Mit várunk a szerelemtől? Ugyanazt várja a kedvesünk is?
Bizony, ez itt a nagy kérdés. S ebben rejlik a sikeres házasság titka.
(Kép forrása: pinterest.com)
Milyen a szerelem?
Szandra reggel összeveszett a férjével. Kikelt magából, hangosan kiabált, de a férje csak néha szólt vissza. Szandra nem is hallotta, mit beszélt, de a morgásával csak még jobban felbőszítette. Micsoda vadember, mekkora szívatás, hogy neki ilyen férj jutott! A férj viszont azt nem értette, mit akar tőle az asszony. Végül Szandra sarkon fordult, és jól bevágta maga mögött az ajtót. Szandra dühe később sem csillapodott. Ki volt borulva, meg volt sértődve, úgy érezte, a férje semmibe veszi, és bántja. Tehát így néz ki az, mikor vége, gondolta. Mind a ketten olyanok vagyunk, mint a kifacsart citrom...
Szomorúan sétáltatta a kutyát a domboldalon. Azon gondolkodott, hová költözik majd a gyerekekkel (vissza az anyjához, ott van elég hely), meg hogy mit visz majd magával a közös lakásból. Az ebédlőből a képet, amelyiken a róka van, mert azt szereti. A mosógépet, arra szüksége lesz, a tévét, hogy esténként ne üldögéljen egyedül. Megcsörrent a mobilja. A férje hívta, hogy merre jár, miért nem megy már haza... Szandra azt mondta magában: mégis szeret. De azért duzzogott magában, egészen hazáig. Amikor benyitott, a férje ott állt az ajtóban, és amikor meglátta Szandra bús képét, elnevetette magát.
Ezen a veszekedésen boldogan elcsámcsognának a házassági tanácsadók, hiszen a pár indulatai ugyanolyan hevesek, mint tizennyolc évvel ezelőtt, amikor házasságot kötöttek. Őszintén szólva, Szandra még most sem tudja, mi ez itt köztük. Szerelem vagy valami más, valami sokkal szörnyűbb?
Miért vannak még mindig együtt, hiszen nap mint nap hajba kapnak... Megszokásból? Vagy azért, mert még mindig szeretik egymást? Hiszen szeretik, hiszen még mindig megdobban a szíve, mikor a férje ránéz... De akkor miért veszekednek annyit...
Hogyan lehet definiálni a szerelmet?
Hogyan lehet meghúzni a határokat – amikor még vannak, és amikor már nincsenek? A szerelem törékeny, körülírhatatlan, bizonytalan valami, és főleg mindig szélsőségesen személyre szabott. Biztonsággal csak azt lehet elmondani róla, hogy minden logikát és ésszerűséget nélkülöz. Soha nem mi döntjük el, hogy beleszeretünk-e valakibe, vagy sem. A szerelem azt tesz velünk, amit akar, tekintet nélkül az életkorra, a műveltségre és a bankszámlánkra. A nagy és szenvedélyes szerelemtől csupán egy lépésre van az őrült, eszeveszett, féktelenül indulatos szerelem. A szerelemféltés.
Ilyen eset volt Marcié, aki tíz évet ült azért, mert megölte a barátnője anyját. Marci imádta a barátnőjét, el akarta venni, családot akart alapítani vele, gyerekeket nevelni. Az anya meg arra akarta rábeszélni a lányát, hogy pénzért menjen el férfiakkal, legyen kitartott barátnő. Amikor egy alkalommal Marci füle hallatára mondta ezt, a fiatal férfi nem tudta megállni, rátámadt, és összeszurkálta. December 26-a volt, az anyósjelölt a karácsonyfa alatt vérzett el. A lány, akit szeretett, egy évvel azután, hogy őt börtönbe zárták, férjhez ment valaki máshoz. Hepiend nincs. Ilyen is lehet egy szerelem.
Csak a bolond boldog egyfolytában
Minden szerelem más. Másak a szempontjai, összefüggései, másak a fordulatai, lefolyása, végkifejlete. A szakemberek, pszichológusok, szexológusok, terapeuták véleménye szerint még a szeretetteljes kapcsolatban élő párok sem dicsekedhetnek azzal, hogy abszolút harmóniában és egyetértésben élnek. Nem igazak az „egy test, egy lélek”-ről szóló fámák. A való életben nincsenek romantikus szerelmek, csak a könyvekben és a filmekben. Az életben kompromisszumok vannak. Ez azonban nem cáfolja a szerelem létezését. Egyik szexuológusunk tömören így fogalmazott: „Egyfolytában csak a bolond lehet boldog. A normális ember szerelme olyan, hogy a jobb napokat rosszabbak, a rosszakat jobbak követik. Honnan tudná az ember, mi a boldogság, ha nem tapasztalta meg a boldogtalanságot?”
Mi a szerelem?
A lélekbúvár így definiálja a szerelmet: „A szerelem szerencsejáték, amelynek végkifejlete sohasem biztos. A szerelmet nem tudjuk befolyásolni, és azt sem tudjuk soha, mi lesz a vége.” A szerelem állapota hasonló a kábítószeres bódulathoz. Első időszakában, amely 2-3 évig tart, a szerelmes ember szervezetét elárasztják a hormonok, amelyek olyan hatást váltanak ki, mint például a pervitin. Kata meséli:
– Rettenetesen szerelmes voltam egy pasiba, aki szemmel láthatólag nem viszonozta az érzelmeimet. Amikor már vagy századszor hívtam meg, nyilván együttérzésből eljött velem egy kávéházba. Nagyon jó hatást akartam tenni rá, szüntelen azon igyekeztem, hogy szellemes, lebilincselő legyek. Valójában azonban csak egy görcsös kis szegényke voltam, aki ostobán vigyorgott mindenen. Mai eszemmel nem is csodálkozom, hogy Karcsi elkezdett szemezni a pincérnővel. A randevú kínosan ért véget, megittuk a kávét, és kifogytam a szóból. Karcsi azt mondta, ő még marad egy kicsit. Rossz sejtésem támadt: végül leszólította a pincérnőt, és le is feküdt vele. Én persze szenvedtem, mint egy állat, és jó három hónapig tartott, amíg hatalmas erőfeszítések árán kiszerettem belőle. Ha már akkor tudtam volna, hogy a szerelmet nem lehet kierőszakolni és megerőszakolni! Egy házasságban sem, nemhogy még a kezdetekkor!
A második szakaszban az eufóriás állapot lassan megszűnik. Fontos, hogy megtanuljuk: igyekezzünk megőrizni a szerelem spontaneitását, ne erőltessük rá a másikra sem magunkat, sem az érzelmeinket. Ha nem ezt tesszük, a szerelem lassan az ellentétébe csap át, azaz fogyni kezd, és lassan kihuny.
Mi veszélyezteti a szerelmet?
Sok minden. Például az a téveszme, hogy a szerelem megvédi az embert a hűtlenségtől. Nem szabad elfelejteni, hogy a szerelem önmagában nem tartja össze az embereket. A kapcsolatot ápolni kell. Mi módon? Egészen egyszerű módon. Beszélgessünk a párunkkal, és ne legyünk szótlan áldozatok, ha azt akarjuk, hogy a szerelem ébren maradjon. Ha az asszony reggeltől estig csak a gyerekekkel, a háztartással és a férje kényelmével törődik, a férfi unatkozni kezd – és érdekesebb, kívánatosabb, öntudatosabb (nőcis) nőci után néz majd. Nem véletlen, hogy a szép, enyhén önző és könnyed nőktől nem szoktak elválni, míg az ún. odaadó és beletörődő feleségektől gyakran.
Szeretet nélkül nem lehet élni
Az emberi kapcsolatok bonyolultak és kifürkészhetetlenek. Nem csoda, hogy egyre több az egyedül élő ember. Az emberek manapság két végről égetik a gyertyát, szükségük van a pihenésre, nem képesek alárendelni magukat a másiknak, alkut kötni. Inkább egyedül maradnak. A legtöbb ember, még azok is, akik házasságban élnek, és gyerekeket nevelnek, nagyon jól el tudják képzelni, hogy egyedül is meglennének, ha úgy hozná a sors. És akkor is teljes életet élnének. Persze más a képzelet – és más a valóság. Nehéz megmondani, hogy az egyedüllét valóban tetszene-e nekik...
A pszichológusok szerint a szinglilét nem feltétlenül frusztrálja az embert – persze csak akkor, ha ezt az állapotot önként vállalta, nem pedig valaki más vagy a körülmények kényszerítették bele. Akárhogy is vesszük, társ nélkül lehet élni, szeretet nélkül nem. A vénleányoknak és vénlegényeknek mással és más módon kell pótolniuk a szeretetet. Sokaknak segít a munka – ezek azok a nagyon dolgos és sikeres emberek, akiknek a hivatásuk a mindenük. Teljes értékű szeretetet kaphatunk a családtagjainktól, a barátainktól, barátnőinktől is.
(Kép forrása: pinterest.com)
A jelenkor nagy előnye, hogy ma mindenki úgy élhet, ahogy neki tetszik, senkit sem kötnek és korlátoznak a szokások és hagyományok. Ha akarom, párkapcsolatban élek, ha akarom, egyedül; ha úgy tetszik, gyereket nevelek, ha úgy tetszik, nem; ha akarok, férjhez megyek, ha nem akarok, nem... Ma minden sokkal egyszerűbb, mint egy emberöltővel ezelőtt. S ez teszi mégis olyan bonyolulttá az egészet! Régen a párválasztás nem a nő felelőssége volt, házastársát a család választotta meg. Ezek a házasságok mégis nagy arányban jól sikerültek, mégpedig azért, mert a szülők a magukéhoz hasonló családokból választották ki gyermekük házastársát: azonos volt az értékrend, az életforma, a szokások, a hagyományok. Ez nem jelentette azt, hogy ezekben a házasságokban nem volt jelen a szerelem vagy a szeretet. Megjött az később (persze nem mindig). Minden mai ember tudja, hogy az eget rengető nagy szerelemből kötött házasságok sokkal gyakrabban tönkremennek, mint az észokokból kötöttek.
Van recept a szerelemre?
Legjobban az érdekel bennünket, van-e recept a szeretetteljes, boldog párkapcsolatra. Erre a kérdésre hitelesen az ötven éve együtt élő, együtt megöregedő házaspárok tudnának válaszolni. A legvalószínűbb, hogy ezt mondanák: Meg kell szokni, és el kell fogadni a másikat. A varázsszó: a tolerancia. Meg kell tanulni, hogy a konfliktusokat nem válással kell megoldani. Ez az egyedüli bűvészfogás. Úgy tűnik, a mai párkapcsolatokból éppen a tolerancia hiányzik. A mi nemzedékünk egyre hamarabb szakít – és azonnal válik. A legkisebb problémát is radikálisan oldjuk meg. Sokkal inkább, mint az előttünk járó nemzedékek.
A házasságok válsága a mai párok számára nem jelent kihívást, hogy ők majd az árral szemben mennek, és megmutatják, hogy ők igenis meg tudják oldani. A szomszéd is válik, akkor mi is válunk, hisz mindenki válik! Azt hisszük, egyszerűen könnyebb mindent elölről kezdeni. (Pedig dehogy!)
Legfőképpen azonban nem vagyunk hajlandóak harcolni a szerelemért, nem igyekszünk, hogy megőrizzük. Ez bizony nem hízelgő ránk nézve, és nagyon rossz ómen az elkövetkező nemzedékek, azaz gyerekeink számára.
Ne fejezzük be eszmefuttatásunkat ennyire pesszimistán. Történetünk végén álljon itt Ferenc és Joan példája, akiknek élettörténetét bárki megirigyelhetné. Ferenc és Joan 1947-ben ismerkedett meg egymással. A tizenhét éves Ferencet három hónapos angliai jutalomtartózkodásra vitték mint koncentrációs táborból szabadult rabot. Joan jó családból származó fiatal lány volt, ő szervezte a menekültek ismerkedési estjét, és a folyosón ő tanította csókolózni Ferencet. A három hónap elteltével Ferenc hazautazott, még pár levelet váltottak, azután leereszkedett a vasfüggöny, s a kapcsolat megszakadt.
Ötven évvel később Ferenc szolgálatilag Angliába utazott, és elhatározta, hogy megkeresi Joant. Végigjárta a walesi kisvárost, ahol megismerkedtek, ettől is, attól is érdeklődött a lány felől – és hihetetlen, de már másnap megtalálta Joant. Feltámadt a régi szerelem, és hetvenkét évesen összekapcsolták az életüket. Már nyolcadik éve élnek együtt. Nehéz megmondani, hogy ebben a boldogságban a korral járó életbölcsesség öltött-e testet, vagy ez a két ember végre megtalálta egymást. Tulajdonképpen mindegy. Történetük mindenki számára inspiráció lehet, elsősorban azért, mert becsben tartják és ápolják ezt a szerelmet, örülnek minden együtt töltött napnak, mintha mindegyik – ahogy maguk mondják – az utolsó volna.
- Tanuljuk meg megosztani gondolatainkat a párunkkal.
- A kritikus percekben igyekezzünk, hogy ne uralkodjon el rajtunk a hisztéria.
- A kapcsolatban ne soroljuk magunkat alárendelt szerepkörbe, másrészt legalább néha engedjük meg kedvesünknek, hogy ő legyen a domináns fél – engedjük át neki a döntés jogát.
- Az emancipáció ellenére maradjunk meg nőnek, hiszen a párunk ezért választott minket élettársul.
