Pásztor Márta az amerikai Seattle-ben él és tanít – a palóc Pozbáról ment férjhez Amerikába. Egyik legkülönlegesebb karácsonyfájának történetét meséli most el. Ez a fa hét évvel ezelőtt pompázott az otthonában, és minden más fenyőnél nagyobb és pompásabb volt.

– Szeretnél ilyen palántát? – kérdezte tőlem az egyik diáklány. Nem igazán tudtam, mit kínál, de udvarias akartam lenni, hát elfogadtam a nem várt ajándékot.

pasztor-marta-karacsony-kezdo.jpg

Első éven tanítottam a Seattle Preparatory School nevű középiskolában, Washington államban. Ez Seattle egyetlen jezsuita gimnáziuma, ahol a diákok nem csupán fizikát vagy természetrajzot tanulnak, hanem megtanulnak hinni az emberben, törődni embertársaikkal, emellett kibontakoztatják kreatív adottságaikat. Zöldfülűként szinte naponta új élmények értek új munkahelyemen, és sokszor elveszettnek éreztem magam a sok új szabály között. Munkanapjaim szerkezete jócskán különbözött az otthon megszokottól. Bár a tanítás mindenütt tanítás, hirtelen sok-sok újdonsághoz kellett hozzászoknom.  Az egyik például az volt, hogy itt a diákok nem ugyanabban a tanteremben tanulnak egész nap. Itt a tanárnak van saját osztályterme, és a diákok vándorolnak egyik teremből a másikba.

Ajándék egy ismeretlentől

Nem emlékszem pontosan, milyen évszak volt, de tavasz kellett hogy legyen, amikor kizöldül a természet, s minden elkezd növekedni.  A lyukasórám alatt a tanári szobában tartózkodtam, mert az én tantermemben az egyik kollégám pont vallástanórát tartott.  Úgy időzítettem, hogy kicsöngetéskor ott legyek a közelben, készen arra, hogy elkezdjem a matematikaórámat. 

A váltás kicsit elhúzódott, még ott tartózkodott néhány diák az előző óráról. Az egyikük, egy lány, kis palántákat tartott a kezében, és megkérdezte, elfogadok-e egyet. 

Sosem derült ki számomra, hogy miért hozott palántákat az órára, csak találgatni tudom – talán beszámolót tartott róluk. Talán arról beszélt, hogy a fák is kis palántából nőnek naggyá és erőssé, s mi, emberek a fákhoz hasonlóan növekszünk naggyá lelkileg. Valószínűleg a mondandója illusztrálására hozta be a palántákat az órára. Talán többet hozott a kelleténél, talán aznap hiányzott néhány osztálytársa, s ezért a kezében maradt pár fölös darab.

Hazavittem a palántát. A férjem, aki erdészetet is tanult az egyetemen, amerikai duglászfenyőként (Pseudotsuga menziesii) határozta meg a fiatal növényt, s mondta, ültessük el.  Kerestünk egy cserepet és egy kis földet, és elültettük. A palánta megfogant. Először nagyon lassan nőtt. Átvészelt pár évet bérlakásunk erkélyén, s végül tizenöt évvel ezelőtt rendes termőföldre talált otthonunk kertjében.

pasztor-marta_1_0.jpg
Pászor Márta

Boldog facsemetévé nőtte ki magát: palántából naggyá cseperedett, végül pedig kinőtte a helyét.

– Akkor most mit legyen ezzel a fenyővel? – kérdezgettük egymástól. 

Tiszta sor volt – az új jövevénynek mennie kell... Fölötte ágaskodó, közel 100 éves szilvafánk már nem volt egészséges, de tavaszonként még gyönyörű fehér virágkoronában pompázott: nem szerettük volna kivágni. Az előkertben meg már volt egy magas fenyő, ami nyaranta hűs árnyékot biztosított.

web-bannerek-instagram.jpg

Karácsonyfa a kertünkből

Amikor beköszöntött 2013 adventje, nem kellett karácsonyfáért járni a várost. A férjem végre igazi favágónak képzelhette magát! Csak a fűrészt kellett megkeresni a kerti bódéban. S micsoda fánk lett! Ez volt életem legnagyobb és legszélesebb karácsonyfája. Gyerekkoromban Pozbán még hagyományosan kis fenyőfát állítottunk, Amerikában pedig, a férjem családjában mindig tökéletesre nyesett karácsonyfák pompáztak. A házasságunk alatt mi is csinos fenyőket vásároltunk – de ez a hét évvel ezelőtti minden mást felülmúlt. 

A nappali szoba ablakmélyedésében állítottuk fel, s a padlótól a plafonig szinte a fél szobát elfoglalta. Nagyon szerettük ezt a fát. Szerettük az egyszerűségét, természetes szépségét, de főleg azt, hogy mi magunk neveltük fel, és hogy a palántát ajándékként kaptam olyasvalakitől, akinek a nevét sem tudom. 

Néha azt kívánom, bárcsak hallhattam volna ennek a lánynak az előadását több mint 23 évvel ezelőtt. Néha meg azt, bárcsak tudathatnám vele, milyen emlékezetes ajándékot adott aznap. Addig így, gondolatban mondok neki köszönetet a gyönyörű emlékért. (Fotó: Dömötör Ede)

Pásztor Márta
Kapcsolódó írásunk