a hallgatás az agresszió egyik megnyilvánulása. De az sem igaz, hogy jobb az a kapcsolat, amelyben a felek soha nem veszekednek. A hosszú hallgatás rengeteg kárt okoz a házasságokban. Ha veszekednének, legalább dialógus alakulna ki közöttük. Sokszor pedig azt szégyelljük, hogy a szomszédok esetleg hallják a veszekedést. Nem biztos, hogy jobb az a kapcsolat, amelyben a felek soha nem veszekednek. Lehet, hogy csak jobban el tudják titkolni...
