Hol vagytok, ti régi nagymamák, akik minden este magatokra húztátok a melegítőt, és a libát betekertétek egy régi rossz kabátba, hogy ne tudjon ficánkolni...
A libatartás hagyományának Pereden jártunk utána.
Libák a patakparton. A helyszínt kérésre nem tesszük közzé, mert a libafarm tulajdonosa tart az állatvédőktől.
A libapásztorlány igaz meséje
Riportalanyunk, Marika (67) már hatévesen libapásztorlány volt. Pered határában legeltette a libákat.
– Először a két bátyám járt a libákkal, majd mire ők kinőtték a libapásztori mesterséget, akkora én lettem a libapásztorlány. Minden évben voltak libáink, édesanyám harminc-harmincöt egynapos kislibát vásárolt. Az államosítást követően a szövetkezet földjein legeltettünk. Én mindig a libák mögött mentem. Nyáron korán kellett kelni, hat órakor már a libákat hajtottam, mert napközben igen meleg volt, és a határban nem volt víz az állatoknak. Naponta kétszer, reggel és estefelé kihajtottuk a libákat a tarlóra, 2-3 órát legeltettünk, majd hazamentünk. Mi, gyerekek játszottunk közben, míg a libák az elhagyott búzakalászokat és árpaszemeket csipegették. Ha virágzó kukoricás mellett voltunk, a kukoricakalász „világosszőke” haját fontuk, nyírtuk, téptük: az lett a hajas babánk. Lány- és fiúbabát is készítettünk. A tarlóból pedig szobát építettünk, az volt a mi babaházunk. Estefelé néha tüzet raktunk (az elszáradt krumpli szára jól égett!), és krumplit sütöttünk. Milyen finom volt! Hazafelé pedig énekeltünk vagy kérdezősdit játszottunk:
– Gyertek haza ludaim!
– Nem megyünk.
– Miért?
– Félünk.
– Mitől féltek?
– Farkastól.
– Hol lakik?
– Bokorban.
– Mit eszik?
– Lúdhúst.
– Mit iszik?
– Lúdvért.
– Mibe mosdik?
– Aranymedencébe.
– Mibe kendőzik?
– Kiscica farkába.
Csíp a liba?
– A libák engem nem csíptek meg. Pesszegve közeledtek felém, de ha egyet dobbantottam a lábammal, akkor rögtön abbahagyták. Csak mellesztéskor fordult elő, hogy édesanyámat megcsípte egy-egy példány.
Benyírt lábhártya
– A libáink meg voltak jelölve. Ez azért volt fontos, hogy a legeltetéskor a libákat meg tudjuk különböztetni egymástól. Volt, aki festette a liba tollát, a másik a liba lábának a hártyáját nyírta be. Így, amikor összekeveredtek a földeken a libák, mindenki tudta, melyik az ő libája. Édesanyám az egynapos kislibák jobb szélső lábhártyáját benyírta, a bal szélső lábhártyáján pedig a ciroksöprű szálát felnyomta, és kisollóval lyukat vágott belé. Ez volt a mi jelünk.
Ma már nem látunk a patakparton futkározó libuskákat, s ha igen, azok általában nagybani gazdaságokból származnak
Peredi ludak
– A negyvenes és ötvenes években a libatojásokat vagy kikeltették, vagy a szomszéd faluban vásárolták a kislibákat. A Kissziget és a Nagysziget dús legelőin is keltettek kislibákat. Később a szövetkezet lúdfarmjának keltetőiből vásároltunk egynapos libuskákat. Otthon a villanymelegítő adta nekik a meleget, az anyjuk érzetét. A kisliba igen kényes: 28-30 fokos meleget igényel. Ezért szorosan összebújnak, gyakran el is nyomták egyiket-másikat. Egy hét után lehet csak csökkenteni a hőfokot. Jó idő esetén a tíznapos kislibákat kiengedtük az udvarra. Ha korán akartunk tömni, akkor már márciusban vettünk kislibákat, hogy júliusban tömhessünk.
Édesanyám csak a mellesztést követően tette a libákat a tömőbe. Nekem később már nem volt ennyi időm, engem sürgettek a vásárlóim...
Mellesztés
– A libák 12 hetes koruk után tollazatot váltanak. Mielőtt még elszórták volna az értékes tollat, a háziasszonyok mellezték a libákat. A toll vége, a tokja ekkorra megérik, megkeménykedik, és könnyen kijön. Megtépték a liba tollát, főként a melle részénél, de a hátán is. A kitépett tollat pedig félretették, és télen, amikor idő volt rá, tollfosztáskor ezt használták. Ebből készült a dunyha és a vánkos. Csak miután újra kinőtt a liba tollazata, tették a tömőbe. Édesanyám kitömte a libákat, majd elvitte a pozsonyi piacra. Jó áron eladta, és abból vásárolt be nekünk, gyerekeknek ősszel az iskolakezdéshez.
Marika libapásztorlányként a gyönyörű fehér libuskáival...
Riportalanyunk, Marika 35 évig dolgozott tömőként a helyi szövetkezetben. Ott nagyban folyt a libatartás, csak ő maga naponta 150 libát tömött. Mára a szövetkezeti libatartás megszűnt, a régi tömőasszonyok is kiöregedtek, a gyerekek pedig nem viszik tovább a sok vesződséggel járó hagyományt. Nagy konkurenciát jelent az olcsóbb magyar liba is. Azt veszik már a tótgurabi vendéglők, nem a peredi libát...
Marika felhagyott a libatartással, már csak kacsákat tart a család részére. Ezek az állatok szívósabbak, jobban bírják a tömést. Korábban fehér tollú pecsenyekacsákat fogott hízásra, idén mulardkacsákat nevelt, amelyek kimondottan májkacsák.
Pered régen libaoázisnak számított
Ma már üresen állnak a tömők, vagy csak gyéren gágognak a libák, saját konyhára szánva. Pedig volt idő, amikor a falu asszonyai több száz libát neveltek otthon, munka mellett, miközben vitték a háztartás és a család dolgát is.
A tömés
A libákat először kukoricasróttal tömték, tömőpumpát használtak hozzá. Később a helyi szövetkezet műhelyében a szakemberek villanytömőgépet fejlesztettek ki. Lett is nagy visszhangja a faluban.
– Azok a családok, amelyek a szövetkezetben dolgoztak, lekoppintották a tömőgépet, s otthon a leleményes férjek elkészítették – meséli riportalanyunk, Marika. – Nálunk is így történt. Azelőtt otthon kézzel tömtünk, majd tölcsérrel. A villanytömő nagy áttörést jelentett, mert igen gyorsan működik. Csak leszúrjuk a liba torkán, a sós vizes kukoricát pedig egy spirál viszi le a csövön. Egy-egy rekeszben 7-8 libát tartottunk. A szűk hely azért szükséges, hogy az állat ne fussa le a tömést, így hízásra késztetjük. A libák hatalmas testű jószágok, ám jóval kényesebbek a kacsáknál. Ha a liba lába megfájdult, a többiek könnyen elgyúrták a legyengült állatot. Amint észrevettük, hogy baj van, levágtuk a libát...
Az is gyakori, hogy szemet kap a liba, azaz tömés közben a légcsőbe kerül a takarmány. Az ügyesebbek ki tudják venni a légúthoz csúszott kukoricaszemet, de nekem ez nem ment. Ilyenkor gyorsan kellett cselekedni, mielőtt elpusztult volna a liba... Szóval, levágtam. Főként a nagymérgű libáknál fordult ez elő.
Marika a tömést júliusban kezdte, és november végén fejezte be
– Összesen négy parti libám volt, mindegyiket négy hétig tömtem, naponta kétszer, reggel és este – mondja. – Ha a tömés ideje alatt valami közbejön, a gazdasszony hirtelen megbetegszik, a libát nem lehet csak úgy félbehagyni, és pár nap múlva folytatni. Engem mindig a barátnőm segített ki. Emellett a tömésben mindenkinek megvan a maga szokása, hogy ki hogyan végzi... Pereden kukoricával tömünk. Ha jó minőségű a takarmány, akkor szépen ki tudjuk hizlalni a libát és a máját. A szürkés tollazatú landeszi libák kimondottan a májra vannak kinevelve, és szépek is!
Képeink a Galántai járásban készültek, egy libatelepen, a tömésre és vágásra várakozó libákról.
Gurabi rakott bő szoknyások
Szlovákiában Tótgurab és Horvátgurab vendéglői a libalakomáikról nevezetesek: turisták ezrei keresik fel ilyenkor ősszel. A Pozsony mellőli települések sült libapecsenyét kínálnak lángossal, lokseval. Azt már kevesen tudják, hogy a feltálalt libákat Pereden, Tósnyárasdon és Nádszegen nevelik.
– Az elején még rakott bőszoknyás asszonyok jöttek az élő libákért Horvátgurabból – meséli Marika. – A hátukon vitték haza batyuban, vonattal. Egyre többen jöttek, de később változott az összkép. A hetvenes években már autóval jött a vásárló, és pucoltan kérte a jószágot. Mindenkinek megvolt a maga vevője, nekem is, ő csak tőlem vitte a ludakat. Tavasszal megbeszéltük, mennyit kér, és mikorra, én meg úgy vásároltam és tömtem a libákat. Egyszerre száz libát tömtem, és utána ezt mind pucolni kellett. Mivel sok volt, így az asszonyok kisegítették egymást – ez a szokás ma is él. Nekem is a barátnők segítettek.Mire az utolsókat pucoltuk, addigra a vevő is ideért, és vitte a tisztított, de bontatlan libákat. Én meg kitakarítottam a helyüket, és jöhetett a következő csoport a tömőbe... Másnap pedig már a másik barátnőnket segítettük ki a pucolásban.
Hétfőn 10-12-en összejöttünk nálam, hogy bő fél nap alatt száz libát megpucoljunk. Nyáron a meleg miatt még inkább sietni kellett, mindössze három óra alatt végeztünk.
Bojkottból hungarikum
Tíz éve nagy visszhangja volt a tömésnek. A magyarországi állatvédők bojkottot hirdettek, és tiltó törvényért kiáltottak a liba és a kacsa tömése ellen (azért Magyarországon, mert ott iparszerűen űzik a libatömést, és nagy hagyománya van). Azzal érveltek többek között, hogy ez állatkínzás, és a hízott máj igazából beteg máj, amely a kényszertáplálás következtében zsírosodik el. A libatartóknak be kellett bizonyítaniuk, hogy a tömők nem okoznak az állatoknak fájdalmat. Végül négy év vizsgálódás után, 2012-ben az Európai Parlament engedélyezte Magyarországon a kíméletes kényszertömést.
Az állatorvosi szakértők bizonyították, hogy a liba és a kacsa nyelőcsöve a tömés által nem sérül. Azóta a hízott libából előállított termékek, így a hízott libamáj is hungarikumnak számít! Nálunk a libatömés nincs annyira elterjedve, ezért törvény nem is rendelkezik róla. A hazai libagazdaságok ma már Magyarországra járnak át kislibákért...
Libator
Libavágáskor a vért mindig felfogták és megsütötték. A vért bő hagymán, zöldpaprikával és tejjel először megfőzték, majd miután a tej elforrta magát, megsütötték, sóval, borssal és köménnyel ízesítették.
A libák többnyire galibát okoznak
Így volt ez anno Rómában is, amikor a galád gallok el akarták foglalni az éj leple alatt a várost. Ám Róma lúdjai felverték gágogásukkal a fáradt őrséget. A katonából lett jámbor szerzetest, Mártont is ők árulták el: Márton szégyenlősségében az ólba bújt, mikor megtudta, hogy püspökké akarják kinevezni. A harcias libák azonban kigágogták, így aztán nem menekedhetett meg a püspöksüvegtől. Temetésének a napja lett Márton napja. Azóta Márton-napkor minden rendes ember ludat eszik. A tavaszi liba ugyanis ekkorra éri el a hízásnak azt a fokát, ami a lúd rangjára emeli.
