Falusi gyerekként sokszor azzal ütöttük el az időt, hogy füvet téptünk, és a nyúlketrec előtt álldogálva szálanként adogattuk be a tapsifüleseknek. A nyuszik pedig túlnőtt fogaikkal mohón rágcsálni kezdték a füvet, mintha a világ legfinomabb étkét tálaltuk volna fel nekik.

A nagymamánál mindig voltak állatok – persze ma már üresen állnak a nyúlketrecek. De nemcsak nála, máshol is. Manapság nem igazán tartanak az emberek haszonállatokat, inkább megveszik a húst a hentesnél, vagy rosszabb esetben a nagyáruházakban. Pedig csak az tudja, hogy mit eszik, aki még mindig tart otthon állatot.

nyulas-kezdo.jpg

Tovaryš Milán Szapon él. Az ő gyerekkorában még az volt a furcsa, ha falun nem volt valakinek haszonállata.

– Mióta az eszemet tudom, nekünk is voltak állataink, mint ahogy mindenkinek a faluban – mondja. – Édesapámék nevelték őket, szóval én egy ilyen családba érkeztem. A csirkék, a disznók és a kacsák mellett nyulakat is tartottunk. Előfordult, hogy kipusztult az állomány, akkor egy időre üresek maradtak a nyúlketrecek – meséli Milán, aki el sem tudná képzelni, hogy ne tartson nyulakat. Igyekszik mindent megadni nekik: takarmányt, tisztaságot, törődést és védelmet. Mert arra bizony nagy szükségük van.

– Nem is a ragadozókkal van baj. Manapság a szúnyog a legnagyobb ellenségük. Itt, a Duna mellett különösen sok van belőlük. Összecsípik a nyulak fülét, azok bepirosodnak; bőrduzzanatok jelennek meg a végtagokon, s végül akár bele is halhat az állat. Ez az úgynevezett myxomatózis.

Szúnyoginvázió idején igyekszem védekezni a vérszívók ellen, bár nem egyszerű. Permetezek, függönyt rakok az ólak elé, próbálom minden eszközzel megvédeni a nyulakat – magyarázza a gazda.

Új nyúlnak új ketrec!

Milánnak otthon jelenleg 30-40 nyula van. Azt mondja, sosem tudja őket rendesen megszámolni.

– Ennyi van a kicsikkel együtt. Azokat nehéz megszámolni, mert folyton mocorognak. Ez akkor okoz gondot, ha egy anyának több kicsinye van. Egyszer volt egy nyulam, ami 13 kölyköt ellett, de volt már olyan is, hogy csak egyet. Minél öregebb a nyúl, annál kevesebb kicsinye van. Minél több a kölyök, annál nehezebb megadni a pontos számot. Az anyától való leválasztás után új helyre kerülnek a nyulacskák, de azt azért tudni kell, hogy a ketrecek sem használhatóak örökké. Úgy 4-5 évente új helyet készítek nekik, vagy kimeszelem a régieket, úgy fertőtlenítek. Erre mindenképpen szükség van – magyarázza Milán.

milan-bacsi_0.jpg
Tovaryš Milán

Régen nagy népszerűségnek örvendtek a kisállat-kiállítások, ahol a tenyésztők a legszebb állataikat mutatták be a zsűrinek és a közönségnek. Milán azt mondja: neki cseh tarkái vannak, ezek egyszerű nyulak, nem kiállításra valók.

– Manapság egyre kevesebben eszik meg a nyúlhúst, mert elfelejtették az ízét. Pedig milyen finom is az! Én mindent az állatokhoz igazítok: minden reggel fél ötkor ébredek, hogy megetessek, aztán hatra megyek munkába, a vízműveknél dolgozom. Legközelebb este kapnak megint enni. Krumplihéjat, almát, füvet, szénát adok nekik, inni pedig vizet. Az árpát nagyon szeretik, de most csak búza van, ám azért sem panaszkodnak. A kukoricát egész „hüvőkkel” be lehet nekik dobni, lerágják. Sokszor aratás után elmegyek a földekre böngészni, szedek össze nekik az elhullott kukoricából. Ezen kívül még takarmányt vásárolok, azt aztán itthon összekeverem – van benne árpa, búza, kukorica. Ezek az állatok biztosan nem éheznek! – mondja mosolyogva.

Majd biztat, nyissam ki a ketrecet, és bátran adjak nekik a kikészített krumplihéjból. Bezzeg nem akarnak kiugrani, a felkínált finomságra vércseként csapnak le. Csak arra ügyelek, nehogy a kezemet is zsákmánynak nézzék, olyan mohón kapdossák a krumplihéjat.

Leadás

Régebben minden faluban voltak páran, akik keresetkiegészítésként nyulakat tartottak, s a felvásárlók időközönként megálltak a faluban. Szapon nem volt átvevőhely, a szomszédos Csiliznyáradra vitték az állatokat, ott lehetett leadni őket.

– A nyolcvanas években még megérte ezzel foglalkozni. Volt olyan, hogy a pénz mellett néha gabonát is adtak értük. Állítólag sokat elvittek a kórházakba a betegeknek, mert nagyon egészséges a húsa. Ma már nem adok le, inkább megesszük itthon vagy munkába viszek, ott megfőzzük. Haveroknak is adok belőle néha: aki segít, az mindig kap. Én magam is szeretem elkészíteni: megspékelem szalonnával és fokhagymával, bepácolom, tepsibe teszem, öntök rá olajat vagy zsírt, egy kevés vizet vagy sört, esetleg vörösbort. Alá hagymát és sárgarépát teszek, majd lassan megsütöm. Otthon már nemigen sütök, esetleg, ha kimegyünk horgászni!

Kiderül, hogy otthon a feleség a szakács. Előfordul, hogy rántva készítik, esetleg vadasnak. A pörkölt is finom belőle, azt meg ugyanúgy csinálják, mint a vadhúsból.

hirlevel_web_banner_1_74.jpg

Lesz-e folytatás?

Milánnak két lánya van, ők megeszik a nyulat, de nem foglalkoznak vele. Az unoka meg már nem eszi meg.

– Amíg bírom, addig gondoskodom róluk, aztán majd meglátjuk. Egyelőre nincs kinek átadni az állományt. Az én nyulaim 2–2,5 kilósra nőnek meg, azokat már el lehet adni. Amelyiket rántani lehet – mondjuk 2,5 kilós, az nem annyira zsíros. A bundájuk miatt sokkal nagyobbnak tűnnek. Régen azt is többen keresték, szőrmebundát, sapkát varrtak belőle. Ma egyedül a „tollas” veszi át, de 20 centnél nem ad többet egy bundáért – csóválja a fejét.

Házigazdánk megadja a végső verdiktet: ma a városi ember inkább csirkét fogyaszt, esetleg sertéshúst, de leginkább a vízzel felpumpált csirkemellnek van piaca. Pedig mennyei fogás egy szalonnával megspékelt, szépen átsütött nyúl.

Ám a gyerekeknek ma is öröm és boldogság, ha nyulat simogathatnak! Gyakori vendégek a szapi portán az utcabeli gyerkőcök. Ni de, most is jön a szomszédból két kislány, köszönnek és indulnak etetni. Szinte mindennap jönnek, tudom meg. Meg aztán vannak mások is. Ők is állandó vendégek a nyusziknál. Azoknál az aranyos, szőrmés kis állatoknál, amelyek olyan édesen rágcsálták gyermekkoromban a gyermekláncfű keserű levelét.

Angyal Sándor