Mit csinál egy gyógypedagógus, s miért van rá hatalmas szükség? A gyógypedagógia sokak által ismeretlen terület; sokan hajlamosak felesleges dologként tekinteni rá, pedig a mai modern korunkban nagy szükség van jó szakemberekre. Íme, egy közülük: Melecski Júlia.

„Saját gyerekeimmel nagyjából öt éve voltam otthon anyaságin, mikor már biztosan éreztem, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni – kezdi Melecski Júlia, a párkányi Kiwi fejlesztőközpont alapítója. – Nagy álmom volt, hogy míg otthon vagyok, és vigyázok a kicsikre, addig elvégzem a pszichológiát. Azonban akkoriban csak nappali tagozaton indult ez a szakirány. Közben előjöttek a kétségeim: a kislányom fejlődése ugyanis nem volt egészen tipikus. Semmiféle kirívó probléma nem állt fenn, azonban anyukaként éreztem, hogy valami máshogy van nála, mint a több gyereknél. Ez akkor vált igazán világossá, mikor megszületett a fiam is, hiszen nála minden a megszokott kerékvágásban folyt. Így kerültem a gyógypedagógia bűvkörébe."

melecski-juli-artis-kezdo-2.jpg
Melecski Júlia (45) a gyógypedagógiai alapszakot a győri Apáczai Csere János Karon végezte el tanulásban akadályozottak szakirányon, mesterdiplomáját pedig a budapesti ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karon szerezte. Jelenleg a párkányi Kiwi fejlesztőközpont gyógypedagógusaként és vezetőjeként dolgozik.

– Anyaként kaptál választ a kérdéseidre?

– A lányomat hiába látta gyógypedagógus, speciális pedagógus, pszichológus, mindenki azt mondta, hogy nincs semmi baj... Teljesen rendben van a gyerek. Bizonyára egyenetlenül érik az idegrendszere, de aggodalomra semmi ok. Ehhez képest 18 éves korában kapott egy Asperger-szindróma diagnózist; és sok dolog könnyebb lett volna, ha ez előbb kiderül. (Az Asperger-szindróma az autizmus spektrumzavar egyik legenyhébb formája – a szerk. megj.) Ez a személyes történetem tett igazán elszánttá. A mai napig nagyon jól tudom hasznosítani a munkámban a tapasztalataimat, hiszen képes vagyok azonosulni a szülők szempontjaival is. Tudom, hogy milyen gondolatok kavarognak az érintett szülők fejében. Ráadásul az én időmben nagyon nehéz volt szakembert találni. Ma már több esetet sikerül feltárni – de még jócskán van min dolgozni. Ráadásul nekem is van egy ADHD-diagnózisom, így még inkább mondhatom, hogy a saját bőrömön tapasztaltam meg a nehézségeket.

– Akkor kezdjük az elején! Elmondanád nekünk, mit is jelent pontosan az ADHD? Milyen vele felnőttként együtt élni?

– Az ADHD angol mozaikszó: figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart jelent. Ez olyan neuropszichiátriai tünetegyüttes, amely három fő tünetet foglal magába: figyelemzavart, impulzivitást és hiperaktivitást. Amikor én voltam gyerek, ezek a fogalmak még egyáltalán nem voltak elterjedtek. Az a nézet uralkodott, hogy nem kell mindegyik gyereknek érettségi, szakmát is kell tanulnia valakinek... Ha pedig valaki nem tudott viselkedni vagy figyelmetlen volt, azt a rossz nevelésre fogták. Amikor a gyógypedagógiát, illetve utána a TSMT-terapeutaképzést (a TSMT jelentése: Tervezett Szenzomotoros Tréninget) végeztem, jobban belemerültem a témába. Sőt, azokat a tornagyakorlatokat is be kellett gyakorolnom, amelyeket később a gyerekeknek kellett bemutatni a vizsgálatok alkalmával...

Addig is tisztában voltam vele, hogy nem én vagyok a „stabil figyelem” mintaképe. Ellenben mikor magamon is elvégeztem a vizsgálatot, már tudtam, hogy valami más is lehet a háttérben. Ezután merő szakmai kíváncsiságból elmentem szakemberhez, mert az előzetes öntesztelésem és a tanulmányaim alapján biztos voltam benne, hogy megkapom a diagnózist. Így is lett: bár a hiperaktivitás szempontjából határeset vagyok, a figyelemzavar egyértelműen jelen van.

– Miben nyilvánul ez meg a mindennapok során?

– Leginkább abban, hogy párhuzamosan ezerféle gondolat futkos a fejemben, ez azonban gyakran nem konstruktív gondolkodás, hanem inkább amolyan céltalan „gondolatmassza”. Nehezen tudom beosztani az időmet és a megszervezni a teendőket körülöttem. Segítség nélkül képtelen vagyok több dolgot összeegyeztetni, legyen az háztartás vagy munka. A monoton, számomra nem érdekes feladatok végzése közben kikapcsolok, és elterelődnek a gondolataim. Illetve a figyelemzavar egyik jellegzetes tünete a hiperfókusz, mikor számára érdekes dologgal foglalkozik az ember: és szinte órákra belefeledkezik. Tehát egy-egy érdekes téma szinte teljesen be tud szippantani, képes vagyok vele szinte rögeszmeszerűen sokat foglalkozni, ami persze előny is tud lenni. Ezen kívül tipikus jelenség a feledékenység és a holmik rendszeres elvesztése.

– A gyerekek diagnosztizálásának ma Magyarországon (ahol tanultál) kialakult, szabályozott gyakorlata van. Szlovákiában azonban mintha még mindig gyerekcipőben járnának az effajta vizsgálatok…

– Az ADHD-s felnőtteknek nálunk nagyon nehéz boldogulniuk. Pozsonyban és Besztercebányán vizsgálják szakemberek a zavart; ezenkívül nem tudok senkiről, aki foglalkozna velünk. De a gyerekek diagnosztizálása is kemény dió nálunk. Miután megkaptam a diplomámat, Magyarországon kezdtem el dolgozni, majd hazajöttem. Fejlesztéssel itt nem is találkoztam akkoriban. Ha el is jutott a diagnosztizálásig a gyermek, kapott egy papírt, amire ráírták a diagnózist. Plusz jó esetben azt is, hogyan viszonyuljanak hozzá a tanárok az iskolában, terápiáról csak a legritkább esetben volt szó. Ma már szerencsére egyre több helyen vannak fejlesztőközpontok, így előrébb mozdult az ellátás.

– Logikus a kérdés: hogyan sikerült az itteni keretek közt gyógypedagógiával foglalkozni?

– Az elején a szülők találtak meg: hallották, hogy gyógypedagógus vagyok, és felkértek, hogy foglalkozzak magánúton a gyerekekkel. Amikor már volt egy kialakult gyerekgárda, felkeresett Barthalos Réka, aki a Pető Intézetben végzett konduktorként. Ekkor felmerült bennem, hogy jó lenne polgári társulást alapítani, hogy tudjak eszközökre, helyre pályázni. S mivel Rékának is hasonló elképzelései voltak, együtt hoztuk létre a társulást – így nyílhatott meg az Artis Centrum. Párkányban béreltük az első helyiségünket, majd egyre többen kerestek fel bennünket, lassan központtá alakultunk. Ezek után Réka jóvoltából sikerült egy komáromi fiókot is nyitni, amely ugyanazokat a szolgáltatásokat nyújtotta; és képes volt a csallóközi területet jobban lefedni. Idén különváltam az Artis Centrumtól, s egyedül vezetem tovább a párkányi központot Kiwi fejlesztőközpont néven. Egyelőre a két központban a szolgáltatások nagyon hasonlók, és szakmailag is ugyanazt a területet fedjük le.

elofizetes_uj_no_135.png

– Milyen terápiákkal foglalkoztok?

– Amikor bejön egy gyermek egy adott problémával, többnyire első dolog az, hogy konzultálunk külön – csak a szülővel. Ezután specifikus vizsgálatok következnek a gyermekkel: különböző vizsgálóeljárásokat és mérőskálákat használunk – életkortól és problémától függően. Megnézzük a gyermek részképességeit, esetleg logopédiai vizsgálat is történik, valamint – ha a probléma indokolja – az agyhullámokban megjelenő esetleges eltéréseket is meg tudjuk nézni neurofeedback segítségével. A gyengébben teljesítő területekről így máris pontosabb képet kapunk! Sok esetben mozgásvizsgálattal nézzük meg az idegrendszer érettségét, mivel nagyon sok probléma hátterében áll idegi éretlenség. De például hallástréning (AIT/FST) vagy egyéni TSMT-terápia is elérhető nálunk, valamint a gyógypedagóguson kívül konduktor, pszichológus és logopédus is foglalkozik a hozzánk fordulókkal. Ettől az évtől kezdve egy zenepedagógussal is együtt dolgozunk, aki a Kokas-módszerrel végez fejlesztéseket.

– Miért lehetséges, hogy a szülők sokáig szemet hunynak, és nem akarják bevallani, hogy fejlesztésre lenne szükség? Holott minden terápia akkor fejti ki legjobban a hatását, ha a lehető legkorábban elkezdik…

Nálunk még mindig elég rossz a megítélése annak, ha valaki szakemberhez fordul. Egyből arra asszociálunk, hogy biztos „nem normális” vagy buta a gyerek, ha pszichológus kell neki. A figyelemzavaros vagy hiperaktív gyereknek meg csak két nagy pofon hiányzik… A szülőben szégyenérzet vagy bűntudat alakul ki, ha nem fejlődik tipikusan a gyermeke. Sőt, sok esetben úgy érzi, valószínűleg ő rontott el valamit a nevelés során. Holott az ilyesmiről igazán senki nem tehet; a másik oldalon a fejlesztést érdemes minél korábban elkezdeni.

– Amikor kiderül egy probléma, mennyire együttműködők a szülők?

– Mivel mi magánközpont vagyunk, aki eljön hozzánk, és úgy dönt, pénzt áldoz arra, hogy a gyermekét fejlesszük, az komolyan is veszi a fejlesztést. Természetesen más a helyzet a közoktatásban, ahol mondjuk kötelező a fejlesztésen részt venni; ámde a szülőnek nincs problématudata... Ilyenkor a szülő hajlamos azt hinni, hogy a gyógypedagógus csak eltúlozza a bajt. Pedig nem!

Gyakran találkozom azzal, hogy maga az orvos sem veszi komolyan a bajt: a szülő hiába viszi el gyermekorvoshoz a picit, ott nem kap semmiféle hasznos tanácsot. Csak halasztják a vizsgálatot, mondván, ráér az még, csak kicsit lassúbb a gyerkőc. Ez még mindig elég gyakori hozzáállás. Úgy gondolom, hogy ha már a szülőben is felmerül, hogy a gyermek fejlődésével valami nincs rendben, akkor a szülőnek tényleg igaza van. Hiszen ő az, aki a legelnézőbb, a legelfogadóbb a gyermekkel szemben.

– Miben tudtok segíteni a felnőtteknek? Milyen lehetőségeket adtok a kezükbe, ha felkeresnek benneteket?

– A felnőttek leggyakrabban pszichés problémákkal keresnek fel bennünket, általában kapcsolati, magánéleti, önértékelési problémával. Ritkábban központi idegrendszeri sérüléssel: ez lehet mozgási vagy beszédprobléma, traumatikus agysérülés. Őket a konduktor tudja fejleszteni. A felnőttek már nem jönnek figyelmi problémákkal. Egyszer előfordult, hogy egy olyan figyelmi problémái miatt balesetveszélyes helyzeteket okozó fiatalemberrel foglalkoztunk, akinek az állása forgott kockán. Őt kötelezték figyelemfejlesztésre, és dokumentációt kellett vezetnünk a fejlődéséről és a terápiájáról. Én szeretném, hogy többen legyenek az olyan tudatos felnőttek, akik merik vállalni, ha valami problémájuk van, s bizalommal fordulnak képzett szakemberekhez!

– Tud olyan hatékony lenni egy felnőtt fejlesztése, mint egy kisgyereké?

– Nehezen összehasonlítható a kettő. Egy kisgyerek idegrendszere még rendkívül plasztikus, alakítható. A kisgyermekek rengeteg tartalékkal rendelkeznek, kamaszkorban már gyengül az idegrendszer megújulási képessége – és az idegrendszer az idő előrehaladtával egyre kevésbé lesz alakítható. Amikor egy gyermek születés közben oxigénhiányos állapotba kerül, esetleg agyvérzést kap, azonnal elkezdett fejlesztéssel még meg lehet akadályozni, hogy fogyatékosság alakuljon ki. Az idő előrehaladtával már csak javítgatni tudunk. Minél idősebb valaki, ez annál inkább érvényes.

gyogypedagogus-festmeny.jpg
Búzás Tünde festménye

– Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkádban, és mi az, ami a legnagyobb kihívás elé állít?

– A legnagyobb kihívás számomra az, amikor olyan gyermekkel találkozom, akiben látom a fejlődés lehetőségét, azonban ehhez a szülő nem igazán partner. A terápiának ugyanis nincs vége azután, hogy a gyermek kilép a központ ajtaján... Kell hozzá a szülő hathatós segítsége is. Talán ez a legnagyobb nehézség számomra. Ugyanakkor a munkám a hobbim, és imádom, hogy soha nincs vége az új dolgok tanulásának. A fejlesztésben pedig a változást szeretem a legjobban; olyan, mintha a gyerekek becsomagolt ajándékok volnának, rengeteg meglepetéssel szolgálnak, ahogy „kibontogatjuk”, kinyitjuk őket, és teret adunk a fejlődésüknek. Szeretek a szülőkkel is foglalkozni, beszélgetni, ugyanis a gyermek is akkor lesz igazán rendben, ha az anyuka és az apuka is jól érzi magát. Megfizethetetlen érzés ilyesmit hallani egy anyukától, hogy: „Néhány évvel ezelőtt még kétségbe voltunk esve, de most senki meg nem mondaná, hogy bármi baja is van a gyerkőcnek…”

Varga Virág
Cookies