A nagyon képzett nők és a képzetlen férfiak nem találnak párra. Az okos nők nem akarnak buta férfit, az észkombájn férfiak nem akarnak okos nőt. Az okos nő és a buta férfi értéktelen. Micsoda világ ez?!

A család mint intézmény változik – a hatvanas évektől kezdve. A változás Nyugaton indult, de mára hozzánk is elérkezett. A második világháború után sok gyerek született. Szüleik jobb életet akartak biztosítani számukra, mint amilyenben nekik volt részük, ezért a gyerekek, ha nem is gazdagságban, de jólétben és szeretetben nevelkedtek. S mi lett az eredmény?

nem-kell-gyerek-kezdo.jpg

A nyugati világ egyszeriben tele lett olyan emberkékkel, akik tudták, mit akarnak. Erős individuumokkal. Elsőnek a férfiak kezdték határtalanul élvezni, hogy már nem köti őket a felelősség (akár el is válhatnak, s a státuszuk nem sérül, ha kibújnak a „családot tartani” felelőssége alól). A nők pedig immár nem akarnak naphosszat a tűzhely mellett állni, nem akarják elhitetni a világgal, hogy egyetlen boldogságuk az, ha almás rétest süthetnek a férjüknek és a gyerekeiknek. A hagyományos „papa, mama és két gyerek” modellen megjelentek az első repedések.

Nagyobb az egyén szabadsága

Így igaz. És ez nagyszerű. De individualisták lettünk, ami váláshoz, a család felbomlásához vezethet. Már nem a MI a fontos, hanem az én! Hogyan viselik ezt a gyerekeink? Fáj nekik a szülők válása. Vagy nem is nagyon? Igazság szerint tudjuk, hogy fáj, csak jó lenne mást hinni, másban bízni. Abban például, hogy más a helyzet, ha egy osztályban csupán pár gyerek szülei váltak el, és más a helyzet, ha az osztály felének. Az első esetben szégyenfolt a válás. Lehet, hogy nem mutogatnak ujjal a gyerekre, de mindenesetre beszédtéma az osztálytársak között, a szülők között is, és a tanáriban is...

Mert nálunk még az a család a megszokott, amelyben van apa, anya, gyerek. Az anya + gyerek modell számunkra még nem szokványos. Száz évvel ezelőtt a mai felállás lett volna szokatlan, mert akkoriban még nyolc-tíz gyerek született egy családban, együtt laktak a nagyszülőkkel, dédszülőkkel, sőt nagybácsikkal, nagynénikkel.

A mi őseink még bizonyára azt hitték, hogy a gyerekeknek fejlődésük szempontjából hiányozni fog a tágabb rokonság (és bizony hiányzik is). Mi pedig most azt hisszük, hogy a csonka család rombolóan hat a gyerekekre. Az igazság majd akkor derül ki, ha ők is saját családot alapítanak. A statisztikák már azért készülnek: az elvált szülők gyermekei általában ugyanúgy elválnak, mint a szüleik. (A szociológusok egy része nem tekinti negatívumnak az individualizmust – nem úgy, mint például az önzést. Úgy vélik, hogy az egyén így is kiteljesítheti a saját életét, és nem csak a mások iránti törődéssel, önfeláldozással.) Az elvált gyerekeknek erről persze kicsit más a véleményük, de hát őket senki sem hallgatja meg. Szüleik a szeretet és boldogság jelszavával az ajkukon dúlják fel az életüket. Arról beszélnek, hogy boldogok akarnak lenni – csak éppen egy másik családdal.

Ötvenszázalékos válási arány

E tekintetben a 2010-es év volt a legrosszabb. Azóta nem növekedett a válások száma, tartósan 50 százalék alatt maradt. A legrosszabb a helyzet Belgiumban és Hollandiában, Németországban viszont 33 százalék körül mozog. Sok függ attól, mennyire hagyományos (keresztény) szemléletű a társadalom, de attól is, hogyan tud megélni a gyerekét egyedül nevelő anya, milyen védelemben részesül a társadalom részéről. Érdekes ellentmondás, hogy az állam nemigen törődik az egyedülálló anyákkal – a tartásdíjak alacsonyak (sok esetben nem tudják behajtani), a szociális juttatások is azok –, ennek ellenére gyakori a válás.

Nem kötünk házasságot

A válások számának csökkenésére, persze, az is hatással lehet, hogy a fiatalok többsége nem köt házasságot. A skandináv államokban és Franciaországban sok fiatal él vadházasságban – s immár nálunk is. Nem ritka, hogy megszületik a második gyerek, s a szülők még akkor sem házasodnak össze. Valahogy nem vállalják fel egymást, nem vállalják fel „száz százalékra” a családjukat, mindig hagynak egy kiskaput. A férfiak sok esetben azt tartják: mi van, ha holnap találkoznak egy még szebb, még jobb nővel, s egyetlen alkalmat sem szabad kihagyni (hisz egyszer élünk, s adjunk meg magunknak mindent).

hirlevel_web_banner_1_113.jpg

Nagy-Britanniában más problémával küszködnek a fiatalok. Gyereklányok szülnek, és a serdülőkorú apák nem tudják eltartani a gyereküket, ezért ezt a szerepet a szülőknek, nagyszülőknek kell átvállalniuk. A kutatók egyrészt a szabados szemléletnek, a korai szexuális életnek, másrészt az anyák nagyvonalú állami támogatásának tulajdonítják a jelenséget, bár az utóbbi években a támogatások összegét jelentősen csökkentették. Ez elsősorban a hátrányos helyzetű vagy jövőkép nélküli fiatalokra vonatkozik. Összefüggésben állhat a kulturálatlan ivási szokásokkal is. Sok angol fiatal alkoholizál, aztán részegségükben nem tudják, mit csinálnak.

Ki nem házasodik?

Első pillantásra úgy látszik, hogy az egyetemet végzett párok nem házasodnak össze, akik számára több munka (és lehetőség) adódik, s akik körül akarnak nézni a világban. De nem így van. A képzettebb réteg ragaszkodik a hagyományokhoz. A nők, bár későbbi életkorban, de férjhez mennek. Igaz, gyakran az első gyerek megszületése után. És ritkábban válnak el! Az alacsonyabb végzettségű férfiak és nők azok, akik nem sietnek a házassággal, továbbá azok, akik az elmaradottabb vidékeken, leszakadt térségekben élnek, és kicsi az esélyük, hogy jó munkát találnak. Sokszor perspektívátlan az életük, s ugyanezt a perspektívátlanságot átadják utódaiknak is.

A felmérések szerint nincs nagy különbség az együttélés és a házasság között. Főleg akkor nincs, ha a pár huzamosabb ideje együtt él, és gyerek is született a kapcsolatból, közösen vettek fel hitelt... Az ilyen együttélés majdnem olyan, mint a házasság. Bár a házasságot azért nem adják fel olyan hamar a fiatalok. Úgy érzik, az ünnepélyesen kimondott igen inkább köt.

A nők jobban ragaszkodnak a házassághoz?

Igen. Ez függ persze a nő korától. 25-28 éves korig a többség nagyon szeretne férjhez menni. Úgy képzeli, hogy egész életében boldogan élnek majd egyetlen férfi oldalán, és szülnek két gyereket. Később a hozzáállás változik. A 45 év feletti nők azonban, akik egy házasságot már végigcsináltak, nemigen törik magukat, hogy férjhez menjenek. Határozottan kevésbé, mint a velük egykorú elvált férfiak. A nők ilyen viselkedésének súlyos oka van. Előző házasságukban a házimunka és a gyereknevelés java része rájuk hárult, sokadik műszakban. Ezért most inkább egyedül élnek, rájöttek az önállóság ízére, de van barátjuk, akivel sok esetben nem laknak együtt, csak összejárnak. Ezenkívül emelkedett azoknak a férfiaknak (és nőknek) a száma, akik úgy határoztak: sem nem házasodnak, sem gyermeket nem vállalnak. S ez tudatos döntés a részükről.

Új jelenség

A múlt század nyolcvanas éveiben szinte minden nőnek volt gyereke, bár egyesek esetében jobb lett volna, ha nincs. A kutatások szerint a népességnek mintegy tíz százaléka alkalmatlan a szülői feladatokra – vagy testi, vagy lelki szempontból. A nyolcvanas években nálunk a gyermektelenek aránya mindössze 3 százalék volt. Az 1950-ben született nők 5 százaléka volt gyermektelen, 1970-ben viszont ez az arány már 10 százalék volt. A mai arányt még nem lehet megállapítani, mert azok a nők, akik úgy határoztak, hogy nem fognak szülni, még meggondolhatják magukat. De ha marad a jelenlegi trend, akkor pár év múlva lehet, nálunk is az lesz a helyzet, mint Németország-ban, ahol a nők 20 százaléka gyermektelen!

nem-kell-gyerek-belso.jpg

Megmaradnak magnak

Két csoport van a népességben, amely nemigen talál párt magának: a nagyigényű, egyetemet végzett sikeres nők és a nem túl sikeres férfiak. A tanult nők nehéz helyzetben vannak, mert választaniuk kell a karrier és a család között. Rossz a kormány népességpolitikája, mert alig lehet összeegyeztetni a munkát és az anyaságot, ezért a nők kénytelenek vagy ezt, vagy azt választani. Nagy részük az anyaságot áldozza fel.

A rossz családpolitika

Az állam csak addig gondoskodik a nőkről, amíg gyermekgondozási szabadságon vannak. A nyugati országokban persze ezerszer rosszabb a helyzet. Franciaországban például három hónapig maradnak otthon a dolgozó nők. Azzal senki nem foglalkozik, mi lesz a gyermekkel azután, ha az anyasági letelik. Volt kolléganőnk a gazdag Svájcban él. Óvoda csak délig van, hát a nők otthon maradnak a munkából, mert gondoskodniuk kell gyerekeikről. (Nem nagyon éri meg gondozót fogadni, csak ha a nő magas beosztásban dolgozik, és sokat keres.) Nálunk sem könnyű elhelyezni egy kisiskolást a tanítás utáni időben. Az anyák rohannak a munkába, munka után meg a napközibe. Részmunkaidős munka kevés van, és a cégeknek nem is kívánatos. Pedig minden szakvélemény hangsúlyozza, hogy a gyermek számára előny, ha fokozatosan szokhat hozzá a gondolathoz, hogy az édesanyja nem lesz mindig vele.

A férfiaknál nehezebb követni a gyermekáldás számait. De megfigyelhető, hogy az alacsonyabb műveltségű férfiaknak nincsenek utódaik, egyszerűen azért, mert a nők perspektívátlannak tartják őket.

A Nyugat példája

A nyugati országok családpolitikája is különbözik egymástól. Európa déli országaiban a kisgyermekről nagyrészt a család vagy a nagymama gondoskodik, vagy az édesanya otthon marad vele. Bár Olaszországban például nagyot esett a szülések száma, a nők nem akarnak kimaradni a munkából, s évekig otthon maradni, a harmincöt éves férfiak pedig nem nősülnek, a „mamma” szoknyáján ülnek. Németországban a közelmúltig elég konzervatív volt a családpolitika, még azzal sem számolt, hogy a gyermek esetleg nem otthon ebédel, tehát a nők nemigen választhattak. Újabban változott a helyzet: 2013-ban az állam kötelezte a városvezetéseket, hogy biztosítsák az egy éven felüli gyerekek felügyeletét. Az intézkedés hatására emelkedett a születések száma. Nekünk is jól jönne ilyen fordulat a siralmas kilencvenes évek után, amikor nagyon visszaesett a születésszám...

Manapság nem egy olyan család van, amelyben bizonyos napokon több gyermek van – néha pedig egy sincs. Ez is új jelenség. A gyerekek a hétvégeken, iskolai vakáció alatt átvonulnak biológiai apjukhoz vagy anyjukhoz. Ez is olyasmi, amire nem vagyunk felkészülve: a szülők nem tudnak mit kezdeni a szombati, vasárnapi gyerekekkel. Nem jó ez se a szülőnek, se a gyereknek. Erre az sem megoldás, amivel bizonyos szülők próbálkoznak, hogy az apa és az anya váltásos vetésforgóban nevel: egy hónapig a gyerek az apjával van, egy hónapig az anyjával. Ez a gyereknek nem mindig jó, hisz alig letelepszik, megint szedheti a sátorfáját. S egy kisgyereknek sem kellemes, ha minden szombatot kötelezően apucival kell töltenie, hisz annyi mindent szeretne csinálni: játszani, kipihenni az iskola fáradalmait. De útra kell kelni, s a szombatot (ki tudja, hányadszor) az állatkertben kell tölteni, vagy a nagyi nyári konyhájában.

Varga Klára