#lolinkalola Instagramját azért követik a lányok, mert szép ruhákat, táskákat láthatnak nála gondosan szerkesztett színvilággal, mellette pedig életvezetési tippeket kapnak. Egy jogász profilja, akinek minden napja be van táblázva, tanít, tárgyalásra siet, lovagol, piláteszezik, vagy épp „tedd, ne tedd!” listát ad. Ki vagy te, Luana Mazreku?
Luana 31 éves, jómódú családból származó jogász. Édesapja albán származású márványkereskedő, az Adriatik Stone tulajdonosa, Feriz Mazreku. Édesanyja, született Dobosi Ingrid, háztartásbeli. Nővére, Merita a Mazreku Medical magánklinika tulajdonosa, valamint a pozsonyi Szent Erzsébet Onkológiai Intézetének sebészorvosa. Luana, akárcsak a családja, nagyon céltudatos. Állítása szerint most pontosan ott van, ahol tíz évvel ezelőtt lenni szeretett volna. Jogászként, tanárként, de diákként is megállja helyét (most például Budapesten tanul nemzetközi emberi jogot). Nemzetközi jogból megszerezte a posztgraduális diplomát, emellett Pozsonyban családjogból, illetve Budapesten nemzetközi emberi jogból doktoranduszi képzésben van. (Fotók: Dömötör Ede)

Luana díva. Ahogy leül, ahogy kezébe veszi a kést, ahogy eszik. Ezt Lacika, a pincér mondja, aki kiszolgálja. Vállak lent, lapockák zárva, egyenes hát. Hamar kiderül, hogy Luana gyerekkorában balettozott.
Rózsaszín ruhában, Dior cipővel a lábán, Chanel fülbevalóval a fülében érkezik. (Kiki, a menedzserünk a lelkünkre kötötte, hogy mindenképpen fotózzuk le a Chanel táskáit.) Irigyei nepo babynek nevezik, mondván, könnyű neki, hisz ezüstkanállal a szájában született. Luana büszkén meséli, hogy édesapja Érsekújvárott, egy kis bódéban kezdte a kereskedést, ma pedig Közép-Európa legnagyobb kőnagykereskedésének tulajdonosa.

Anyukája is örök példakép előtte, gyakran ebédelnek együtt: pont egy ilyen alkalommal futottunk egymásba. Luana szemében pici lángok égnek, az egyik magasabbra csap, mint a másik, mert olyan sok célt tűzött ki maga elé. Ő olyan „célkitűzős” lány, akiben egyszerre van jelen az elszántság és a pajkosság.

– Lola, követőtáborodból ítélve rengetegen kíváncsiak rád. Tudjuk, hogy a legjobb ügyvéd szeretnél lenni, egyetemen tanítasz, de a börtönlátogatásokat, az esztétikai kezeléseidet is kiposztolod. Mindig ilyen magabiztos voltál?
– Nem, dehogy. Az iskolában rengetegszer bántottak a származásom miatt. Édesapám albán, emiatt előítéletesek voltak velem szemben. A magabiztosságomat kemény munkával szereztem meg, egyrészt hogy megvédjem magamat a rossz nyelvek ellen, másrészt hogy önbecsülést szerezzek. Édesapám mindig arra tanított, hogy értéket teremtsek. Azt mondta, csak erős alapokra lehet várat építeni.
Szegényen is az lennék, aki most vagyok. Igaz, nem Hermès táskával futkároznék, de akkor is elegáns cuccokat viselnék, csak épp a Zarából. A világon a legjobb dolgok ingyen vannak. Tanulni ingyen is tudunk, a szép naplementéért sem kell fizetni, s kedves és jó emberek is lehetünk ingyen.
– Hogyan ismerkedtek meg egymással a szüleid? Édesanyád mátyusföldi magyar, édesapád pedig koszovói albán.
– Ez egy nagyon szép történet. Szerelem volt első látásra. Anyukám tizenkilenc éves volt, a nagyszüleimmel Horvátországban nyaraltak. Háború sújtotta Koszovót, a nép mélyszegénységben élt. Apukám kőfejtőként dolgozott Krk szigetén, ahol édesanyámék megszálltak. Így ismerkedtek meg. Édesapám albánul és horvátul beszélt, édesanyám pedig magyarul. Nem volt közös nyelv, amin beszélhettek volna, de azontúl nem engedték el egymás kezét. Kimentek Svájcba vendégmunkásnak, hogy összeszedjenek egy kevéske indulótőkét. A német lett a közös nyelvük, öt évet töltöttek kint, összekapaszkodva, nagy álmokat szövögetve.

– Ezek után pedig megszülettél te. Általában így végződnek a tündérmesék...
– Majdnem. Édesanyám várandós lett, csak épp a nővéremmel, édesapám pedig hazavitte. Érsekújvárott vettek házat, apukám pedig 1996-ban megnyitotta márványkövekkel foglalkozó vállalatát, az Adriatik Stone-t. Abban a világban, ahol az emberek még nem használtak internetet, működőképessé tett egy beszállítói hálózatot, illetve klientúrát. Ma úgy nevezik őt, hogy a kövek hercege. A belsőépítészet ékszerének tekinti a márványt és a természetes köveket.

– Minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős nő. Anyukád a családi tűzhely őrzője volt? Helyesen gondolom?
– Így van. Előbb megszületett a nővérem, Merita, majd 1995-ben kishúgnak én. Két fiútestvérem is van, Dani és Shpend. Összetartó család vagyunk, édesanyám nagy szeretetben nevelt bennünket, mi pedig azon voltunk, hogy bizonyítsunk. Mindig magasak voltak az elvárásai velünk szemben, de ez nem volt frusztráló, mert mindeközben olyan érzelmi hátteret biztosított számunkra, amely segített leküzdeni az akadályokat. Arra tanított bennünket, hogy a család a legfontosabb, a bajban mindig csak egymásra számíthatunk. A mai napig édesanyám a legnagyobb támaszom.
Csak olyan táskát veszek, aminek múltja és története van, éppen ezért időtlen, és soha nem megy ki a divatból. Nem szeretem a limitált kiadásokat, mert azokban van egyfajta hencegés.
– Kire hasonlítasz inkább, az édesanyádra vagy édesapádra?
– Ha a centiket nézzük, egyikre sem, én valahogy aprócska maradtam. (Nevet.) A karakterem viszont az édesapámé. Határozott emberke lakik ebben a kis testben. Anyukám mindig úgy nevezett: te kis fekete bors. Ahogy a magyar közmondás mondja: Kicsi a bors, de erős.

– Felnőtt emberek gyakran beszélnek arról, hogy a túl sok elvárás lebénította őket. Ti viszont a nővéreddel együtt, aki sebész, kitartó és erős emberré értetek. Milyen elvárásoknak kellett megfelelnetek?
– Soknak. Úgy ám. Minden napra jutott belőlük, de félreértés ne essék, ezért én csak hálás lehetek. Jó nevelést kaptam. A szüleim szerint egy igazi hölgy tud valamilyen hangszeren játszani, ezért tizenegy évig zongorázni tanultam, kilenc évig balettoztam, és lovagoltam is. Ez utóbbi a mai napig a legkedveltebb szabadidős tevékenységem, Bazinba járok, egy kisebb lovardába. A lovaglás – ahogy másik kedvenc sportom, a reformer pilátesz is – testtudatot ad, kitartásra és pontosságra nevel. Igazság szerint gyerekkorunkban mindenünk megvolt, de nem voltunk elkényeztetve. Egyetlen szabály volt: lehetünk büszkék, de csak az önerőből elért sikereinkre.

– Milyen nyelven beszéltek otthon egymás között?
– Multikulturális család vagyunk. A közös nyelvünk a szlovák, de anyukámmal és anyai nagymamámmal magyarul beszélünk, apukámmal pedig gyakran albánul, hogy az albán nagymamámmal is meg tudjuk értetni magunkat. Emellett nyolc évig tanultam németül, most Budapesten emberi jogot tanulok angolul, és a magyar nyelvtudásomat is igyekszem tökéletesíteni.

– Miért épp a jogot választottad élethivatásnak?
– Világéletemben szerettem tanulni. Fogtechnikus akartam lenni, de édesapám lebeszélt róla. S igaza volt. Menedzsmentből megszereztem a mesterdiplomát, párhuzamosan közgazdaságtant is tanultam. Közben elkezdett érdekelni a jog, mert rájöttem, mennyire át- meg átszövi mindennapjainkat, keretet ad a társadalmi együttélésnek. Megszereztem belőle a mesterdiplomát, ledoktoráltam, most doktoranduszi képzésben vagyok, és a Comenius Egyetemen családjogot oktatok. Juristaként volt egy mentorom, aki egyszer azt mondta, hogy hosszú ideje én vagyok a legígéretesebb diákja. Igyekszem méltó lenni a dicséretére.

– Mit szeretnél elérni, hová vezet az utad?
– Saját ügyvédi irodát szeretnék nyitni.
– Az élet nem éppen habos torta. Hogyan tudod a belső feszültséget kiadni magadból?
– A lélek nem vasból van. Vannak nehéz sorsok, amelyek mélyen megérintenek, ennek ellenére tudomásul kell vennem, hogy nem vihetem bele a munkámba az érzelmeimet, mert másképp összeroppannék. De azért vannak nehéz pillanataim, ebben segít a lövészet. Kijárok a lőtérre. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy összevissza durrogtatok. A lövés koncentrációt, fókuszt igényel, ami segít kikapcsolni, de egyben fejleszti a fegyelmezett gondolkodást. Ilyenkor csak a célra, az irányzékra és a légzésre figyelek. Amikor összecsapnak a fejem felett a hullámok, akkor kimegyek a lőtérre. Szükség van hozzá testtudatra, stabilitásra, s itt segít a pilátesz és a lovaglás. A lovat is irányítani kell, ha azt akarom, hogy kövesse az utasításaimat.

– Sokan irigyelnek azért, mert szép cuccaid, márkás táskád van, szépészeti kezelésekre jársz a nővéred klinikájára. Mi a véleményed erről?
– Szegényen is az lennék, aki most vagyok. Igaz, nem Hermès táskával futkároznék, de akkor is elegáns cuccokat viselnék, s ugyanígy öltözködnék, csak épp a Zarából. A világon a legjobb dolgok ingyen vannak. Tanulni ingyen is tudunk, a szép naplementéért sem kell fizetni, s kedves és jó emberek ingyen is lehetünk. Gyerekkoromban láttam, hogy sok férfi Rolex órát villant. Egyszer odamentem apukámhoz, és megkérdeztem tőle: „Apa, ha te is gazdag vagy, akkor miért nincsen Rolexed?” Erre ő azt válaszolta: „Drága szívem, nincs szükségem órára. Enélkül is tudja mindenki, hogy gazdag vagyok. Óra van a telefonomban is.”











