Abortusz után

Az abortusz körül rendszeresen viták lángolnak föl. Ezeket a vitákat többnyire férfiak szítják, a nők megkérdezése nélkül. Arról ritkán esik szó, hogy a nő mit él át az abortusz után. Tény, hogy akik ilyen döntésre kényszerülnek, elsősorban csak a testi következményekről vannak felvilágosítva (amelyek ritkák), a lehetséges lelki következményekről mit sem tudnak. Pedig elsősorban ezek miatt a terhesség művi megszakítása lehetőleg kerülendő, és mindenképpen előnyben kell részesíteni a korszerű és széles körben hozzáférhető fogamzásgátló szereket.

És még valami: ha már egyszer teherbe estünk, ne vetessük el a babát csak azért, mert mások úgy akarják! Döntsünk a saját szívünkkel-lelkünkkel! Az életünkért egyedül mi vagyunk felelősek! Ne hagyjuk magunkat befolyásolni!

Pár évvel ezelőtt heves vitába bonyolódtam egy mélyen hívő, katolikus lánnyal: ő az abortusz ellen, én pedig az abortusz mellett érveltem. Az emberi élet már a fogantatás pillanatában megkezdődik, az abortusz tehát valójában gyilkosság – mondta. Én pedig azt állítottam, ha megtiltanák, abortusz akkor is létezne (mint ahogy mindig is létezett): legfeljebb a szerencsétlen asszonyok titokban, nem steril körülmények között, hatalmas összegeket fizetve vetetnék el gyermekeiket. Ő erre eléggé szárazon azt felelte, hogy aki nem tud felelősséget vállalni egy gyerekért, az ne „szexeljen”. Én pedig erre azt, hogy azért a dolog nem ennyire egyszerű…

Mostanában egyre gyakrabban eszembe jut a beszélgetésünk. Azóta ugyanis rá kellett döbbennem: a „dolog” valóban nem ilyen egyszerű. Mert az abortusz sok nőben (több mint ötven százalékukban) lelki sebeket hagy. A nőnek – és nem a pártoknak vagy egyházaknak – jogában áll eldönteni, akarja-e a gyermeket, vagy sem. Ő tudja, mit él át, milyenek a körülményei, a lelkiállapota, vállalja-e az apa a gyereket. A döntés nagyon személyes és a legtöbb esetben igen nehéz, ezért pálcát törni vagy bíráskodni az abortuszt vállaló nő felett senkinek sincs joga. 

Sokan azonban nem a saját akaratukból döntenek. Talán észre sem veszik, ki és mi minden befolyásolja őket: félnek a szüleiktől, a falu szájától, vagy éppen attól, hogy szerelmük elhagyja őket. Mert ha a nő teherbe esik, a férfi nyugodtan leléphet – a felelősség mintha csak a nőt terhelné. Így gondolkodik a 23 éves Balázs is, aki a minap azt ecsetelte felháborodottan, hogy barátnője, a 29 éves Ildikó gyereket vár, és Balázs minden követelődzése ellenére úgy döntött, megtartja a babát. „Ribanc! – dühöngött Balázs – Természetesen azonnal szakítottam vele. Mit képzel? Zsarolhat egy gyerekkel? Nem mondtam, hogy elveszem feleségül! De így is tönkretett: egy életen keresztül fizethetem a tartásdíjat, és lesz egy zabigyerekem!” A legszomorúbb az egészben, hogy Balázsnak mindenki – a haverjai, az anyja meg az apja, sőt, Ildikó szülei is – igazat ad.

És Ildikó? „Minek feküdt össze olyannal, akivel nem szabad? – intézik el a faluban. Különben is magára vessen: vetesse el a gyereket.” Csakhogy Ildikó 29 évesen már vágyik az anyaságra. És igenis, jól döntött: a saját szívére hallgatott. De mi a helyzet a többi lánnyal, akik nem annyira erősek és függetlenek, mint Ildikó? 

A negyvenéves, szingli Edinának nincs se kutyája, se macskája. Egy hajnalig nyúló traccsparti után beszélgettem vele, mikor már csak kettesben maradtunk. Kérdeztem, mi van az „új fiúval”, akibe nemrégiben belehabarodott. A válaszán megdöbbentem: „Büntet engem az isten. Nekem már soha nem lehet normális életem.” Kiderült, hogy Edina háromszor volt abortuszon, és félresikerült magánéletét büntetésként éli meg. (Az igazi probléma az, hogy Edina saját magának nem tud megbocsátani.) 

– Az első és a harmadik abortuszom futó kalandokban fogant magzatok voltak – mesélte. – A második gyermekemet viszont nyugodtan megszülhettem volna. 25 éves voltam, és nagyon szerelmes. Egy éve éltem együtt Robival, aki talán életem párja volt. Kapcsolatunk csodálatos, gyönyörű volt, az évszázad szerelme. Teherbe estem. Nem mondta azt sem, tartsuk meg, azt sem, vetessem el. A döntést rám bízta – és én döntöttem. Főiskolás voltam: ez a tanulás, a bulizások és a szabadság időszaka. Úgy éreztem, nem fér bele az életembe egy gyerek. Meg aztán, egy kis faluból származom, és tizenöt évvel ezelőtt még másképp néztek azokra a lányokra, akik „megestek”. És ott volt az anyám is, akinek fogalma sem volt róla, hogy együtt élek valakivel. Mit mondtam volna neki?

– A megoldás annyira kézenfekvő volt, annyira egyszerűnek tűnt: a babát el kell vetetni. Egyetlen dologgal nem számoltam: a lelkiismeret-furdalással, amely kínzóan rám tört az abortusz után. Állandóan az járt a fejemben: mi lett volna, ha… Talán egy család lehettünk volna… Szomorúság bujkált körülöttem, amit sehogy nem tudtam elhessegetni. Robi is megváltozott. Az volt az érzésem, bár sosem mondta ki: a lelke mélyén ő is vágyott az apaságra. Már semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Még egy évig voltunk együtt, aztán szétváltak útjaink. Éveken keresztül próbáltam vele újra kezdeni, de nem ment. Azóta, bár volt jó néhány új kapcsolatom, magányos vagyok. Robi pedig kétszer nősült – és kétszer elvált. Mintha ő sem találná a helyét. Negyven éves vagyok, és irigykedve nézem azokat a nőket, akiknek családjuk van. Annyira vágyom én is egy gyerekre… Ha belegondolok: nekem három is lehetne, fiaim vagy lányaim. És ma már az sem számítana, hogy nincs apjuk. Lenne valami értelme az életemnek. Egy új élet, ami belőlem indult. De elszúrtam. Nekem már soha nem lehet gyerekem.

Katalint az orvos beszélte rá a magzatelhajtásra. Valamilyen rendellenességet talált, és fennállt annak a veszélye, hogy a baba betegen fog születni. Katalin ekkor már két nagyobb gyermek édesanyja volt, harminchat éves. A harmadikat nem tervezték, de amikor férjével megtudták, hogy ismét állapotos, nagyon megörültek az új jövevénynek. Akarták ezt a gyereket, tervezgették a további közös életüket. Az orvos tanácsa fájdalmasan érintette őket. Sokat rágódtak, mit tegyenek – és végül úgy döntöttek, hallgatnak rá. 

– Később tudtuk meg, hogy ötven százalékos esélyünk volt rá, hogy egészséges lesz a baba – meséli. – Ha ezt hamarabb tudjuk, vállaljuk a gyereket. 

Mindennek már tíz éve. Mégis, amikor Katalin erről beszél, könnybe lábad a szeme. 

– Tizenhét voltam, amikor már egy éve Bencével jártam – meséli Kriszta. – Amolyan „diákszerelem” volt: egy osztályba jártunk, együtt tanultunk, közösek voltak a barátaink, a gondjaink. Mindketten úgy gondoltuk, még fiatalok vagyunk a „komolyabb” szerelemre. A szüleink tudtak rólunk, és áldásukat adták ránk. Mi pedig óvatosak voltunk, és védekeztünk. Mégis teherbe estem – az érettségi előtt.

– Teljesen kétségbeestem: most mi legyen? Tanulni akartam, karriert akartam, élni akartam – nem pedig felelősséget vállalni. Tizenhét éves voltam! A szüleim megértők voltak, végül az abortusz mellett döntöttünk. Az abortuszt jól viseltem, kutya bajom sem volt utána (bár nemsokára szakítottam Bencével). Pár hónap múlva depresszióba estem. Elment az étvágyam, zúgott a fejem, és furcsán kezdtem viselkedni. Időnként összeestem, elájultam.

– Nem tudtam tanulni, koncentrálni. Anyámék orvostól orvosig cipeltek. Az összes kivizsgálást elvégezték rajtam, de nem találtak semmit. Végül egy természetgyógyászt ajánlottak. Először ő sem talált semmit, majd lefényképezte az aurámat. Amikor kész lett a fénykép, összeráncolt homlokkal bámulta egy ideig, majd óvatosan megkérdezte: nem volt-e véletlenül abortuszom… A fejem mellett, bal felől ugyanis ott egy „energiacsomag”, amit nem tud másnak vélni… Majdnem összecsúsztam. Milyen „energiacsomag”? Csak nem?! Istenem, de hát az nem lehet… És utánaszámoltunk: a gondok akkor kezdődtek, amikor a babának meg kellett volna születnie. Ekkor hallottam róla először (a szüleimmel együtt), hogy az abortusz lelki nehézségeket okozhat. És ekkor tudatosítottam: nekem lelki tüneteim vannak! Két évig tartott, mire meg tudtam szabadulni a bűntudattól... 

– Az nem csak úgy van, hogy az ember felfekszik az asztalra, elhajtják a gyereket, és kész – mondja Anita – Nem megy lelkiismeret-furdalás nélkül. Mondhatod, hogy semmiség az egész, holnap új nap indul, még lehet gyerekem – a szíved mélyén mindig tudni fogod, hogy becsaptad magad. Én legalábbis így voltam vele. Sosem voltam férjnél. A gyerek, akit huszonévesen eldobtam magamtól, olyan férfitól fogant, aki nem vállalt föl sem engem, sem a gyereket. Mikor másodszor teherbe estem – pár évvel később, egy nős férfitól –, azt mondtam, elég. Én akkor is megszülöm ezt a gyereket, ha senki nem áll mellém. Otthon hatalmas viták voltak, az apám megpofozott, a szomszédok kibeszéltek a hátam mögött. Aztán megszületett Dávid. Csodaszép, gyönyörű gyerek, egészséges, mint a makk. A család kedvence lett. Kis idő múlva a szomszédok is megszokták, és a nagypapa is megenyhült… Dávid ma már 16 éves – az egyetlen támaszom, életem értelme. Mikor ránézek, csak egyet sajnálok: a testvérét, akit nem engedtem megszületni.

Az abortusz lehetséges testi szövődményei (nagyon ritkák):

• fertőzés
• terhességi szövetek visszamaradása a méhüregben
• vérzés
• méhnyak-elégtelenség
• a méh átfúródása
• a méhnyak elzáródása
• a terhesség tovább viselése
• későbbi terhességnél: vetélés, koraszülés, fertőzés miatti petevezeték-elzáródás, meddőség

Az abortusz lehetséges lelki és viselkedésbeli szövődményei (gyakoriak):

• hangulati hullámzások, váratlan sírógörcsök, levertség, dühkitörések (irritáltság, cinikusság), depresszió, bizalmatlanság
• kommunikációs problémák
• álmatlanság (lidércnyomásoktól való félelem)
• érzések elnyomása, érzéketlenség, az emlékek visszaszorítása, elnyomása
• elszigeteltség
• bűntudat, büntetéstől való félelem
• kényszercselekvések
• önértékelési zavar, a női identitás sérülése
• a gyermek halálát követő gyász (az anya és a magzat szoros biológiai és lelki kötődéséből kifolyólag), a tragédia „újra játszására” való hajlam (újabb abortusz), évfordulós reakciók (pl. alhasi fájdalmak megjelenése az abortusz egyéves évfordulóján, vagy gyász, düh kerül a felszínre, amikor a gyermek megszületett volna)
• teljességérzet hiánya
• szülői szereptől való félelem, problémák a gyermekhez való viszonyulásban