Koszorús Rita (37) Pozsony mellett nőtt fel, ma pedig egy Prágában élő, igazi szabad szellemű művész. Életének nagy részét utazással tölti, munkáiban főként a biztonság illúzióját ábrázolja. Beszélgetésünkben arról is mesélt, miért fontos számára, hogy ne skatulyázza be se a művészetet, se önmagát, és miért érzi egyszerre ajándéknak és tehernek a szabadságot.
Az avantgárd és a dadaizmus egykori inspirációjától az absztrakt határainak feszegetéséig jutott el, miközben egyre inkább az olyan univerzális kérdések foglalkoztatják, mint a biztonság illúziója, az otthonkeresés, a félelem, a szégyen vagy az öregedés.
– Kezdjük talán az elején. Már nagyon fiatalon tudtad, hogy a művészet lesz az utad?
– Igen, gyerekkorom óta egy olyan világot láttam a művészetben, ahova érdemes kilépni a realitásból, ahol bármit megtehetek. Már egészen fiatalon olyan rajz-, illetve kerámiatanáraim voltak, akik azt is megmutatták, hogy alkotni veszélyes, de izgalmas is egyben. Pozsonyba jártam művészeti középiskolába, ahol először restaurátornak jelentkeztem, de kőszobrász szakra vettek fel, ahonnan végül átléptem a tervezőgrafikára. Ezután a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskolára, a VŠVU-ra jelentkeztem. Ott először grafikát tanultam, majd ismét váltottam, és végül a festészetnél kötöttem ki.
– A családodban volt előtted valaki, aki művészettel foglalkozott?
– Nem, senki. Kicsit irigy is voltam azokra, akik beleszülettek az alkotói légkörbe. Mindenképpen sok dologban nagyobb előnnyel indulhattak a pályájukon. Viszont ennek megvannak az elvárásokhoz kapcsolódó hátulütői is. Egy elismert művésznév hordozójaként hatalmas a megfelelési vágy. Ezt nehéz levetkőzni, főleg egy kisebb művészeti közegben, mint például Pozsony. Én azt csinálhattam, amit akarok, mert én nyitottam meg ezt az utat a családban.
Kihívás persze az is, hogy ezt a szülők elfogadják, illetve támogassák a karrier kezdetén. Nekem ebben szerencsém volt.
– A szobrászattól a grafikán át a festészetig több területet is kipróbáltál. Tudatosan kerested ezeket a váltásokat?
– Alapvetően olyan ember vagyok, aki szereti megváltoztatni a rutint. Fontos számomra, hogy legyen valamiféle rendszer a mindennapjaimban, de nem szeretem, ha a megszokás korlátozza az inspirációt. A váltások mögött leginkább a kíváncsiság állt. Minél több technikát és vizuális rendszert szerettem volna megismerni, és minél szélesebb vizuális eszköztárat kiépíteni magamnak. Meg szerettem volna tanulni festeni, de érdekelt az is, hogyan tudok megoldani egy koncepciót grafikában vagy más kollázsban, videóban, térben. Kipróbáltam különböző szakokat, és fél évet Budapesten is eltöltöttem a Képzőművészeti Egyetemen.
– A munkáid kapcsán gyakran szóba kerül az avantgárd. Mit jelent számodra ez a hatás?
– Az avantgárd nagyon erősen befolyásolta a schMERZbild című sorozatomat, de ettől az iránytól az utóbbi három-négy évben valamennyire eltávolodtam. Ettől függetlenül a XX. század eleje továbbra is nagyon inspiratív korszak számomra. A modernista éra találékonysága erősen befolyásolja a kortárs művészetet is. A dadaizmus különösen közel áll hozzám, van benne szarkazmus, lázadás, utópia és nagyon erős társadalmi, politikai reakció, de mégsem pusztán az aktuális rendszerek illusztrációja.
(© Ephemeral-Onsets_At-home-gallery_2025_photo_isonative)
– Most viszont már más kérdések foglalkoztatnak. Merre tart a festészeted?
– Egy ponton úgy éreztem, hogy az avantgárdot és bizonyos értelemben az absztrakciót is kimerítettem. Az absztrakt festészet általában a néző pozíciójából sem érdekel. Egyre kevésbé szeretem akár az én, akár más alkotók művészetét skatulyázni és klasszikus értelemben beazonosítani (festészet, szobrászat, absztrakt, figuratív stb.).
– Milyen témák térnek vissza újra és újra a képeidben?
– Van néhány téma, amelyet univerzálisan vissza lehet követni. Ilyen például az otthonkeresés, bár ma már inkább a biztonsággal, illetve annak illúziójával foglalkozom. Úgy gondolom, az ember életének sok területén főként bizonyosságra vágyik. Ennek persze csak az illúziójával találkozunk leggyakrabban, és akkor jön a félelem, amely kizökkent a mindennapokból. A munkáimban mindig benne van a kettősség: látványosan pozitívan szólítom meg a nézőt, és amikor már elnyertem a figyelmét, akkor megnyitom a melankolikus elmélkedést. Például az Utolsó naplementecímű sorozatomban is megjelenik ez az ambivalencia, van ugyanis egy apokaliptikus vonala a naplemente meghittsége mellett. Ebből pedig már rengeteg kérdés következik: vajon kivel nézed az utolsó naplementét? Úgy éled-e az életed, mintha ez lenne az utolsó? Kedvelem a filozófiát. Általában több kérdésem van, mint válaszom, és szerintem ez a művészet egyik lényege.
(© Pavel-Sajner_Meetfactory_2026)
– Fontos számodra, hogy a nézőben is kérdések maradjanak?
– Igen, főként erre törekszem. Sokféle művészet létezik, van, amelyik dokumentál vagy feldolgoz valamit, és betekintést nyújt egy történetbe. Engem azonban mindig is azok a kérdések érdekeltek, amelyekre nem tudunk igazán választ találni. A filozófia is ezért áll közel hozzám – lehet, hogy nem kapunk végleges válaszokat, de bizonyos gondolatok segíthetnek jobban megérteni a mindennapjainkat és a létünket. Mostanában ezért nem feltétlenül maga a művészettörténet inspirál, hanem akár hétköznapi, realisztikusabb vagy éppen abszurd helyzetek is, igazából bármi. Az utóbbi hónapokban például az anatómia érdekel, a bőr, az ütésnyomok, a haj és a szőr is.
Észreveszek olyan részleteket a testen, amelyeket az emberek el akarnak rejteni, ehhez kapcsolódik a szégyenérzet, amely egy társadalmi, illetve vallási hatalom kibontakozása. Festészetileg közben ezzel együtt az foglalkoztat, miként lehet úgy ábrázolni a teret, hogy egy kicsit szembemenjünk a fizika szabályaival.
– Vagyis a valóság nyomai ott maradnak, csak valami megzavarja őket.
– Pontosan. Egyfajta nyugtalanságot szeretnék belevinni a képekbe. Nem akarom, hogy a néző túl komfortosan érezze magát, mert ugye az is csak egy illúzió. Legyen benne valami, ami akár egy kicsit félelmetes, de közben gondolkodásra késztet. Az öregedés félelme és szépsége is megjelenik egy új munkámban. Előttem egy kép, amely az utóbbi hónapokban készült. Hullámos haj látható rajta, amely belemegy egy fekete lyukba, majd amikor kijön belőle, már ősz. A fizikából indulok ki, de ugyanakkor szándékosan nem akarom logikussá tenni a látottakat.
– A festészet mellett a térrel, helyszínnel is egyre többet kísérletezel.
– Szeretnék egyre többet és jobban kilépni a térbe a festmények határvonalaiból, akár konkrét galériákra vagy helyszínekre reflektálva. Aktuálisan az ábrázolási módszereim is változnak, és fontos, hogy egy kicsit kilépjek a komfortzónámból. És hogy miképp lépek ki a térbe? Sokszor a már megfestett vászonrészeket összevarrom, majd kitömöm őket. Így puha, párnaszerű, kisebb-nagyobb objektumok jönnek létre, amelyeket aztán valamilyen kompozícióba helyezek a térben. Gyakran használok szőnyeget is, amelyet magam festek be. Volt olyan projektem, ahol a nagymamámtól hozott szőnyeg is szerepelt. Ez számomra az otthont szimbolizálja: azt, hogy le tudsz ülni a földre, és van alattad valami puha, kényelmes. Ez is egyfajta biztonságillúzió – valójában a földön ülsz, de közben mégis ott van valami, ami puha. Jövőre szeretnék egy videómunkát is létrehozni.
(© Cosmic-Dance, 2026, 120x100 cm, acrylic, ink on canvas, photo: Pavel Sajner_Meetfactory_2026)
– Talán ezért is pontosabb rád a vizuális művész megnevezés, mint a festőművész?
– Én úgy értelmezem a vizuális művészt, mint aki elsősorban formával kommunikál. A magyar nyelvben erős hagyománya van annak, hogy festőművészről, grafikusról vagy szobrászról beszélünk, más nyelvekben ez sokkal kevésbé kötött.
Külföldön inkább a fine art képzés az általános, amelyben a diákok többféle technikát és irányt kipróbálhatnak. Nem feltétlenül úgy képzik őket, hogy valaki kizárólag festő vagy szobrász legyen.
– Tavaly Prágába költöztél. Mi vonzott a városba?
– Ennek elsősorban személyes oka volt. Az utóbbi hat évben egyébként is rengeteget utaztam különböző rezidenciaprogramokra. Ezek jó lehetőségek új emberekkel találkozni, kapcsolatokat építeni vagy kipróbálni az életet egy teljesen idegen helyen. Volt olyan két-három éves időszak, amikor fél vagy akár háromnegyed évet is külföldön töltöttem, majd visszatértem, és újra elindultam. Berlin például 2018 óta visszatérő hely számomra. Tavaly egy olomouci rezidencián is jártam, ott nyílt meg az érdeklődésem Prága felé – főként a kapcsolatok miatt, amelyekre két hónap alatt tettem szert. Prága barátságos, izgalmas és vicces. Jól érzem magam itt. Hogy meddig maradok, azt majd meglátjuk. (Mosolyog.)
– Karrier szempontjából is jó döntésnek bizonyult?
– Szerintem igen. Magyarországhoz és Szlovákiához képest Csehország egy új, eddig kihasználatlan terep volt számomra, és úgy éreztem ezt még érdemes kimeríteni. Egyre inkább érzem azt is, hogy szeretnék továbbtanulni, akár PhD-n, akár valamilyen külföldi programon.
– Sokfelé kiállítottál már. Mely helyekhez kötnek különösen fontos élmények?
– Külföldön többnyire duó- vagy csoportos kiállításaim voltak. Volt például Portóban, Berlinben többször, Bécsben, New Yorkban és Antwerpenben is. Az egyik legerősebb kiállításomnak a tavalyi somorjai zsinagógában megrendezett Ephemeral Onsets című tárlatot tartom. Ott a térben is megjelent az az elmozdulás, amivel a festészetben foglalkozom. Monumentális karaktere volt a munkáknak, és először hoztam létre ilyen hatalmas méretű párnaobjektumot. A festmények is izgalmasan tudtak kommunikálni a térrel.
– Van olyan régebbi munkád is, amely különleges helyet foglal el benned?
– Volt egy interaktív munkám is, amelyet a pozsonyi DOT. galériában állítottam ki.
Egyetlen kép volt, és a látogatók belelőhettek, majd a kép elkezdett beszélni. Itt nem feltétlenül a galéria (amelyet csak a tér adottságai miatt választottam) volt a fontos, hanem a projekt és annak kritikus attitűdje a kortárs művészetben.
– Kik azok a művészek, akik inspirálnak?
– Ez nálam folyamatosan változik. Van, hogy egy kortárs művész munkája nagyon megfog, máskor pedig azok inspirálnak, akikkel baráti kapcsolatban vagyok. Ilyen például Otis Laubert. A magyar művészek közül Bukta Imre volt rám nagy hatással – nála tanultam. Sokszor maga a kiállítás is inspirál, nem feltétlenül az alkotó személye. A Louisiana Múzeumban, Dániában látott Pipilotti Rist-kiállítás rendkívül meghatározó élmény volt. Pár hete Berlinben láttam egy csoportos kiállítást a Georg Kolbe Museumban, amely Olivia Laing könyvére vonatkoztatott és pont a testünk belső érzékelésével foglalkozott. Ha külföldön járok, az első dolgom egyike, hogy felkeresem a galériákat és múzeumokat. Prágában is sok megnyitóra járok.
– Felvidéki magyarként a kisebbségi lét tapasztalata visszaköszön a műveidben?
– Valamilyen mértékben biztosan, de nem helyezem ezt tudatosan előtérbe, ahogy például azt sem, hogy nőként alkotok, mivel az alkotásnak, úgy vélem, hogy nincs neme. A kisebbségi lét viszont egy olyan emberi és társadalmi tapasztalat, amely befolyásolja az egész életünket. Én ennek a pozitív és a negatív oldalát is érzem. Összekapcsolódik nálam az otthonkereséssel is – úgy érzem, hogy ennek köszönhetően nekem az otthonom bárhol lehet. Nincs olyan kötődésem, amely feltétlenül limitálna, így kicsit sehova, de közben kicsit mindenhova tartozom.
(© FINJA-SANDER_Rita_Artist-Portraits_Meet Factory_2026 02)
– Ez a szabadságérzet a mindennapokban is megjelenik?
– Mindenképpen. Ha elmegyek valahová, általában gyorsan alkalmazkodom. Körülbelül egy hét alatt megszokom az új helyet, és elég könnyen új barátokra is lelek. Ha van műtermem és van hol laknom, akkor általában feltalálom magam. Az otthonomat bárhol ki tudom alakítani. Viszont a legfontosabb önmagunkban rátalálni erre. (Mosolyog.)
– Milyen terveid vannak a közeljövőre?
– Most kifejezetten jólesik az alkotói időszak, mert hosszú ideje először nincs rajtam a kiállítások határidejének nyomása. Ezt a nyomást valahol szeretem is, de most úgy érzem, hogy annyira el tudtam vonatkoztatni mindentől, hogy új dolgokat próbálhatok ki.
– És végül: mi az, amit a legjobban szeretsz ebben az életformában?
– A szabadságot. Azt, hogy azt csinálhatok, amit csak szeretnék. Az idő szabadsága például hatalmas előny, amivel rendelkezem. Én mondom meg, mikor megyek a műterembe, festhetek, gondolkodhatok, filozofálhatok naphosszat. De közben a szabadságnak van egyfajta terhe is, ezért tudatosan kell bánni vele, különben kicsúszik az ember kezéből. Ez egyfajta privilégiumhelyzet, s talán éppen ezért fontos, hogy az ember megtanuljon felelősen bánni vele.
