Magyar vagyok! Mit jelent ez manapság? Vagy csak annyit, hogy ilyen nyelven beszélünk – még ki tudja meddig? A történelem az én generációm számára mintha Ferenc Józsefnél befejeződött volna.
Mit kell tudnia annak, aki magyarnak tartja magát? Kinek higgyünk? Melyik irány a mérvadó. Sorozatunk a tájékozódásban segít.
Amióta megnyíltak a határok, egyre több fiatal próbál szerencsét Nyugat-Európában vagy még messzebb: az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában... Akadnak, akik pár év után visszatérnek, de sokan külföldön maradnak, és ott alapítanak családot – gyakran más nemzetiségű társsal.
Milyen magyarnak lenni a szülőföldtől távol? – ’96-ban mentem ki először Svájcba – kezdi az ekecsi származású Tamók Magda. – Egy étteremben kezdtem dolgozni Sankt Gallenban. Másfél évig voltam ott. Itthon is a vendéglátásban dolgoztam, de nem voltam megelégedve. Ezért döntöttem úgy, hogy megpróbálom ugyanezt a munkát külföldön. Úgy gondoltam, hogy kint több lehetőségem, jobb keresetem lesz, és nyelveket is tanulhatok.
Általában mindenki azért megy ki, mert itthon nem találja meg a számítását. Például olyasmivel szeretne foglalkozni, ami itthon nem elérhető. Úgy vettem észre, hogy Svájcban sok embernek az a munkája, ami a hobbija. Nálunk inkább azt nézik, milyen szakma lenne praktikus, miből lehet megélni. Az is nagyon tetszik, hogy ott nincs bizonytalanság. Pontos a rendszer, mindent tudnak előre. Elvégzed a munkádat, és időben megkapod a fizetésed. Kevesebb a stressz.
– Engem inkább a kalandvágy hajtott – mondja Kiss Nagy Szilvia. – Először csak látogatóba mentem ki Magdihoz.Többször mondta, hogy milyen jó lenne, ha én is ott élnék (óvodás korunk óta barátnők vagyunk). Viszonylag jó munkahelyem volt, egy irodában dolgoztam. De aztán azt mondtam, miért ne. Próbát teszek, egy hónapra kimegyek, utána legfeljebb hazajövök. Aztán újra kimentem, immár három hónapra. És egyszer csak azt vettem észre: szeretek ott! Tetszett, hogy az emberek barátságosak egymáshoz, és tisztelik egymást. A magasabb beosztásban lévők nem bánnak lekezelően a „kisemberrel”. A felmérések azt mutatják, hogy a svájciak többsége meg van elégedve az országgal. Persze vannak páran, akik szeretnének külföldön élni, de 90 %-uk nem menne máshová. Több olyan svájcival találkoztam, aki Amerikában tanult fél évig angolt, és azt mondták: alig várták, hogy hazatérjenek. Nekem is Svájc tetszik a leginkább azon helyek közül, ahol jártunk. Mert egy ideig dolgoztunk Német- és Olaszországban is.
– 2001 őszén óceánjáróra is szerettünk volna kimenni, de a szeptember 11-i terrortámadás keresztülhúzta a számításainkat – folytatja Magdi. – Hónapokra leállították az óceánjárókat, így folyami hajóra kerültünk, a Rajna–Majna–Duna útvonalon. Naponta 16-18 órát dolgoztunk, alig volt szabadunk. Pár hónapig hajóztunk, aztán egy dél-tiroli szállóba kerültünk, amely a katolikus egyházé volt. A szálloda akkor készült el, így először a takarítás, berendezkedés volt a feladatunk, később pincérkedtünk. Az ün-nepélyes megnyitóra minket is meghívtak, és névre szóló dedikált könyvet kaptunk a bergamói püspöktől azzal, hogy köszönik szépen a munkát. Jólesett a gesztus.
– Hogy álltatok a honvággyal?
Szilvia: – Persze, hazavágytunk. Jöttünk is, amikor csak tudtunk. A karácsonyt mindig itthon töltöttük, családi körben. Sokakat ismerek, akik megpróbálták, de nem tudtak elszakadni az otthonuktól. Nem egyszerű, hiszen teljesen magadra vagy utalva, nincs terepismereted. Nyelvet és országot is váltasz, s mindkettő rizikós, pszichés értelemben is. Akad olyan is, aki a lazább stílust szereti, s azért nem tud megszokni. Itt a munkát 100 %-osan el kell végezni, kedvesnek és pontosnak kell lenni. Ha a munkaidőd reggel héttől este hétig tart, akkor elvárják, hogy reggel hét előtt öt perccel ott állj, és csak este hét után indulj haza. Itthon ezzel van a legnagyobb baj.
Mindegy, milyen a végzettséged: külföldön mindig a nulláról kezded. Nem számít, ki vagy, honnan jöttél – először mindenki óvatos veled.
Elmondják, mi lesz a munkád, aztán bizonyítanod kell. Ha látják, hogy jól dolgozol, nincs gond. Ki kell vívni a megbecsülést, hogy bízzanak benned. Különben mindenütt jó véleménnyel vannak a magyarokról: becsülettel elvégzik a dolgukat. Sok magyar kerül kint magas pozícióba. A szlovákokkal kapcsolatban a tapasztalatok nem voltak minden esetben pozitívak. A szlovákiai magyarságról nem nagyon hallottak, így mindig meg kellett magyaráznunk, hogy magyarok vagyunk, de Szlovákiában élünk.
– Kerestétek a kapcsolatot más magyarokkal?
Magdi: – Nem kell keresni. Ha munka közben vagy az utcán magyarul beszélgettünk, nemegyszer leállítottak: Jé, magyarok vagytok? Honnan származtok, mivel foglalkoztok? Mai napig tartom a kapcsolatot egy hölggyel, aki ’56-ban háromévesen került el Budapestről. A szülei már túl vannak a hetvenen, és még most is az egész család magyarul beszél. Svájci mentalitású, hisz ott nőtt fel, de erős benne a származástudat. Ugyanúgy főzi a gulyást és a paprikás csirkét, mint mi. A férje svájci, de a gyerekeik is magyar nevet kaptak. Sokan vannak így. Vannak magyar klubok, én is tartom a kapcsolatot egy társasággal, havonta egyszer van összejövetel. Különben azt tapasztaltuk, hogy a szlovákiai magyarok és az erdélyiek összetartóak, a magyarországiak már kevésbé igénylik egymás társaságát. A kisebbségi létben felnőttekben talán jobban megvan, hogy ez és ez vagyok, és megőrzöm, amit tudok: a hagyományainkat, a nyelvünket.
– Párod török származású.
– Ő még gyerekként került Svájcba, a családjával együtt. Négy évvel ezelőtt ismerkedtünk meg. Felénk sokan úgy tartják, hogy más nemzetiség, más mentalitás, nem fog működni. Svájcban rengeteg vegyes házasság van, és sok közülük több évtizede tart. Szerintem a két fél kompromisszumkészségétől függ, hogy működik-e, vagy sem. Van egy kétéves kisfiunk, Hunor Jákob. Én már rég eldöntöttem, hogy ha egyszer kisfiam születik, Hunornak fogom nevezni. A férjem a Jákob nevet szerette volna. Így lett mindkettő. Ez is kompromisszum. A párom elfogadja, hogy tartom a magyar szokásokat, és hogy a kisfiunkkal kezdetektől fogva magyarul beszélek. Ő pedig törökül beszél vele. A németet majd úgyis megtanulja, hisz német közegben élünk, Zürich közelében. Hunor Jákob már tanult is jó pár szót a játszótéren.
– Akkor nem volt kérdés, hogy a kisfiadat megtanítod-e magyarul.
– Ez számomra természetes. Nem értem azokat a szülőket, akik nem adják át a gyermeküknek az anyanyelvüket. A mai világban fontos a nyelvtudás, és többszörösen érvényes, hogy ahány nyelv, annyi ember. Hatalmas előny, ha valaki több nyelvet beszél. Másrészt pedig a gyereknek ismernie kell a gyökereit: csak így állhat erős, szilárd talajon. A horizontját pedig csak növeli, ha több kultúrában is „otthon van”. Mindig azt mondom: az anyanyelv és az „apanyelv” egyaránt fontos. Ha itt házasodtam volna össze egy nem magyar anyanyelvűvel, akkor is elvárnám, hogy a gyerekem megtanulja az anyanyelvet, az apja nyelvét, aztán majd a szlovákot az iskolában.
– Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?
Szilvia: – Nem mondom, hogy soha nem szeretnék hazajönni, de egyelőre biztos nem. Ha hazajövünk a család miatt, egy idő után visszavágyódom, mert már megszoktam az ottani rendszert. Amióta férjhez mentem, Dél-Tirolban élünk. A férjem Dunaszerdahelyről származik. Már nyolc éve van Olaszországban, egy kulcsrakész házakat kivitelező építkezési vállalatnál dolgozik, most már vezető pozícióban. Én jelenleg egy szállodában vagyok felszolgáló. Mielőtt eljöttem Svájcból, egy ingatlanügynökségnek fordítottam magyarról, szlovákról és csehről németre. Dél-Tirolban szintén szeretnék valami mást is kipróbálni. Errefelé sok szlovákiai magyar él, összejárunk. Ha gyerekünk születik, lesz kihez magyarul szólnia.
Magdi: – Nyitottak vagyunk a jövőt illetően. Azt is elképzelhetőnek tartjuk, hogy itthon telepedünk le.
Soha nem bántam meg, hogy útnak indultam. Megismertem más országokat, felfedeztem a világot. Ha az ember megismer más kultúrákat, jobban becsüli a sajátját. És jobban megismeri saját magát is.
Csak akkor tudatosítja, hogy kiféle-miféle, hol vannak a gyökerei, mi minden van a tarsolyában, ha messze kerül az otthonától.
– Nyelvet tanulni mentem ki 1999-ben Sydney-be – kezdi a bősi származású Dimitrov Mónika. – Aztán később rátaláltam ott a páromra, aki bolgár származású ausztrál állampolgár. Összeházasodtunk, és nem volt kérdés, hogy továbbra is Ausztráliában fogunk élni. Jelenleg egy globális cégnek dolgozom, az ausztrál részleg értékesítési és marketingmenedzsere vagyok. A férjemmel otthon angolul beszélünk, és – bár van pár magyar barátunk – általában baráti körben is, hisz legtöbbször vegyes a társaság, és kell találni egy közös nyelvet, amelyet mindenki beszél.
Magyarul az itthoniakkal beszélek a legtöbbet. Hetente kétszer-háromszor felhívom a családot. Persze, bármikor nem telefonálhatok nekik, hisz 8-10 órás az időeltolódás. Minél tovább vagyok kint, annál nehezebben megy a nyelv. A konyhanyelvet természetesen nem lehet elfelejteni, az ékesszólást, a választékosságot viszont nehéz megőrizni. Törni kéne a fejem, ha magyarul kellene megírni egy hivatalos levelet, mert sokszor már angolul gondolkozom. Évente egyszer, nyáron (amikor Ausztráliában tél van) látogatok haza a férjemmel, többnyire négy hétre. Egyébként Ausztráliában, Sydney északi részén, a Bondi negyedben elég nagy magyar közösség él, főleg ’56-osok. Ők tartják is egymással a kapcsolatot, járnak a Magyar Házba, szerveznek Magyar Napokat, megülik az ünnepeket.
A később kivándoroltak, fiatalabb családok is összejárnak. A Bondi negyedben sok magyar üzletet is nyitott, és aki úgy megy ki Ausztráliába, hogy még nem beszél jól angolul, ott biztosan talál munkát, és boldogul. Angolul viszont nem nagyon fog megtanulni. Van, aki sokra vitte: az egyik legjelentősebb ausztrál húsfeldolgozó cég tulajdonosa magyar, a másik legismertebb ott élő magyar egy hajóépítő, de neves riporter is van az ’56-osok között.
Az emberek általában tudják, hol van Magyarország. Ha azt mondom, magyar vagyok, azt mondják: ez az a nyelv, amelyet senki nem ért. Persze, nem rosszból. Sydney multikulturális város, sok nemzetiség él ott. Egyszerű beilleszkedni. Befogadják az embert, nem számít, honnan van. Különben minden ott élő legalább két-három nyelvet beszél. Jól érzem magam Ausztráliában. Ott van értelme a munkának, a hajtásnak. Anyagilag is értékelik az igyekezetet, és amiért megdolgoztál, azt tudod élvezni. Időközben már én is megkaptam az ausztrál állampolgárságot, de soha nem leszek ausztrál. Hazám a Csallóköz, és magyar vagyok. Ez fontos számomra. Ha gyermekünk lesz, őt is szeretném megtanítani magyarul, és átadni neki a magyarságtudatot. A férjemmel nyilván továbbra is angolul fogunk kommunikálni, mert ő sem beszél folyékonyan magyarul (250-300 szót ismer), és én is csak nagyjából értem, de nem beszélem a bolgárt. De ez nem jelenthet akadályt.
