Akinek a strandolás kihívás... Olláry Ildikó (24, Nemesócsa) a küzdelmét írta meg a fürdőruhával.

ollary-ildiko-portre.jpg

Jaj, Ági, mennyire cuki már rajtad ez a fürdőruha! Olyan igazságtalan, hogy folyton eszel, mégis ennyire vékony vagy! 

– Köszi, de látnád az anyámat! Idén lesz negyven, és még mindig brutális formában van. Ez szimpla genetika. Neked viszont van cicid, legalább nem kell a plasztikára gyűjtened! 

– Dehogynem, hisz katasztrofálisan néz ki! Plusz tele a testem hülye csíkokkal, olyan vagyok, mint egy zebra. Nagyon gáz

Fél füllel hallgattam a mellénk letáborozó tinik eszmecseréjét, az utolsó mondatoknál azonban felkaptam a fejem. A törülközőn két középiskolás lány ült: egyikük bikinire vetkőzve süttette magát, a másik pólóban és rövidnadrágban telefonozott. A napozó – ő lehetett Ági – valóban manökenalkat volt, és ezt tudta is magáról (ez látható volt abból is, hogy a kelleténél kicsit többször ellenőrizte, hogy kiszúrták-e a röplabdázó srácok). Barátnője, egy husi – de kövérnek a legnagyobb rosszindulattal sem nevezhető – tini végig az övcsatjával babrált. Szemmel láthatólag próbált megbarátkozni a vetkőzés gondolatával, noha feszélyezve érezte magát a karcsú Ági társaságában. 

Ha olyan világban élnénk, ahol testparáink a kamaszkor után maguktól is eloszlanak, egy legyintéssel elintéztem volna a jelenetet. Ám én is hezitálok, ha le kell vetkőznöm az emberek előtt. Úgy helyezkedem a strandon, hogy a hasamat kisebbnek, a csípőmet pedig keskenyebbnek lássák. 

Felnőni és reális énképet kialakítani egy olyan társadalomban, ahol testideálok alapján osztályoznak bennünket, nem éppen egyszerű dolog. Ha a paramétereink skálán kívülre esnek, máris a botsáskák, a túlsúlyosak vagy éppen a kövérek skatulyájában landolhatunk. Ha van akkora szerencsénk, hogy a többi gyerek nem cikizett a kinézetünk miatt, tuti, hogy várt ránk valahol egy tornatanár, aki rosszallóan csóválta a fejét. (Ezzel nem azt szeretném sugallani, hogy a túlevésről nem kell beszélni, hanem hogy sok duci gyereket indokolatlanul sok megaláztatás ér – sokszor olyasmi miatt, amiről ő nem tehet.) És akkor még nem esett szó a rettegett tinikorról, ami nem csupán a pattanásokat hozza el nekünk, hanem a késztetést is, hogy állandóan másokhoz – például az irreális testképet felvonultató sztárokhoz – hasonlítsuk magunkat. Nem csoda hát, hogy mire húszévesek leszünk, illúziókat kergetünk, ahelyett, hogy megtanulnánk értékelni a legfontosabbat, azt, hogy a testünk rendeltetésszerűen működik. Hála isten, egészségesek vagyunk! 

web-bannerek-hirlevel-02.jpg

Természetesen én is Canossát jártam. Kisiskolás koromban csúfoltak a gonosz gyerekek, én pedig visszacsúfoltam őket, mert fájt. Felső tagozatos koromban sírtam a striáim miatt. A gimiben azt mondták a lányok, hogy a fogamzásgátlótól megnő a női mell, ezért én is fogamzásgátlót akartam szedni. Egyszer elhíztam, másszor lefogytam. Vágytam mellplasztikára, vágytam lézeres striaeltávolításra. Ha nem figyeltem arra, hogy mit eszem, azonnal meglátszott rajtam, és ha heti húsz kilométert futottam, az is. Megtanultam, hogy a testem fölött én rendelkezem, és bizonyos mértékig a kedvemre formálhatom – ha van kellő akaraterőm. Ugyanakkor azt is megtanultam, hogy a termetem, az érzékeny bőrszövetem és az egymásnak feszülő combjaim olyan adottságok, amin soha életemben nem fogok tudni változtatni. És bár hálát adok a sorsnak, amiért csak ennyivel kell megküzdenem, még nem jutottam el az önelfogadás azon fokára, hogy büszkén merjek viselni egy fürdőruhát. Ám ezzel korántsem vagyok egyedül.

– Reni, te hogy állsz a nyárral? – tettem fel a kérdést nemrégiben velem egykorú barátnőmnek, Reninek, aki a Victoria´s Secret kifutóján is megállná a helyét. 

– Nem várom! – vágta rá határozottan. – Állandóan megjegyzéseket kapok a strandon, hogy olyan sovány vagyok, hogy már átszakadok. Rosszulesik, mert nem tudok hízni. 

– És bántottak valaha emiatt? – meresztem ki rá a szememet. Na de ilyet!

– Persze. A suliban én voltam a piszkafa, egyszer pedig egy randin megpróbáltak belém erőltetni egy egész pizzát. Úgy, hogy közben nem is voltam éhes. Az embereknek valamiért rögeszméjük, hogy éheztetem magamat. Pedig ha látnák, hogy néha mennyit eszek! Még szerencse, hogy divatba jöttek a trapézgatyák, ezekben tök jól elvagyok.

Tulajdonképpen a Renivel való beszélgetés közben értettem meg, hogy mi, nők – függetlenül attól, hogy vékonyak, kövérek; magasak, aprók; szőkék, barnák, feketék vagy éppen vörösek vagyunk – örök küzdelemre vagyunk ítélve. Küzdünk tizenöt évesen, és küzdünk ötvenévesen. Ha nincs gyerekünk, azért, ha van, a gyerekek miatt. Ha szeretjük a testünket, az arcunkon találunk hibát. Ha szeretjük az arcunkat, a testünkön találunk hibát. És közben elhitetjük magunkkal, hogy ebben a harcban egyedül vagyunk. Hogy akit mi szebbnek, vékonyabbnak, tónusosabbnak látunk, az nem talál magán hibát. S hogy mi a legelkeserítőbb mindebben? Az, hogy közben vég nélkül rivalizálunk, bántjuk és megalázzuk egymást. 

Elképzeltem tíz év múlva a strandon ülő két lányt. Láttam magam előtt a még mindig modellalkatú Ágit, ahogy saját testsúlyos gyakorlatokat végez az edzőteremben, az implantátumait tapogatva. És láttam magam előtt a pólót viselő barátnőjét, ahogy a laptopja fölé görnyed, és… talán éppen a női testképről fogalmaz éles kritikát.

Olláry Ildikó

web-bannerek-hirlevel-01_6.jpg