Utazás a koponyám körül, második rész – mondja Karinthy után szabadon a dunaszerdahelyi Pék Patrícia (42), aki jó humorral meséli el nekünk élete egyik, cseppet sem könnyű fejezetét, mint ahogy 1937-ben a híres író tette. 

A kétgyermekes édesanya 2017-ben esett össze. Pont akkor tért haza Baliról, és pár nap múlva már egy agysebésszel nézett farkasszemet. A diagnózisa: meningeoma, vagyis agyhártyadaganat. 

pekpat01.jpg

– Mesélnél magadról picit?

– Nagyon fiatalon, tizennyolc éves koromban mentem férjhez. Túl korán. A házasságból született a két szép gyermekem. Őket most már hatodik éve egyedül nevelem. Úgy élünk, mint a három muskétás: jóban-rosszban kitartunk egymás mellett. 

– Miért ment szét a házasságod? 

– Nem voltam boldog. Egy aranykalitkában éltem, hercegnő voltam, mindenem megvolt, a lelkem azonban szenvedett. Arra gondoltam: most már egész életemben így fogok élni, lélektelenül? Végül beadtam a válókeresetet, de nem adtam fel. Hamar rám talált a szerelem, ám négy év után ez is véget ért. Két félrement kapcsolat... A szakítás nagyon megviselt. Ekkor szó szerint fejest ugrottam a munkába – felejteni akartam. Az egyik neves telefonszolgáltatónál dolgozom, ahol olyan teljesítményt tettem le az asztalra, amiért egy ajándék utat kaptam Balira. Úgy döntöttem, hogy ha tényleg eljutok oda, akkor végre szembenézek az életemmel. Ki vagyok, és mit akarok? Kiszellőztetem a fejem, és új fejezetet kezdek. Mint Julia Roberts az Ízek, imák, szerelmek című filmben.

– Sikerült a terv?

– Átértékeltem mindent, és legfőképp kiengedtem a dühömet. Balit receptre írnám fel mindenkinek. Ott az embereknek semmijük sincs, mégis állandóan mosolyognak, és hálásak mindenért. Kerestem, kutattam, és rájöttem, hogy az életben az alázat a legfontosabb. Még egy jógimestert is felkerestem, pedig azelőtt semmi közöm nem volt a jógához. Az óra végén relaxációs gyakorlatokat tartottunk, amikor kontrollálatlanul egy hatalmas sírás tört fel belőlem. Olyan volt, mint egy lelki megtisztulás.

– A hazajöveteled után másnap összeestél. Beavatnál minket a részletekbe?

– Kedden szálltam le a repülőről, szerda reggel pedig elájultam a munkahelyemen. Éreztem, hogy nyomás van a fejemben, de ahogy mindenki, először én is a hosszú repülőútra, az időzónaváltás-szindrómára gyanakodtam. A körzeti orvos szakorvost javasolt. Mivel világéletemben fejfájós voltam, azonnal bejelentkeztem egy neves pozsonyi neurológushoz. A mágnesesrezonancia-vizsgálat másfél órát tartott, és akkor már gyanítottam, hogy itt nagy baj lehet. Utána ott ültem a doktornő előtt, aki felém fordította az óriási képernyőt, és magyarázni kezdett: „Ez itt az ön agya, ez a fehér folt pedig egy daganat, de ne ijedjen meg...” Ne ijedjek meg?! Verejtékeztem, lüktető szívemet a kezemben tartottam. Ekkor a doktornő megfogta a kezemet. Hirtelen kijózanodtam.

– Mit javasolt a neurológus? Mi volt a következő lépés?

– Agysebészhez küldött. Kiderült, hogy a bal homloklebenyemen van egy három és fél centis daganat, amely idegszálakat nyom, és nem lehet tudni, hogy jó- vagy rosszindulatú-e. Mivel kritikus helyen volt, ezért az agysebész sugárkezelést javasolt. Gondolkodás nélkül elutasítottam. A szemébe néztem, és azt mondtam, hogy én élni akarok, és nem meghalni! Ha ki lehet venni, vegyék ki, de azonnal! Sírva fakadtam, mint egy kisgyerek. Miért? Miért pont én? És legfőképp: mi lesz a gyerekeimmel? Operálhatónak ítélték, várólistára kerültem.

web-bannerek-hirlevel-02_4.jpg

– Lehetett tudni, hogy a várólistán hányan várnak még előtted?

– Akkor még nem. Viszont tudtam, hogy lépni kell! Mivel a lányom térdét ugyanott, ugyanabban a kórházban műtötték, felkerestem az egyik nővérkét. Beindult nálam a túlélési ösztön. A nővérkét megkértem, hogy hozzon össze a főorvossal. „Nem lesz könnyű!” – mondta, de én erősködtem. Átadtam neki a leleteimet, és visszamentem dolgozni. Senki semmiről nem tudott a környezetemben. Se a gyerekeim, se a kollégáim. Két héttel később megcsörrent a telefonom. Ekkor derült ki, hogy a kórházban egy ágyra ezer beteg vár...

– Ezt a főorvos mondta?

– Így, kerek perec. Engem az rémített meg legjobban, hogy a daganat idegszálakat nyomott, és kiszámíthatatlan volt. Attól féltem, hogy autóba ülök, és balesetet okozok. Hogy fogok én azzal elszámolni? A főorvossal mindent megbeszéltünk, végül kaptam egy értesítést: egy hónap múlva megműtenek. Mindenkinek elmondtam, hogy május 15-én agyműtétem lesz.

– Ismertették veled a műtéttel járó veszélyeket?

– Igen, megtudtam, hogy lesz egy ronda heg a fejemen, de meg is vakulhatok, vagy tolókocsiba kerülhetek. Nem garantáltak semmit, azt sem, hogy ki tudják venni az egész daganatot – hiszen még mintát sem tudtak belőle venni. 

– Mindig a várakozás a legrosszabb.

– Pokol volt! Pedig én csak egy hónapot vártam, plusz tíz napot. Ugyanis egy hétig nem történt semmi. Minden reggel elmondták, hogy nincs szabad műtőasztal, vagy hogy az aneszteziológus elment egy konferenciára. Én meg vártam és vártam, aztán hazaküldtek. Ekkor megkerestem a főorvos asszisztensét, hogy bár én egy nagyon megértő ember vagyok, és biztosan vannak nálam jóval nehezebb esetek is, de itt és most a lelkemmel játszanak. Kis cirkusz lett belőle, majd vasárnap felhívtak, hogy hétfőn mehetek. Három nap múlva megműtöttek. 

– Mire emlékszel abból a napból?

– Reggel levágták a szép hosszú hajamat. A tükörből Sinéad O’Connor hasonmása nézett vissza rám. (nevet) Annyira abszurd volt, hogy csak a humor maradt. Emlékszem a műtőre, amely olyannyira modern volt, mint a filmekben. Kütyük és gépek mindenhol, majd megjelent egy hatalmas ogre, az altatóorvosom, aki a termete ellenére hihetetlenül cuki volt. Majd jött egy új, fiatal és nagyon jóképű doktor bácsi. Kiderült, hogy ő lesz az orvosom. A világ legkedvesebb és legemberségesebb orvosa! Oktatókórház lévén, ő maga kérte ezt a műtétet, szóval: érdekes eset lehettem. Leült mellém, és mint egy gyereknek, elmagyarázott mindent. Eredetileg a szemöldök felett vágtak volna, de „a szép arcomat nem akarja elcsúfítani“, mondta. Szóval: a hajvonalon lesz egy 5 centis vágás. (Ebből végül 15 centi lett.) Ennyire emlékszem. Nyolctól fél négyig műtöttek, és este nyolckor tértem magamhoz. Kinyitottam a szememet, és megfogtam a fejem. Turbán volt rajtam, a turbánból 3 cső lógott ki. Megmozgattam a lábamat, a kezemet, és igen furán éreztem magam. Egy zacsiból vér csöpögött. Ekkor kiderült, hogy a műtét felénél bevérzett az agyam, és a klinikai halál állapotába kerültem. S akkor bevillant! Kívülről láttam a testemet, a műtő sarkából...

 

„Gyógyultam. Megettem az első Pribináčekomat. Ez felért egy hatalmas királyi lakomával!"

 

– Álomkép?

– Nem, tisztán emlékszem. Tényleg láttam, ahogy műtik az agyamat. Ezzel sokáig nem tudtam mit kezdeni. Másnap jöttek az ápolók, s csak nézegették a fejemet, hogy mégis mi ez. Ők még ilyet nem láttak! A sebet ugyanis 32 titánkapoccsal húzták össze, nehogy a varratok megszívják magukat vízzel. Ez volt az első ilyen jellegű koponyaműtét náluk. Ezt az orvosomtól tudom, aki alaposan megszidta az ápolókat, amiért a fejem felett hüledeznek. 

– Sikerült kioperálni az egész daganatot?

– Igen, lefejtették az egészet a homloklebenyemről, és utólag az is kiderült, hogy jóindulatú volt, de borzasztó tempóban nőtt. Megtudtam továbbá, hogy a fejemben platinalemezek vannak. Egyszóval: felment az árfolyamom! (nevet) A műtét után feldagadt az arcom, de négy nap után már lábra kellett állnom... Közben megettem az első Pribináčekomat, ami felért egy királyi lakomával! Gyógyultam. 

– Milyen volt újra hazatérni?

– Emlékszem, nagyon sokat sírtam. Éjjelente felébredtem, nem tudtam aludni, nem éreztem jól magam a bőrömben. Ki vagyok én? – kérdezgettem állandóan, mintha magammal ismerkednék. Az egyik szakember szerint ez azért volt, mert megkísértett a klinikai halál. Közben nagyon intuitív voltam, és őrületesen jó kapcsolatba kerültem a természettel. 

– Ez mit jelent?

– Bármi bántott, rögtön kimentem a szabadba, és beszélgettem a vízzel, a fával, a fűvel. Nem tudok erre észszerű magyarázatot adni – összhangba kerültem magammal. A műtét után egy hónappal azonban jött az újabb pofon: az immunrendszerem annyira legyengült, hogy a fehérvérsejtek száma aggasztóan megemelkedett. Ilyenkor vérátömlesztésre van szükség. Kiraktam egy felhívást a Facebookra. Több ezer megosztás, rengeteg visszajelzés érkezett. Álmomban sem reméltem, hogy ilyen lesz... Mindig azt mondják, hogy az emberek nem figyelnek a másikra. Itt a cáfolat! Végtelenül hálás voltam, viszont mégsem kaphattam meg a vért. Az agy nem bírná a nyomást – rendelkezett az orvos. Nem maradt más, mint a várakozás. Az eredményeim szépen lassan javulni kezdtek. Ekkor felkerestem egy jógaoktatót, egy kineziológust és egy természetgyógyászt. Fél évig nem ettem főtt ételt, viszont annál több zöldséget és gyümölcsöt fogyasztottam. Nem tudatosan, ezt kívánta a szervezetem. 

– Milyen rendszerességgel figyelnek?

– Háromhavonta járok kivizsgálásokra, még nyolc évig. Utána leszek tünetmentes. Még mindig érzem a nyomást, az évszakváltásokra nagyon érzékenyen reagálok. Rengeteg vizet iszom, odafigyelek arra, hogy mit eszem, de legfőképp: ott folytatom az életem, ahol abbahagytam. Igaz, a seb, a heg állandóan mozog – vagy éppen behorpad –, de legalább van hova rakni a kezemet, ha elfárad a fejem! (ismét nevet)

– Úgy gondolod, hogy mindennek oka van?

– Igen. A műtét előtt az orvosom azt kérdezte tőlem, hogy mi történt velem az elmúlt fél évben. Ekkor ledöbbentem. A szakítás, a munkaőrület, a túlhajszoltság, a stressz, majd az utazás... Igaz, nem tudták megmondani, mióta volt ott az a daganat, de azt igen, hogy a stressz és a külső tényezők befolyásolták a növekedést. Nem hiába éreztem úgy, hogy nincs időm. 

– Sok minden történt veled. Mit gondolsz, megváltoztál? 

– Jobb ember lettem. Türelmesebb, alázatosabb. Már a műtét előtt rájöttem, hogy nincs visszaút: változtatnom kell. Egyrészt élni akarok. Másrészt figyelni kell a testem jelzéseire, nem szabad túlhajtani magam. Emellett a lelki dolgok is rendkívül nagy jelentőségűek. Be kellett látnom, hogy szükségem van szakember segítségére, mert igenis, az embernek lehetnek olyan problémái, amelyekkel nem tud megbirkózni. 

– Rengetegen támogattak. Felteszem, ez jó adag energiát adott.

– Így igaz. Nagyon sok pozitív megerősítést kaptam. Az élet azonban nem csak fehér és fekete. Mivel testemet-lelkemet kiraktam a Facebookra, sok vád is ért. Az ellendrukkerek azt mondták, csak sajnáltatom magam. Holott csak fel akartam hívni a figyelmet arra, hogy ez bárkivel megtörténhet. Lassítsunk végre... 

– Amikor megkerestelek, azt kérdezted, miért pont te. Hiszen te csak egy egyszerű emberke vagy.

– Te pedig azt válaszoltad, hogy az egyszerű emberek tudják a legtöbb erőt adni. (mosolyog) Ha legalább egy embernek tudok segíteni a történetemmel, már megérte. 

– Szerinted mi a legnagyobb öröm az életben?

– Tavaly elutaztam Zanzibárba, ahol az egyik nap odafutott hozzám egy aprócska gyerek. Csak állt, és nézett engem a hatalmas fekete szemével. Ösztönösen kivettem a hátizsákomból egy óriásszendvicset, és a kezébe nyomtam. Nincs ahhoz fogható öröm, amit a szemében láttam! Akkor és ott értettem meg, hogy mi az élet. Klisék ide vagy oda, adni kell, jót tenni, örömet szerezni és legfőképp megbecsülni minden egyes pillanatot... Élni kell!

Derzsi Bernadett

web-bannerek-hirlevel-01.jpg

Meséld el az életedet! 
Segítsünk a többi nőnek, édesanyának és feleségnek. Te hogy oldottad meg? Várjuk az íméleket!