„Ti hogy bírjátok a bezártságot?” „Mit csináltok otthon?” Naponta a kérdezik a barátnők. Jól esik az érdeklődés, mert törődnek velem. Jól esik a kérdés, mert olyan jó kimondani, ami fáj...
Tíz hónapos a babám. Rohamos tempóban fejlődik, elindult, fogzik, gügyög – és tele van élettel. Ellentétben velem, aki, mióta megszületett, fáradt vagyok. Éjszakázunk rögtön az elejétől, bár ezzel nem mondtam semmi újat.
A helyzet viszont új. Elsőgyermekes anyaként egy világjárvány kellős közepén, bezárva a négy fal közé. Igaz, az anyaság megtanított arra, hogy egy szűkebb élettérre rendezkedjek be, ez most mégis más. S bár Marci ebből még semmit nem érzékel – nem toporzékol, hogy márpedig akkor is menjünk ki sétálni, vagy követelődzik a nagyi után, aki nem jön. Ám érzi rajtunk, anyán és apán, hogy ez most nem olyan, mint eddig. Valami megváltozott.
Nincsenek új ingerek, a játékok ugyanazok, a zenélő doboz már nem érdekes, a mesekönyvet hússzor átlapoztuk. A kialvatlanság pedig legtöbbször anya és apa nappali hangulatában tetőzik. Most nem autózunk és nem megyünk a faluba sétálni. Szóval mit is tehetnénk? (A vírus miatti aggodalmat leszámítva.) Tulajdonképpen semmi egyebet, tesszük a dolgunkat tovább.
Porszívózunk, főzünk, mosunk, szárítógépet kapcsolunk, bejárjuk a ház összes pontját, énekelünk, kirámoljuk a fiókot, majd a fejemre húzom Marci nadrágját és eljátszom, hogy én vagyok a közelgő húsvéti nyúl.
Megy a móka és a kacagás, de persze a nyűgösség és az akarat is megnyilatkozik, mikor például a dizájnos fém öntözőkannát nem kapja meg a kis úr, mert az megítélésem szerint túl vékony öntözőcsővel van ellátva, ami a gyerekre igenis veszélyes lehet. Mellesleg, ilyen tiszta a lakás még sosem volt. Kétnaponta porszívózunk (mert Marci imádja), és lassan azon aggódom, hogy már nincs mit a mosógépbe pakolni, mert minden patyolattiszta… A mosás is egyfajta szeánsszá nőtte ki magát, ráadásul a zúgó-búgó mosógép elkápráztatja Marcit. (Az, hogy mennyi időt töltünk a mosógép előtt, jól mutatja, hogy már több verset is költöttem róla.)
Délután, néhány lopott percben összeírom a Marcival kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat: jelenleg milyen a napirendje, mit mikor eszik, hol van a tartalék tápszer és az irataink – ha esetleg bármi történne velünk vagy vele, hiszen sosem lehet tudni. Titokban elmorzsolok pár könnycseppet, aztán megrázom magam és visszatérek a realitásba. Kirámolom a kádat, ahová Marci sutyiban mindent bedobott, és rendezkedek.
Híreket olvasunk, majd délutáni szundira próbáljuk rávenni a gyereket. Romeltakarítunk, szellőztetünk, fertőtlenítünk, újra játszunk, és jön az esti rituálé: a fürdetés-tej-altatás szentháromsága. Körbe-körbe ugyanaz, minden nap.
A nap végi summázásnál konstatáljuk, hogy mennyire enerváltak vagyunk ismét – közben mégis bizakodunk és örülünk. Hiszen jól vagyunk, egészségesek vagyunk! S mondhatni egész jól állunk: a tavaszi nagytakarítás már-már kész, és egy nap alatt saccperkábé tízszer is sikerült megbékélni egymással. Felhívtuk a családtagokat, a rokonokat, ismerősöket és a barátokat, ők hogy vannak, mit csinálnak – és közben nagyokat nevetünk. Főleg miután kiderül, hogy náluk is ugyanez a forgatókönyv: takarítás, főzés, mosás, civakodás, majd a nagy családi összeborulás...
Talán jobban szeretjük egymást, mint valaha! A bezártság nem mindig rossz. Persze, meg is dolgozunk ezért a nap minden percében, nehogy úgy járjunk, mint a távol-keleti sorstársaink, akiknél az elzárás után megnövekedett a válóperek száma.
Semmi új a nap alatt, mégis minden megváltozott. Kicsit szorosabban élünk, a négy fal között, egymás nyakán. Mégis gondosan ügyelünk arra, hogy össze ne törjünk. A bezártság nem feltétlenül rossz. Talán jobban szeretjük egymást, mint valaha. (Persze, jobban meg is dolgozunk ezért a nap minden percében, nehogy úgy járjunk, mint a távol-keleti sorstársaink.)
Ennyi lenne az egész? Ennyi lenne? Talán igen. A nyugalomra és a békére törekedni, a bajra felkészülni, és a két végpont között, amikor a nap kel és nyugszik, élni és szeretni. Úgy, ahogy azt egész életünkben tesszük. Mert ki tudja, mit hoz a holnap.
