A mérgező anyák után itt vannak a mérgező anyósok. Egyik kifejezést se szeretjük, mert: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!" Mégis beszélni fogunk róluk, hogy kihúzzuk a kígyó méregfogát.

Szinte minden párkapcsolatban élő nőnek van anyósa. Van, mikor a gyanútlan Zsuzsinak vagy Anitának – akit „élettársnak" nevezhetünk, hisz egyre kevesebb a menyecske – már a bemutatkozáskor is megsemmisítő pillantásokban van része. Máskor csak az első gyerek megszületése után áll be a hadiállapot.

anyossal.jpg

Az unoka sok konfliktus forrása. Hiszen az anyák mellett az anyósok azok, akik leginkább bevonódnak az utód gondozásába. A zsörtölődő apósok neve inkább csak a tekintély vonatkozásában merül fel. („Míg az én kenyeremet eszitek!")

Anita:

– Van egy féléves fiunk, egyetlen unoka. Mióta a pici megszületett, nem túlzok, minden nap itt van nálunk az anyós. Megteheti, hiszen nyugdíjas. Ez napi ötórás pofavizitet jelent, nem beszélve arról, hogy ilyenkor a kicsit teljesen kisajátítja. Közben osztogatja a kéretlen tanácsait, mert ő mindent jobban tud. Mikor dohogni kezdtem a páromnak, ő abban a minutumban az anyja mellé állt. Kijelentette, hogy én vagyok az, akinek semmi se jó. Ez kijózanított.

– Nem szerettem volna összeveszni Petivel, inkább taktikázni kezdtem. Anyósomat azzal fogadtam, de jó, hogy jött, pont azon gondolkodtam, mit főzzünk! Ő mégis jobban tudja... Azóta hagyom főzőcskézni. Néha megkérem, hogy vasaljon is ki, mert ő mégis szebben csinálja, vagy segítsen a takarításban. Hízelegtem neki, elástam a csatabárdot. „Mennyire szerencsés vagyok, hogy ilyen segítségem van, mint a mama!" Azóta eljárok egy órácskára futni, ilyenkor egyedül hagyom a mamát a picivel. Muszáj az életben megalkudni, kompromisszumot kötni. A mama akar főzni a fiacskájára és az unokájára? Hát legyen, én úgyis rühellem a fakanalat. Rájöttem, ha okos vagyok, még hasznomra is lehet a ragaszkodó mama.

A szakértő szerint ilyenkor kezdődik a lojalitáskonfliktus. A nő azon van, hogy a párja valljon színt, álljon ki mellette.

A tanulság

Mindenkinek megvan az elképzelése, hogy egy gyereket hogyan kell nevelni. És mindenkinek más az elképzelése, néha még a szülők is összekülönböznek, nemhogy az anyós és a meny. Persze, illene belátni, hogy az anyósnak már megadatott az esély, hogy a saját elképzelései szerint nevelje a saját gyerekét. Most a fiatal szülőkön van a sor. Ez nem azt jelenti, hogy nem kényeztetheti az unokáit (milyen jó a mamánál dupla fagyit enni), de figyelembe kell venni a szülő óhaját is. A nagyszülő öröme, hogy feltétlenül szeretheti az unokáit, hisz a felelősség terhe a szülő vállát nyomja. A határok kijelölése is a szülő feladata. És a nagyié a hálásabb szerep. „Nem akkor segítek a fiataloknak, vigyázok az unokákra, mikor nekem jó. Hanem akkor, mikor nekik jó!" – mondja az ideális anyós.

Tények

Tagadhatatlan, hogy általában az anyós az, aki megkeseríti a fiatalok életét. Az anyós ugyanis az a személy, aki mindenkinél jobban tudja, hogyan kell gyereket nevelni, hiszen a párunkat is ő nevelte, és lám, milyen tökéletes ember lett belőle. Annyira tökéletes, hogy a menyecske is megkívánta. (Jaj!) Ha felismerjük, hogy milyen okok vezettek a viszony megromlásához, már sokat tettünk azért, hogy javíthassunk a helyzeten. Az anyós jobban ért a hozzátápláláshoz, mert: „Bezzeg az ő idejében, nem volt ennyi allergiás gyerek!"

A háztartásban pedig időzsonglőr, hiszen a napi pelenkakifőzés mellett mindennel érkeznie kellett (bezzeg még nem volt eldobható pelenka). Ha okosak vagyunk, tudni fogjuk, hogy ez a „locsog a felszín, hallgat a mély" tipikus esete. Az anyós az unoka gondozása során sok új és modern dologgal találkozik, ezért megzavarodik: Vajon én jól csináltam? Melyik a helyes pelenkázási mód? Szüksége van önigazolásra, hogy mindent jól csinált, ezért a sok kritikus megjegyzés – melynek sokszor nincs is éle, csak mi is érzékenyek vagyunk, mert az anyóshoz hasonlóan mi is bizonytalanok vagyunk. Nekünk is szükségünk van megerősítésre.

hirlevel_web_banner_1_228.jpg

Kinga:

– Anyósom hétvégente rendszeresen bejelentkezik hozzánk „unokázni”. Ez rendszerint úgy néz ki, hogy én főzöm az ebédet, és pesztrálom a gyereket. Ő csak ül a hokedlin, és osztja az észt, piszkálódik, beszólogat. Nincs a segítségemre, ellenkezőleg, van egy plusz ember, akit kiszolgálhatok.

Zsófi:

– Férjem tökéletességén csak én ejtek csorbát, vallja az anyósom. Legutóbb azt vágta a fejemhez, hogy a fia nem hívja fel! S ez is az én hibám, Szerinte az én dolgom rákérdezni: „Édesanyád, hogy van?" Mire Pali észbe kap, és rögvest felhívja...

Valóság

A helyzet sok esetben azért sem könnyű, mert a fiatalok több, mint a fele a szülői házban kezdi meg a közös életet. „Bezzeg régen" – mondaná az anyós. – „Mindenki otthon kezdte, és mennyit kellett nyelni!" Sokan vannak, akik a szülők anyagi segítsége nélkül nem tudnának lakásra spórolni. Az anyagi függéssel viszont ördögi körbe kerülhetnek. Amennyiben ugyanis a szülők adják a pénzt, úgy érezhetik, joguk van beleszólni a fiatalok életébe. Az anyós-após házában saját háztartást vezetni számtalan vita forrása lehet. Hisz beigazolódik az, amit az anyós hangoztat: „Mi lenne veletek nélkülünk?"

Felnőtt gyerekéhez a szülő sokszor úgy viszonyul, mint gyerekkorában. Ez megterheli a párkapcsolatot, mert a gyerek nem tud dönteni, hogy bizonyos kérdésekben az anyjának vagy a párjának adjon-e igazat. Ha sok ilyen lojalitáskonfliktusunk van, akkor gyanítható, hogy párunk érzelmileg még nem vált le a szüleiről.

Eszter:

Külön emeleten élünk, de egy háztartásban. A konyha közös. Anyósom tyúkanyó típus, szeret mindenkit maga köré gyűjteni. Szinte nincs is saját élete, a családnak él. Ennek hátulütője, hogy mindenről tudni akar. Egyébként kedvelem, de mi ketten annyira mások vagyunk. És ő nem érti, hogy én miért nem vagyok olyan, mint ő? Olyan, amilyennek egy asszonynak lenni kell! Ő mindig aktív, tettre kész. Én lassúbb vagyok, álmodozó típus, inkább befelé élek, nem vagyok olyan beszédes, mint az ő fajtájuk. Elvárja, hogy azonnal pattanjak, én meg azt, hogy játszunk nyílt lapokkal, és ne tegyen burkolt megjegyzéseket. Igazság szerint egyetlen ütközési pontunk van: a konyha. Ott csapódik le, hogy mennyire más tempóban élünk.

Emese:

– Anyósom megkérdezte, milyen csokit tegyen a négy hónapos unokája mikuláscsomagjába. Mondtam neki, semmilyet, mert még kicsi. Megsértődött, mert „nem engedem, hogy kimutassa a szeretetét". Karácsonykor mézeskalácsot tömött a gyerek szájába, mikor tiltakoztam, felhorkant, hogy az ő gyerekei ennyi idősen már pörköltöt ettek. Na, persze...

anyos-indito.jpg

A szakember mondja!

Az anyós-meny konfliktusok sokszor a származási család diszfunkciójára mutatnak rá. Ha nem működik jól, az rányomja a bélyegét a fiatalok életére is. Ám érdemes azzal is tisztában lenni, hogy mikor anyósunkat szidjuk, akkor azzal a saját házasságunkat is amortizáljuk.

Ági:

– Már az esküvőnk előtt sem volt minden rendben az anyósommal. A fülembe jutott, hogy a hátam mögött méltatlankodott, minek ekkora „ménkű nagy menyegzőt" szervezni. Bizony, mintha ő finanszírozta volna! Később sem tetszett neki semmi, a teremdekoráció, a menüsor, a zenekar, az égvilágon mindenbe beleszólt. Ezzel áttételesen engem, az én ízlésemet kritizálta, mert „ő aztán mindent másként csinált volna". Akkor rosszul esett, de most már elengedem a fülem mellett a csípős megjegyzéseit. Tudom, hogy nem lesz más, s mégiscsak a férjem anyja... Nélküle nem születhetett volna meg az én Kareszem!

Az érem másik oldala

Azért fontos más szemszögből is ránézni az életünkre, mert sokszor mi sem vagyunk ártatlanok. Léteznek mérgező menyek, akik a saját férjükkel való megoldatlan problémáikat vetítik rá az anyósukra. „Az ellenséget ilyenkor kihelyezik, s ezzel tehermentesítik a saját életüket, de a feszültség ott marad a családban" – írja a szakirodalom. A gyerek érzi, hogy valami baj van, csak nem tudja, hogy pontosan micsoda.

Azzal, hogy úton-útfélen veszekedünk az anyóssal, a párkapcsolatunkat is amortizáljuk...

Ildikó:

Petivel tizenkét éve éltünk élettársi kapcsolatban, két szép fiunk van. Végül úgy döntöttünk, összeházasodunk. Egy egzotikus kiránduláson került sor az aktusra, senkinek nem szóltunk. Anyósom a mai napig nem bocsátott meg nekünk! Mikor magyarázkodni kezdek, rögtön felveszi az áldozat szerepét: a döntéssel semmibe vettük a családot, ő nem tudta visszaadni a rokonoknak a meghívást, mi bezzeg ott roptuk a táncot, a családot meg megfosztottuk az élménytől – és pogány módra keltünk egybe, nem templomban esküdtünk. Néha tényleg mardos a bűntudat.

Roland:

– Ha anyósoméknál vagyunk, és megszidom a gyerekeimet, apósom rögtön azzal jön: „Az én házában ne neveld őket! Hagyd meg magadnak otthonra." Konfliktuskerülő ember lévén soha nem szólok vissza, de gyűlik bennem az epe. Ugyanakkor ő is erélyesen rájuk pirít, ha evés közben nyafognak vagy találgatnak. Nem tudom, kinek van igaza, nem tudok rajta kiigazodni. Ha én szólok rájuk, az baj, ha ő, akkor minden rendben van...

anyos-szines.jpg

Típusok

Többfajta mérgező anyós típus van, mindegyiket nem soroljuk fel. Az egyik mindig irányítani akar, néha teljesen kontrollkényszeres, mindent ő akar megcsinálni. Gyakran bűntudatot kelt a fiatalokban, mert a fiának a szemére hányja, hogy őt már nem is szereti... A másik anyós a múltban él, nem tudja elfogadni, hogy gyermekei már kirepültek a házból. Ez a típus bűnnek tartja az önrealizálást, a nőnek a családot kell szolgálnia – és árgus szemmel figyeli menye liberális megmozdulásait (eljár a barátnőivel bulizni, futni, egyszem fiára bízza a konyhát, hogy ő főzzön és a többi). Micsoda eget rengető léhaságok! Bezzeg az ő idejében...

Aztán vannak anyósok, akik igazán problémás személyiségek, s ezért kikövetelik, hogy a család csak velük foglalkozzon. Mindig betegek, s ilyenkor a gyerekeknek futni kell segíteni. Vagy elhagyják magukat, „mert ők már senkinek nem kellenek", és mérgező viselkedésükkel uralják a környezetüket...

Itt is lényeges, hogy nyíltan beszéljünk párunknak az érzéseinkről, sajnáljuk az anyóst – de ez már a mi kettőnk élete, nem bukhatunk bele miatta. A kapcsolat dinamikájára a felsorolt esetekben negatív hatással van a származási család.

Ádám:

Fannit gimis korom óta ismertem, de felnőttek voltunk, mire összejöttünk. Tudtam, hogy jómódú családból származik, de azért nem hittem volna, hogy ez lesz a vesztünk. Az apja épített neki egy szép házat, abban lakott, mikor járni kezdtünk. Egy idő után odaköltöztem hozzá. Kicsit csípte a csőrömet, vagyis a férfiúi büszkeségemet, hogy nála élek, de végül győzött a józan ész. Ám alig volt magánéletünk, a szülei mindig bejelentés nélkül jöttek, mert volt saját kulcsuk. Úgy gondolták, azzal, hogy ők építették a házat, a házasságunkba is bevásárolták magukat. Semmilyen döntést nem hozhattunk meg az ő jóváhagyásuk nélkül. Nem csoda, hogy szétmentünk, mikor a sarkamra álltam.

Két év után saját út!

Jó, ha tisztán látjuk, milyen puttonyt hoztunk magunkkal otthonról, illeszkedik-e a mi családi mintánk a párunkéval – vagy soha nem fog sikerülni új életet kezdeni, mert mindkettőnket fogva tart származási családunk torzulása. Állítólag két évünk van arra, hogy összecsiszolódjunk (a szakemberek szerint)! Tartsunk eszünkbe egyet! Az, hogy az ember felnőtt, szó szerint azt jelenti, hogy otthagyja apját és anyját, és megkezdi saját, különbejáratú életét... Paradox módon pont ezzel érjük el, hogy ne zilálódjanak szét a családi kötelékeink!

Sallay Erika