A nárciszok másként működnek, mint a normális emberek. Első látásra teljesen ártalmatlannak tűnnek. Viszont nem tudnak szeretni, nem tudnak érezni, nincs szégyenérzetük, lelkiismeret-furdalásuk és empátiájuk.
Beszél a férj, aki mindent megtett azért, hogy boldogan éljenek a feleségével és a két gyermekükkel. Nem értette, mi történik velük.
Azt hitte, vele van a baj, hogy semmi nem működik körülöttük. Hiába fordult orvoshoz, végül az interneten talált rá a kórképre. Nárcisztikus pszichopata. Minden ismérv egyezett. Vajon milyen az élet egy nárcisztikus mellett?
– Ma már könnyen megtaláljuk a leírást az interneten, de régen a lelketlen emberre rámondták, hogy idegbeteg. Elintézték ennyivel – kezdi interjúalanyunk. – Hiába vittem el a nejemet orvoshoz, pszichiáterhez, nem mondtak semmit. Nekem építőipari cégem van, villanyt szerelünk, soha nem tanultam az emberi lélekről, ezért csak a sötétben tapogatóztam. Végül jóval a válásunk után a YouTube-on rátaláltam egy videóra Szücs Leventétől. A homlokomra csaptam. Megvan! Egész életünkben a diagnózist kerestük, s íme, itt van. Nárcisztikus pszichopata a volt feleségem! Vannak emberek, akik önzők, nem tudják magukat beleélni a másik helyzetébe – de az ilyen ember még nem pszichiátriai beteg. A nárcisztikus pszichopata viszont igen.
– Amikor megismerkedtek, akkor nem volt semmi intő jel?
– Harmincegy évig voltunk együtt, 26 éves voltam, mikor megismerkedtünk, a feleségem meg 18 éves. Fülig szerelmes voltam belé. Bár, ahogy visszaemlékszem, már akkor sem tűrte, hogy ne rá figyeljek, ne vele foglalkozzam. Ő egyébként soha senkinek nem akart rosszat, meg nem is tett rosszat, csak valahogy nem tudta kezelni az embereket.
– Mikor jött rá, hogy valami nincs rendben vele?
– Tíz év házasság után jelentkeztek az első jelek. Mindig rosszul volt, ha társaságba kellett menni. Gyomorfájásra panaszkodott, puffadásra, hányingerre; egyik helyen sem tudtunk egy óránál többet maradni. Lépten-nyomon ment a cirkusz, megsértődött, hogy miért nem vele foglalkozom.
Görbe tükörben látta a világot, s főleg engem: elhitte, hogy minden ellene irányul, mindenki neki akar ártani. Egy idő után már görcsbe állt a gyomorom, hogy mit csinálok megint rosszul; már nem éreztem jól magam az összejöveteleken, pedig amúgy kedélyes ember volnék. Az elején még úgy vettem: van, aki a szívén viseli a nehézségeket, van, aki a gyomrán.
– A gyerekekre milyen hatással volt a neje viselkedése?
– A negyedik közös karácsonyunkon csenddel büntetett, egy hétig nem szólt hozzám. Szenvedtem, mint a kivert kutya. De a gyerekek akkor még kicsik voltak. Óvodáskorban kezdődtek csak velük a gondok.
– Ez mit jelentett?
– Az óvodában behúzódtak a sarokba, leblokkoltak. Amikor aztán az óvodai előadáson nem mert a fiam kiállni a nézők elé, elvittük gyerekpszichológushoz. Tudatlan voltam, nem gondoltam arra, hogy nem a gyereket kellene lélekbúvárhoz hordani, hanem előbb velünk kellene foglalkozni. A gyereket általában a család betegíti meg. A pszichológusnő felírt egy homeopátiás szert: akkoriban ez volt a divat. Később, mikor elváltunk, összefutottam ezzel a hölggyel. A szemembe nézett, s azt mondta, hogy a fiam végig rettegett, hogy elveszíti az anyját. A gyerek tudta, hogy az anyja nem szereti őt. Sajnos, a nejem az egyik gyerekünket sem szerette. Visszahúzódó, bizonytalan ember lett mindkét fiamból.
– A nejét szerették a szülei?
– Amikor odakerültem hozzájuk, az anyukája már beteg volt. A jobb kezére béna, és szellemileg sem volt teljesen ép. Én egy egészséges családban nőttem fel, mindig törekedtünk a jóra. Szerettünk dolgozni, vittük is valamire. Ők szegények voltak, a határban laktak, állatokat tartottak. Az elején azt mondták, hogy az anyósnak kullancsfertőzése volt, attól épült le. Később kiderült, hogy ez nem igaz. Egyszerűen rossz természettel verte meg a sors, mert gyerekkorában túl sok rosszat látott. Ami pedig sok, az megárt. Az anyós nyolc testvére is sérült volt. Nagyon nagy volt a baj a családban.
– Az apósa is ingerlékeny volt?
– Nejem apja még úgy-ahogy elvolt, de nehezen ment az anyóssal az együttélés. Az após megkérte, csukja be a fóliát, mert vihar lesz. Az anyós csak azért sem csukta be, mert mindig az ellenkezőjét csinálta, mint amit mondtak neki. Az após gyönge lélek volt, verte a sors, mire ő visszaütött. Már kora reggel a kocsmapultot támasztotta, s ha délben nem volt meleg étel az asztalon, megverte az anyóst. Volt, hogy a szemben lévő szomszéd szedte szét őket. Hazamentek a gyerekek éhesen az iskolából, kinn volt a kenyér az asztalon, mire az anyjuk rájuk szólt: Az nem a tiétek, hanem apátoké! A gyerekek éheztek, az anyós meg fogta magát, és elment sétálni a szőlőhegyre. Az volt a szerencséjük, hogy a nagy anyjuk szemben lakott, ő főzött mindenkire.
– A felesége mesélt erről?
– Hellyel-közzel. Töredezett emlékei voltak csak, nem tudta ezeket kerek egésszé tenni, beilleszteni az életébe. Később az orvos azt mondta, pont ez volt a baj. A legidősebb testvér megleste, mikor indul haza az após a kocsmából. Mikor befordult a gyalogútra, hamar bevitte a kisebbeket a spájzba, befogta a fülüket, és énekelt nekik, hogy ne hallják, mi történik a konyhában. Az anyós üvöltött, mint a fába szorult féreg, az após meg kíméletlenül verte. Akkor már kibírhatatlan volt a helyzet. Valószínűleg ebbe betegedett bele a feleségem lelke. A trauma normális reakció egy nem normális helyzetre.
– Nem gondolt arra, hogy pszichológushoz forduljanak?
– Egy jó hírű pszichiáter asszonynál voltunk. Kiírta az antidepresszánst, a nyugtatókat, és ennyi volt. S javasolta még, hogy a nejem foglalja le magát, vigye el a gyerekeket focira, járjon ki a természetbe, de az csak a vállát vonogatta. Egy idő után már szabotálta az orvost, én jártam a gyógyszereiért. Később próbálkoztunk akupresszúrával, de az sem segített. Jártunk természetgyógyásznál is, kimérte a teákat, rengeteget fizettük érte, de semmi jótékony hatásuk nem volt. A másik gyógyító megfogta a nejem talpát, és megkérdezte tőle, hogy mi a probléma. Ő meg csak annyit mondott: Hát, tudja, a férjem... Kimeresztettem a szemem, hisz azt mondta, miattam nincs jól. A gyógyító nem érte be ennyivel, rászólt: „Magáról beszéljen, ne a férjéről! Mondja el, mi a panasza!” A felségemnek nem tetszett, hogy így rápirított, többet nem is mentünk el hozzá.
Én abban az időben rengeteget dolgoztam, örökké úton voltunk a munkásaimmal. A feleségem pedig otthon volt a gyerekekkel, őrizte a családi tűzhelyet. Vagyis ezt tette volna egy egészséges ember. Én évtizedekig bizakodtam, hogy egyszer véget ér ez a rémálom, s minden olyan lesz, mint a rendes családokban.
– S mi volt az, ami rendben volt? Biztosan volt valami...
– A külső volt a legfontosabb, az, hogy tiszta ruhában menjenek iskolába a gyerekek, szépek és ápoltak legyenek. Fontos volt, hogy a szomszédok mit szólnak. Hogy öröm legyen a családban, medencét építtettem az udvar közepére. A feleségem imádta a virágokat, gyönyörű rendezett volt mindig az udvarunk, bemutatták a Pekné Bývanie című sorozatban is. Látszatra egy gyönyörű, boldog család voltunk. A szép látszat nagy veszélye, hogy elfedi a romlást.
– Nem félt, hogy a felesége nem fogja tudni rendesen ellátni a gyerekeket?
– Tudnom kellett volna, hogy nálunk máshogy van, mint a többi családban. De csak forogtam a saját tengelyem körül. Utaztam, mentem a munka után, a feleségem pedig labilis volt. A gyerekek nem érezték magukat biztonságban. Egy példa: egyik nap felhívott, hogy siessek, mert el kell hozni a gyereket az óvodából. Én Brünn felé tartottam, ott volt egy jól fizető munkánk. Tudtam, hogy ha nem fordulok vissza, akkor a gyerek még most is ott lenne az óvodában. De a nejem tudta, hogy én vissza fogok fordulni. Otthon malmozott a kezével, és ránk várt. Ha felhúzta magát, rángott az arca az idegtől, elpirosodott a feje. Ilyenkor ki sem lépett az utcára, még az anyjához sem ment át. A rokonok nagy néha meg tudták nyugtatni, de általában csak hagytuk, hogy menjen át rajta a hiszti. Gyakran magára zárta az ajtót, senkivel nem akart találkozni.
– Nem gondolkozott el azon, hogy miért mindig Önt vádolja a felesége?
– Később jöttem csak rá, mikor már mindennek vége lett, hogy ő csak az én figyelmemet akarta. Az orvosok, a pszichiáterek nem érdekelték. Félévente felfedezett egy újabb sámánt vagy csodadoktort, aki majd meggyógyítja – ilyenkor aztán mindig útnak indultunk. Jártunk Budapesten Kassai Csillánál: ő egy szenvedélybetegségből kigyógyult motivációs tréner, s most másoknak segít abban, hogyan juthatnak ötről hatra. Mindig úgy kezdte a videóit, hogy alattunk a föld, fölöttünk az ég, mi meg itt vagyunk közötte; és nem fönt meg lent kell a boldogságunkon dolgozni, hanem itt, a jelenünkben. A nejem azt mondogatta: igaz, hogy most rossz az élete, de a másik életében majd jobb lesz neki. Én hiába biztattam, hogy most kell boldognak lennünk, a jelenben, s ne mástól várjuk a megoldást. Később én is felkerestem Csillát, de akkor már tudtam, hogy a nejem nárcisztikus. Kiderült, hogy ő is ugyanezt állapította meg, megmutatta a levelezésüket.
– Volt olyan segítőnél, aki kicsit is javított a neje hangulatán?
– Hogyne! Én pedig a kefét rágtam, olyan féltékeny voltam. A barátnője beajánlotta a szomszéd faluba ájurvédikus masszázsra. A nejem el is ment a nagy szakállú, mezítlábas férfihoz, és egyik napról a másikra megváltozott. Szárnyalt, két lépéssel a föld felett járt. Kérdeztem tőle, hogy mi történt. Csak annyit mondott, hogy a pasas négy órán keresztül masszírozta, végigkenegette finom olajokkal a feje búbjától a lábujja hegyéig. Azontúl minden nap olajos masszázsra akart menni. Túlzásnak tartottam, így kiegyeztünk a kétheti alkalmakban.
– Volt a feleségének saját jövedelme? Tudta volna fizetni a több masszázst?
– Nem dolgozott, mert a képzelt betegségeivel volt elfoglalva. Egy évig járt kéthetente olajos masszázsra. Jót tett neki, mert már nem viselkedett olyan csúnyán. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett, mert közben rájöttem, hogy beleszeretett a gyógyítóba.
– Ezt miből sejtette?
– Én ekkor még szerettem a feleségemet. Tudtam, hogy ez a férfi el tudja vele hitetni, hogy ő, mármint a nejem a legfontosabb a világon. Hevert körülötte, mint egy vigyázó pásztor, s a nejem volt a középpontban a fényes napocska. Leültem a nejemmel, és felvázoltam neki, hogy mit érzek. Mi férj és feleség vagyunk, s engem mardos a féltékenység, nem bírom elviselni, hogy más után jár. Fájt a szívem nagyon.
Megértette, hogy bekeményítettem, de utána is csak monomániásan a pasast leste. Követte a Facebookon, mint egy megszállott. Egészen hajnalig a gép előtt ült, és tudtam, hogy vele flörtöl. Én pedig lefeküdtem aludni, mert minden reggel kora hajnalban keltem.
– És el tudott aludni?
– Idővel igen. Hiába kértem, hogy hagyja abba, erre annyi volt a válasza, hogy ne képzelődjek. Én pedig húztam tovább az igát. Aztán egyszer lefagyott a laptopja, és nyitva maradt a beszélgetésük. Én pedig nekiültem, és elolvastam az egész konverzációjukat. Aztán szóltam a haveromnak, és együtt elmentünk a gyógyítóhoz. Becsengettünk, a feleségével együtt nyitottak ajtót. Azt mondta, igen, igazam van, gyöngéden viselkedik a nejemmel, de ez csak a terápia része. S ebben nincs semmi rossz. Hazamentem, és kitálaltam a feleségemnek. Mi legyen velünk? – kérdeztem. Attól a naptól kezdve többet nem ment a gyógyítóhoz.
– Ezzel valami jobb kezdődött?
– Visszaroskadt a régi búskomorságba. Bejelentkezett ugyanis egy angyalokkal kommunikáló hölgyhöz. A hölgy azt mondta neki, hogy a gyógyító nem szereti. A nejemnek ez nem tetszett, azért többet nem ment hozzá. Neki csakis az tetszett, ha valaki azt mondta, amit ő hallani akart. Rugalmatlan volt mindig. Ezért is vándorolt egyik segítőtől a másikhoz.
– Picit nézzük meg az anyagi hátteret is. A felesége soha nem dolgozott?
– Nem. Mint mondtam, szerette a házunkat dekorálni, ahhoz nagy tehetsége volt. Kitűnő az ízlése, kreatív, gyönyörűen berendezte a házat. Később, mikor a gyerekek már nagyok voltak, felvettem a cégünkbe, a papírmunkával foglalkozott. De hamar megunta, akkor nyitottam neki egy ruhaüzletet. Az csúfos véget ért, felvett egy kleptomániás nőt, aki saját zsebre dolgozott, a pénzt nem rakta be a kasszába. A feleségemnek erről fogalma sem volt, mert a nő agyba-főbe dicsérte, ő pedig sütkérezett a dicséretében. Akkor már tudtam, hogy a nejem nem képes az önálló életvezetésre, az örömszerzésre, és nem tud alkalmazkodni a többi emberhez. Mindig abban bíztam, hogy jövőre jobban lesz, vagy valaki végre megtalálja az okot, hogy miért ilyen; és segít. Ráment harmincegy évem a reményre. Egyszer mezítláb jött ki utánam a nagy hóban, és csak mondta, mondta a magáét. Akkor megint talált egy újabb sámánt, aki majd kihúzza a csávából. Mert ő is tudta, hogy piszkosul rosszul érzi magát. Én mindig abban bíztam, hogy egyszer valaki segíteni fog rajtunk. Az utolsó pillanatig hittem benne, és mindent megtettem érte.
– Mikor határozta el, hogy elválik?
– Amikor már nem bírtam tovább, és azt hittem, hogy megőrülök. Amikor otthon bejelentettem a válást, kitört a veszekedés: Mi lesz vele, ki fogja őt eltartani?! Vasárnap este volt, elkezdett csapkodni, majdnem lelökött a lépcsőn. Fogtam magam, és átszóltam a szomszédba, hogy nézzék meg, mit csinál a feleségem, mert teljesen elment az esze. Akkor már az egyik haverom kiokosított, hogy legyen tanúm mindenre. A feleségem kiállt cigizni, és megvádolt, hogy bántottam. Erre fogtam magam, és elmentem a húgomékhoz.
– A gyerekek hol voltak ekkor?
– Ők hamar elkerültek kollégiumba, de nem is bántam. Az élettel nekik is nagyon meg kellett küzdeniük. Az egyik 23 éves volt, a másik 28, mikor beadtam a válást. Épp otthon voltak, mikor a feleségem bepakolt a két nagy bőröndbe, hogy őt most azonnal vigyem el a kórházba, mert befekszik a pszichiátriára. Megint a rivaldafény kellett neki. Másnap, mikor hazamentem, még mindig otthon volt. Közben gőzerővel ismerkedett, mert már a válásunk napján volt valakije. Ezt onnan tudtam, hogy hatalmas telefonszámlái voltak, ezért bementem a telefonszolgáltatóba. A hívólista kimutatta, hogy egyetlen telefonszámmal beszél állandóan.
– Végleges volt az elhatározása, hogy elválik?
– Amikor kiderült, hogy stabil barátja van, akkor mondtam neki: Befejeztem veled! S csak azon járt az agyam, hogy odalett az életem.
Fájt a szívem, de nagyon. Akkor már én is jártam pszichológushoz, egyik zűrös életű barátom ajánlott be hozzá. Később is: hiába tudtam, hogy mi a diagnózis, ettől még nem fájt kevésbé, hogy belém gázolt.
– A válás után hogy osztották el a vagyont?
– Nem volt egyszerű, mert nem volt nagy vagyon. A nejem a fiamon keresztül üzengetett, hogy tartozok még neki. Fizessem ki, vagy pedig számoljam fel a cégemet. Találkoztunk az irodában, de nem szerettem volna vele kettesben maradni, ezért a két fiamat is odahívtam. Bejött a nejem – akkor már egy éve nem láttuk egymást. Meg akart ölelni, de nem engedtem. Amikor leült, elkezdett sírni, hogy ő milyen szerencsétlen földönfutó, nincs semmije. Mondtam neki, hogy fele részt kap a ház árából, és vegye figyelembe, hogy én fizettem a fiaink iskoláztatását, a lakhatásukat, ruháztatásukat, mindent. Erre elment, aztán egyszer csak jött a levél az ügyvédjétől, hogy feljelent, amennyiben nem fizetem ki. Aztán jött még egy levél, hogy annak a háromszorosát kéri. Ezután jött még egy levél, hogy bíróságra adta az ügyet.
– Utána már nem találkoztak?
– Dehogyisnem. Bejött megint az irodába, egy órát panaszkodott, hogy milyen szerencsétlen. A kamionsofőr barátja ekkor már szakított vele, s nem volt holléte. Másnap jött a következő levél, hogy visszavont minden beadványt. Végül beköltözött az anyja házába, és bejelentkezett munkanélküli-segélyre. Mikor kifizettem a házból, elmentünk egy kávéra. Mindig kitalált valamit, hogy együtt legyünk, hátha belém mélyítheti a karmait. Kijelentette, hogy időnként szeretne velem találkozni, de akkor én már tudtam, hogy nem szabad. Örökre szakítani kell vele, mert a végtelenségig képes manipulálni. Ez volt az utolsó találkozásunk.
– Mikor volt utoljára orvosnál vele?
– Az utolsó hat évben sokszor rájött a rosszullét, s akkor rohantam vele az ügyeletre.
– Miért nem vált el előbb? Nem gondolt rá, hogy a fiúknak is jobb lenne?
– A családomnak éltem, nem hagyhattam a sorsukra őket. Próbáltam a nejem kedvében járni, mindent megcsináltam neki, hátha utána jobb lesz. De ő csak cigizett, és a vállát vonogatta. Soha nem mondta azt, hogy ó, milyen jó! Az évek alatt sok stressz lerakódott bennem, tönkre is ment a gyomrom. Sajnos, a nárcisztikus pszichopata összetöri az embert. A falig elmegy, ebből nyeri az energiát. Megkérdeztem a pszichiátert, hogy mitől ilyen a nejem, nem fogják-e örökölni a gyerekek. Azt mondta, a gyerekkorából hozhatta a traumát.
– Az intimitás mennyire volt jelen a kapcsolatukban?
– Az elején lángoltam, s úgy éreztem, ő is szeret, aztán lassan elhidegültünk. Egyszer nagy fájdalmai voltak, és szerettem volna segíteni, kis melegséget adni neki, s átöleltem. Ellökött magától, majd kiment cigizni. Elégedett ábrázattal fújta a füstöt, hogy most újra jól megmondta nekem. Ő egész házasságunk alatt abból töltekezett, hogy én rosszul éreztem magam. Most már van egy barátnőm, néha meghívja a gyerekeket vasárnapi ebédre. Nálunk ilyen soha nem volt. Végre tudják, hogy jó hangulatban is tud telni egy nap. Mindkét fiú egyetemet végzett, derék ember.
