Tisztelt Szerkesztőség! Végső kétségbeesésemben fordulok Önökhöz. Tizennégy évvel ezelőtt a volt munkahelyemen ismertem meg az első férjemet.
Terhes lettem, de mire megtartottuk az esküvőt, sajnos, a mi kis angyalunk elment. Még négyszer estem teherbe. Háromszor méhen kívüli volt a terhességem, így huszonhárom éves koromra már ki volt operálva mindkét petevezetékem.
Mialatt én betegeskedtem, a férjem egyre többször hagyott magamra, és nemcsak kocsmába, de nőkhöz is járt. Mivel náluk laktunk, próbáltam beszélni az anyósommal, de hiába: ő a fia pártját fogta, sőt azt mondta, örüljek, hogy megtűr. Ebben az időszakban csak egy emberre számíthattam, a férjem öreglegény bátyjára. Teltek a napok, a hetek, és mi egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Először csak lelkileg, aztán testileg is. Éreztem, ő egy igazi férfi, akire számíthatok, és nem egy nagyra nőtt gyerek, mint a férjem.
Bűntudatom volt, így egy jó fél évvel a kapcsolatunk kezdete után elmondtuk a férjemnek és az anyósomnak. A férjem, talán már sejtette, azonnal beleegyezett a válásba. Örült, hogy végre élheti az életét. Az anyósommal már sokkal nehezebb volt megértetni. Először ki akart dobni, de hát nekem nem lett volna hová mennem: az apukám kiskoromban elhagyott minket, az anyukámat pedig elvitte a mája.
Végül a párom azt mondta, hogy ha nekem mennem kell, jön velem ő is. Maradtunk.
Ennek már nyolc éve. Disznókat, kacsákat, csirkéket nevelünk, kertészkedünk, így ha nem is vett fel minket a pénz, mindenünk megvan, amit szeretnénk. Igen, csak a volt férjem, a jelenlegi sógorom, a múlt évben összeállt egy rüfkével. Nem csinál az semmit. A kisujját sem mozdítja, merthogy ő városi, nem ért hozzá. Bezzeg a pletykálkodáshoz, ahhoz igen! Mivel féltékeny, mindent megtesz azért, hogy elüldözzön engem innét. Meg is mondta, hogy vagy magamtól szedem a sátorfámat, vagy lúgot önt az ételembe, italomba.
A múltkor meg arra mentem haza, hogy a ruháim, amelyek a szennyesládában voltak, „véletlenül” le voltak öntve Domestosszal. Hát nő az ilyen? Szerintem nem normális, de a fiúk csak legyintenek, amikor panaszkodom, és azt mondják, eltúlozom. Az anyósomat meg már nem érdekli semmi, amióta tudja, hogy nem sokáig húzza már a szívével. Ilyen mocskolódások, fenyegetések mellett viszont nem tudok még nyugodtan aludni sem. És már panaszkodni sem merek otthon, mert engem néznek félkegyelműnek. Önök szerint kihez forduljak, mit tegyek?
Egy tisztességes asszony
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
