Két történet, amelyik nincsen tovább. Tovább nem írható, nem folytatható, mert az Egész eltörött. Darabokra törött, s nem csupán az illúziók vesztek el, hanem két ember is egymás számára.
A világ azonban nehezen hiszi el a két történetet. Azt mondja, lehetett volna másként is. A szakemberek azt mondják, nem kellene minden harmadik házasságnak válással végződnie. Csak rajtunk múlik.
– Istvánnal gyermekkorunktól ismertük egymást, egy faluban nőttünk fel – meséli a 39 éves Kata. – Ugyanabba a középiskolába kezdtünk járni. Naponta együtt utaztunk, egy idő után olyan erős kötődés alakult ki köztünk, hogy úgy éreztük, egymás nélkül fél emberek vagyunk. Teherbe estem, így hát örök hűséget fogadtunk egymásnak. Szüleink anyagilag és erkölcsileg segítettek minket, ahol tudtak. István nem szeretett volna itthon maradni a faluban, ezért beköltöztünk a városba. Éltük az átlagos, kétgyermekes családok életét, eseménytelenül teltek az évek, egészen addig, amíg a férjemet el nem bocsátották a munkahelyéről. Először bízott benne, hogy hamarosan talál munkát, aztán a kudarcok kedvét szegték, egyre letörtebb lett.
– Még aláírni sem járt be a munkaügyi hivatalba, ezért kiiktatták. Még betegbiztosítását is elveszítette. Egész nap a tévé előtt ült, borostásan, „oroszlánszagúan”, csak este élénkült fel, amikor az újdonsült barátaival ment munkát keresni – a kocsmába. A félretett pénzünk lassan elfogyott, az én fizetésemből pedig csak a rezsire és a legszükségesebbekre futotta. Hónapok teltek el, veszekedtem, sírtam, érveltem, minden hiába volt. Más ember lett: türelmetlen, arrogáns és egyre agresszívabb. Kezdtem félni tőle, de még mindig reménykedtem, hogy a válság időszakos. Egy nap aztán látogatónk jött: hatvanezer koronát követelt tőlem. István bevallotta, hogy másoknak is tartozik, a játékautomaták rabja lett. Kezelésről hallani sem akart. Nehéz volt meghozni a döntést, hogy elválok, és részben még mindig magamat hibáztatom: talán ha jobban odafigyelek, még megállíthattam volna a lejtőn... A legszörnyűbb az, hogy valahol még mindig szeretem... Csak együtt élni nem tudunk.
A szenvedélyes szerelem a harmonikus házasságnak nem alapfeltétele. Legalábbis a szakértők ma ezt mondják. Sokkal fontosabb a közös értékrend, azonos jövőkép és tolerancia minden mennyiségben.
– A feleségem 21 év házasság után hagyott magamra a 17 éves lányunkkal és a 8 éves fiunkkal – kezdi Béla. – Mindannyian nagyon örültünk, amikor Pozsonyban kapott állást az egyik bankban, mert a lányunk külföldre készül főiskolára. Sajnos az én pedagógusi fizetésem nemigen válhat egy férfi büszkeségére, de pályát változtatni nem tudnék. Nekem ez a hivatásom. A gond akkor kezdődött, amikor a feleségemet kinevezték osztályvezetőnek. Egyre később, esténként ért haza, majd néha telefonált, hogy elhúzódott egy-egy megbeszélés és már túl fáradtnak érzi magát, hogy majd 40 kilométert vezessen, ezért inkább az egyik kolléganőjénél tölti az éjszakát.
– Hittem neki. Maradéktalanul megbíztam benne. Aztán egy nap, amikor hazajöttünk a fiammal az iskolából, megdöbbenve láttuk, hogy hiányoznak a „dolgai”. Egy nála jóval fiatalabb kollégájával költözött össze, s külsőleg és belsőleg is teljesen kifordult önmagából. Azt mondta, azért akar elválni, mert többet vár az élettől, a jövőtől, mint amit egy szánalmasan unalmas őslény nyújtani tud neki. Fáj, hogy elhagyott, megalázott, sőt nevetségessé tett, de mindez semmi ahhoz viszonyítva, amit a gyermekeink élnek át. Bizonytalanná, zárkózottá váltak, és mindez iskolai előmenetelükön is meglátszik.
Két történet, amelyik nincsen tovább. Tovább nem írható, nem folytatható, mert az Egész eltörött. Darabokra törött, s nem csupán az illúziók vesztek el, egymás számára a két ember is. A világ azonban nehezen hiszi el a két történetet. Azt mondja, lehetett volna másként is. A szakemberek azt állítják: nem kellene minden harmadik házasságnak válással végződnie. Csak rajtunk múlik.
A református egyház véleménye így tolmácsolható:
– Köztudott, hogy vannak egyházak, melyek nem ismerik el a válást, és szigorúan tiltják. A református egyház erről nem adott ki egyértelmű dogmát. Azokban a kérdésekben, ahol nincs megfogalmazva a hitbeli tanítás, ott a Biblia tanításait veszi alapul. Mivel ezeknek különböző értelmezése lehet, ebből kifolyólag bizonyos szintű szabadságot nyújt a lelkészeknek és a híveknek a konzekvenciák megfogalmazásában. A református teológiának ezzel kapcsolatban két olyan pontja van, mely a házasságra értelmezhető. Az első az abszolút szeretet és ragaszkodás egymáshoz, a második pedig az élet kritikus helyzeteiben a megértés és megbocsátás egymás irányában. Egyházunk ezt tartja a házasság alappillérének.
– Abból a tételből alakult ki, hogy Isten és Jézus Krisztus szeret minket, elfogad, annak ellenére, hogy mi, emberek nem vagyunk tökéletesek, hiszen mindannyian hibázunk és tévedünk, néha el is pártolunk tőle, és bűnbe esünk. A Biblia ezt a magatartást „paráznaság”-ként jelöli. E szellemi hűtlenség megnevezésének gyökerei az Ószövetségbe nyúlnak, amikor Izrael mint Isten népe elhagyta őt, és pogány népek vallási szokásait tette magáévá. Az Úr azonban kész volt nem megbüntetni a népet, ha az megbánást mutat. Isten mindenkor kész megbocsátani a bűnösöknek, visszafogadja őket, remélve, hogy tanulva hibáikból, a jövőben jobb emberek lesznek. Ezt azonban csak az igaz szeretet erejével lehet megvalósítani.
– Példát mutat, és arra ösztönöz minket, hogy a házasságban mi emberek is türelmesek legyünk, próbáljuk megérteni a másik bukását, és adjunk neki esélyt a megbánásra, bocsánatkérésre és az érzelmi visszatérésre. A házasságok többségében az érzelmi újrakezdést sorozatban kell gyakorolni, és kölcsönösen, hiszen hol az egyik fél, hol pedig a másik kerül „bukott” pozícióba. Ám ha valaki életünk része, és összekötnek az eltöltött évek, akkor hozzá a végsőkig ragaszkodnunk kell, annál is inkább, mivel a közös gyermekek megsínylik az elválást.
Olyan lelki traumaként élhetik meg, melyet nehezen vagy soha nem lesznek képesek kiheverni. Pontosan ezért a legfontosabb útmutató a házasságban a szeretet, a megbocsátás és a ragaszkodás.
– Néha azonban mégis elkerülhetetlen válás…
– Igen, vannak esetek, amikor valamelyik fél deviáns esetleg perverz viselkedésének következtében a konfliktus megoldhatatlan. Ilyenkor, bármennyire fájdalmas is, csak a válás nyújthat elviselhető megoldást. A válást azonban az egyház soha nem fogja kimondani, de mint végső megoldást hallgatólag tudomásul veszi és engedélyezi. Azért alakult ki ez az álláspont, mert igenis vannak olyan kritikus esetek, ahol a kényszerű együtt maradás nagyobb kárt okozhat testben és lélekben, mint az elszakadás. Ez semmi esetben sem értelmezhető abszolút jóként, csak mint a kisebbik rossz választása és felvállalása. A válás mindenki számára kudarc. Az egyéné, a családé és ki merem mondani: az egyházé, hogy nem tudta kezelni a konfliktust. Így a bajok túlnőttek fején, de az élet mederben tartása végett szükségessé vált a válás, miközben az egyház hirdeti: „szívetek keménysége miatt” történik mindez. (Márk 4, 5)
Egy klinikai pszichológus, család- és párterapeuta véleménye
– A válóperes keresetben sokszor az emberek nem az igazi válóokot tüntetik fel, mert kínos bizonyos tabutémákról beszélniük. Az Ön tapasztalata szerint milyen problémák, konfliktusok állnak leginkább a válások hátterében?
– A közhiedelemmel ellentétben nem az alkoholizmusnak, a szenvedélybetegségeknek, az érzelmi elhidegülésnek vagy a „harmadik” felbukkanásának köszönhetjük a legtöbb válást. Ezekkel a gondokkal és élethelyzetekkel ugyanis megtanulnak az emberek „együtt” élni, és kivárnak, vagyis reménykednek a pozitív változásban. Meglepő, de a felbomló kapcsolatok többségét az eltérő szocializációra vezethetjük vissza. A családok többségében észrevehetően apa-, illetve anyadominancia uralkodik, és a fiatalok a házasságkötéskor már magukban hordoznak egy családmodellképet. A kapcsolat kezdetén általában még mindkét fél toleránsabb, kész a kompromisszumokra, de az évek múlásával egyre agresszívebben próbálják ráerőltetni a másikra a saját elképzelésüket. Abban az esetben, ha az egyik fél a domináns apa szerepébe lép, a másik pedig a domináns anya mintáját akarja megvalósítani, kibékíthetetlen ellentétek keletkezhetnek.
– Nálunk mennyire megszokott, hogy párterapeutához fordulnak az emberek?
– Szlovákiában sajnos még nincs igazi tradíciója. Engem leginkább a városi értelmiség azon tagjai kerestek meg, akiket az intellektusuk, érzelmi intelligenciájuk nyitottá tett arra, hogy felvállalják előttem legbelső érzelmeiket, vágyaikat. A nők gyakrabban fordultak hozzám, még ha párjukat nem is sikerült meggyőzni, hogy velük tartson. Tudni kell, hogy a párterápia hosszan tartó folyamat, néha több mint egy évig is elhúzódott. Teljes mértékben helytálló, hogy sokkal nehezebb dolog két vadidegen embert házasságban összehozni, mint amit Mózes vitt véghez a Vörös-tengeren. Ráadásul sikeressége sok mindentől függ. Igenis voltak esetek, amikor menthetetlen volt a kapcsolat, és mást nem lehetett tenni, mint a párokat felkészíteni egy kulturált, kevésbé fájdalmas válásra.
– Sajnos, a válás óhatatlanul érinti a szülőket, a tágabb családot, barátokat, a válófélben levők egész kapcsolatrendszerét. Hiszen mindenkinek pártállást kell foglalnia – mert ezt várják el tőle! –, amitől ha áttételesen is, de problémagazdává válik. Ezeknek a menthetetlen, szétesett házasságoknak van egy másik vetületük is. Sok esetben azt láttam, hogy a rossz kapcsolatból kilépve a felek valahogy felszabadultakká váltak, megváltoztak, és egy másik kapcsolatban jobban tudtak érvényesülni, megvalósítani céljaikat, önmagukat. A gyerekek is több anya-, apamodell közül választhattak, választhatnak – ezt azonban az éretlen személyiségű édesapák és édesanyák kevésbé tudják elfogadni.
– Az elvált szülők gyermekei felnőttkorukban hajlamosabbak a házassági konfliktusaikat maguk is hasonlóan megoldani?
– Az ezzel foglalkozó kutatásokból egyértelműen kiderül, hogy sajnos így van. A gyermek számára ugyanis a szocializáció elsődleges színtere a család. Az ott látott és a szülőktől eltanult konfliktuskezelési minták számára akaratlanul is modellértékűek lesznek.
