Nemrégiben a dunaszerdahelyi Szabó Gyula Alapiskolában volt lehetőségem megnézni a Legendák kertje című színházi nevelési előadást. Egyikét annak az előadás-sorozatnak, amelyet a Vekker Műhely indított az alapiskolások számára. Célja, hogy közelebb hozzák a kisiskolás gyerekekhez a színházat, a színi világot. Az elgondolkodtató darabok mögött fontos mondanivaló rejlik. A mai kor gyermekeit meg kell tanítani arra, hogyan gondolkodjanak, hogyan értsenek meg összefüggéseket, és hogyan óvják a kultúrájukat. A színház olyan világot teremt, ahol a fantázia, a történelem, a jövőkép egyszerre kap szárnyra, létrehozva egy világot, amelyet a köznyelv úgy hív: élet.
A Vekker Műhelyt 2013-ban alapította meg a Gurigongo Symposium polgári társulás azzal a céllal, hogy meghonosítsa a színházi nevelés műfaját Szlovákiában. A Vekker Műhely nemcsak színházi nevelési előadásokat és drámaórákat tart, de művészetpedagógiai, kreatív olvasási, közösségépítő foglalkozásokat is. A színházi nyelv megismertetése és alkalmazása mellett az egyik legfontosabb céljuk, hogy a közös gondolkozás lehetőségét kínálják résztvevőiknek.
Benes Tarr Csilla, Czuczor Nóra és Hrapka Zsófia
A Kukkónia, vagyis a csallóközi mondavilághoz tartozó legendák egy történetbe való megkomponálása hozta létre azt a színpadi produkciót, amelyet három rendkívüli színész-drámatanár adott elő a Szabó Gyula Alapiskola harmadik, illetve negyedik osztálya számára. Benes Tarr Csilla, Czuczor Nóra és Hrapka Zsófia Tündér Ilona és Tündér Rózsa legendáját mesélte el a gyerekeknek modern köntösbe helyezve.
Amikor megérkeztem az előadás színhelyére, az alapiskola egyik osztálytermében javában folyt a készülődés az előadásra. A padok két oldalra tolva a falak mentén helyezkedtek el, középen pedig két félkörívbe rendezve a gyerekek székei, mint egy rögtönzött színpad első sora. A félkör két végén egy-egy kifeszített lepel állt. Az egyiken semmi különleges nem volt azon kívül, hogy zöld színben pompázott, a másik előtt viszont ott állt egy fonott kosár, amelybe a zöld és kék színű lepel tetejéről zöld anyagból készült indák lógtak.
Semmi giccs, semmi túldíszítettség, csak a tiszta minimalizmus. Nem is volt szükség ennél többre, azonban volt egy érdekessége ennek a két kifeszített lepelnek.
Alul, a székek lábai közé ékelve ott kacskaringózott közöttük egy másik zöld színű anyag. Nem tudtam, vajon mire szolgálhat, azt azonban éreztem, hogy jelentősége van. Mintha azzal a céllal került volna oda, hogy a két kifeszített leplet összekösse. Jelentőséget tulajdonítottam neki, holott még egy percet sem láttam az előadásból. Zsófi, Csilla és Nóra eközben készülődtek. Zsófi épp Csilla haját fonta, Nóra pedig a tanári asztalt alakította át DJ-pulttá. Beült mögé, hogy lepróbája a technikát. Csilla egyszer csak megszólalt. Azt kérdezte: „Mi legyen a vége, Nóra?” A válasz meglepett: „Nem tudom, majd kiderül.”
Biztos voltam benne, hogy ez még annál is érdekesebb lesz, mint ahogy elképzeltem. Egy darab, amelynek még nem tudják, mi lesz a vége. Erre én is befizetnék. Aztán Zsófi szólalt meg: „Biztosan nem fogom hagyni, hogy befolyásoljanak.” Nóri visszadobta a kérdést: „Akkor sem, ha jó érveik lesznek?” „Akkor sem” – hangzott a válasz.
Megérkeztek a gyerekek, és elfoglalták helyüket a félkörív két oldalán, a három színész pedig a zöld vászon előtt. Nóra bemutatta a színészkollégáit, akiket aztán hátraküldött a paraván mögé, majd egy meglepő kérdéssel rukkolt elő a gyerekeknek. Tudják-e mi az a Kukkónia? „A Csallóköz” – hangzott rögtön a felelet. Nóra tovább folytatta: azt kérdezte, tudják-e mi az a Csallóköz, és hogy hol található? Kezek lendültek a magasba, és az egyik kislány, túlharsogva a többieket, válaszolt.
„A legnagyobb folyómenti sziget Közép-Európában Pozsony és Komárom közt.” A honnan kapta a nevét kérdésre megint csak gyorsan jött a válasz: „Az unkabékáról”. Látszott, hogy felkészültek voltak. Ismerik az otthonukat és az őket körülvevő környezetet, ám a kérdésre, hogy járnak-e túrázni már jóval kevesebb gyerkőc emelte fel a kezét, de még így is többen voltak, mint amire én számítottam. Már csak egy kérdés maradt, mielőtt megkezdődhetett volna az előadás: vajon mit pakolunk a hátizsákba, ha túrázni megyünk...?
Pár perc múlva a gyerekek elcsendesedtek. Megjelent a színen Zsófi farmerben, olajzöld dzsekiben, fejhallgatóval a fején. Amikor belekezdett a szövegbe, ugyanazokat a mondatokat hallottam vissza, amiket minden TikTokra vagy Instagramra tett látogatásomkor. Egy 12 éves lányt játszott, aki Pozsonyban élt egy panelben az édesanyjával, és táncos szeretett volna lenni.
A közösségi médián keresztül kívánta népszerűsíteni magát. Úgy táncolt, ahogy a mai fiatalok táncolnak mindenütt a világon, várva, vajon meglesz-e a kívánt mennyiségű lájk. A tánca közben én a gyerekek arcát figyeltem, kíváncsi voltam, vajon mit látok rajtuk. Imitt-amott érdeklődő tekinteteket véltem felfedezni, de a legtöbben vagy unottan bámulták, mint akik már száz hasonló produkcióval találkoztak, vagy gúnyosan, mint akiknek igazán elegük van az önjelölt sztárok magamutogatásából. – Azt hiszem ez így is van. Gondoljunk csak bele, mi történik, ha kimegyünk az utcára. Lépten-nyomon elhaladunk olyan fiatalok mellett, akik kezüket kinyújtva tartják maguk előtt a telefonjaikat, miközben tátognak egy olyan zenére, amit csak ők hallanak, felveszik a különböző mozgásokat, amelyeket megkövetel tőlük a trend és az elvárás, hogy menőnek látsszanak.
Újra egy életszerű kép következett: Csilla lépett ki a függöny mögül, mint a 12 éves lány édesanyja. Anya lekapta leánya fejéről a fejhallgatót és megfeddte őt, amiért a videózás miatt késik a suliból. Újra a gyerekek arcát figyeltem – néhol a rosszallás, néhol a bólogatás köszönt vissza a gyerekek részéről. Az egyetértés és az egyet nem értés különös kavalkádja volt ez. Anya és lánya közt folyt a vita, amelyet anya telefonjának csörgése szakított félbe. Egy ingatlanos kereste anyát, aki szerette volna megvenni a vidéki mocsaras telket, amit még a nagymamája hagyott rá.
Az anya teljesen megfeledkezett a helyről, amely gyerekkora emlékeit őrizte, de most, hogy az ingatlanos hívta, vágy ébredt benne, hogy lássa. Gondolkodási időt kért, majd úgy döntött, lányával együtt ellátogatnak oda. Hátizsákot vett elő, becsomagolt az útra. Az édesanya csupa szükséges holmit vitt magával: váltóruhát, szúnyogirtó sprayt, enni- és innivalót, a lány azonban a telefonját, a sminkjeit, fejhallgatóját és mikroportját csomagolta be, amelyekkel majd videókat készíthet az utazáson. A gyerekeket ugyan megnevettette a szemük elé tárulkozó kontraszt, de azért itt-ott egy-egy lesütött pilla és arcpír mögött észre lehetett venni, hogy ez a szituáció igencsak ismerős a számukra.
Az út egy kanyargós, gazzal benőtt ösvényen vezetett a mocsári kunyhóig. Erre szolgált a székek közé ékelt zöld vászon. Anya élvezte az utat, a lány azonban mindentől rettegett, még az unkabékák hangjától is, sőt el is tévedt. Anya egyedül érkezett meg a nagymamája elfeledett földjére. Amint megpillantotta a szomorúfüzet, amelyet még a nagyapja ültetett, feltörtek benne az emlékek, s megjelent előtte nagymamája szelleme. Nagymama mesélni kezdett a tündérek világáról, arról, amelyet gyermekkorában oly sokszor hallott már. Mesélt neki az aranyhajú Tündér IIonáról, aki megvetette az emberek gonoszságát, és Tündér Rózsáról, aki védelmébe vette őket.
Elmesélte, hogyan bújnak meg a tündérek a fűzfa rejtekében, hogyan lopja el Tündér Ilona aranyszálú fürtjeit a csúf boszorkány, s elmesélte hogyan vált arcképét a tó tükrében meglátva Tündér Rózsa örök időkre tavirózsává. Anya a meséket lányával is megosztotta, és már nem kívánta többé eladni az otthont, amelyet nagyszülei hagytak rá. Vissza szeretett volna költözni oda, ellentétben a lányával, akit nem kötöttek a helyhez semmilyen emlékek.
Itt egyszer csak megakadt a történet, s a két színésznő, Zsófi és Csilla mellé csatlakozott Nóra is, aki mindaddig a rögtönzött DJ-pultjáról a darab zenei és hangaláfestéséről gondoskodott. Nóra nehéz kérést intézett a gyerekek felé. Azt mondta, a két félkörív jobb oldalára üljenek azok, akik az édesanyával értenek egyet, s nem kellene eladni a mocsári telket, a bal oldalára pedig azok, akik a lányával értenek egyet, s meg kellene válni tőle.
Kíváncsian vártam, hogy fognak dönteni a gyerekek. Meglepett, amikor öt fiú kivételével mindenki a jobb oldalt választotta. Nóra ezután azt kérte, indokolják meg a választásukat. Két lány a jobb oldalról a mesére hivatkozott, s arra, hogy talán valóban ott bújik meg a fűzfa rejtekében Tündér Ilona, ezért nem kellene megsemmisíteni a tündér otthonát. Ez a válasz arra engedett következtetni, hogy bennük még él a mese. Ők még képesek hinni a mesékben, s azok csodálatos világában. Elevenen él bennük a fantázia és a történetek iránti vágy. A jobb oldal szószólója volt két kisfiú is. Az egyik arra hivatkozott, hogy nem szabad elfelejteni a nagymamát, s vele együtt az otthont, ami egykor az övék volt; a másik pedig nem szerette volna tönkretenni ezt a szép, élő vidéket azért, hogy valami más kerüljön a helyére.
Ezután meghallgattuk a bal oldalon ülők véleményét is. Azt kérdezték, hogy amivel egész eddig senki sem törődött, az most miért lett hirtelen olyan fontos. Adják csak el, hátha valaki olyan veszi meg, aki majd újra értelmet ad neki, és szeretni fogja az elhanyagolt területet. A fiúk olyasmit fogalmaztak meg, ami engem is elgondolkodtatott, hiszen tényleg ilyen az ember. Mennyi minden van, amivel elfelejtünk törődni, s csak akkor jut eszünkbe, amikor már elveszítjük. Akkor aztán siratjuk és ragaszkodunk hozzá.
Nóra végezetül egy szituációs játékra hívta meg a gyerekeket. Megkérte a jobb oldalon ülőket, hogy érveljenek a kislánynak (Zsófinak), miért kellene mégis megtartaniuk a földet úgy, hogy közben ők voltak az anya szerepében. A gyerekekből hirtelen felnőttek lettek, s először azt hangsúlyozták, hogy anyaként joguk van engedelmességet várni a gyereküktől, majd, amikor Zsófi nem ingott meg, rájöttek, hogy kompromisszumokra lesz szükség. Nagyon érdekes volt látni, ahogy a gyerekek szemben találták magukat a saját énjükkel Zsófi személyében, s hiába próbáltak észérveket felhozni, Zsófi hajthatatlan maradt. Továbbra is el akarta adni a földet.
Végül Nóra berekesztette az előadást, és adott egy utolsó feladatot a gyerekeknek. Kiosztott egy-egy négyzet alakú hűtőmágnest, amelynek fehér papír volt a tetején, és arra kérte őket, hogy mindenki rajzolja meg a saját elképzelése szerint a történet végét.
Tehát, mivel ért véget a történet? Nem tudom. A színészek sem tudják, mindenki döntse el maga! Egy valamit azonban megértettem: szülőként nemcsak az a dolgunk, hogy neveljük a gyerekeinket, hanem az is, hogy jó példák legyünk a számukra, mert ha mi sem becsüljük a kultúránkat, a múltunkat, az örökségünket, akkor hogyan várhatjuk el tőlük, hogy ők majd becsülni fogják?!
