A közösségi oldalak miatt vagyunk boldogtalanok? Túlzásnak hangzik? Képzeljük csak el, hogy egy nehéz nap után hazaérve kezünkbe vesszük a telefonunkat, és böngészni kezdjük a közösségi oldalakat. Mindenki szép, mindenki boldog, mindenki sikeres és minden tökéletes – csak mi nem. A közösségi oldalak frusztrálttá és boldogtalanná tesznek minket, napról napra nő bennünk a szorongás és a megfelelési kényszer.

És még ha ezt közhelynek is érezzük, tény, hogy tudat alatt akarva-akaratlanul is másokhoz kezdjük hasonlítani magunkat. Tudom, mert velem, és szinte biztosra veszem, hogy az olvasóval is megtörtént már ez.

nem-vagyunk-eleg-jok.jpg

Sokan sokféleképpen írtak már a közösségi oldalak hátulütőiről: függőséget okoznak, egyre kevesebbet kommunikálunk egymással, ráadásul egyes oldalak szó szerint kiárusítják személyes adatainkat különböző politikai-gazdasági érdekeknek. Amiről azonban tapasztalataim szerint kevés szó esik, az a közösségi oldalak hatása az ember mentális egészségére.

Nem vagyunk elég jók?

Csak ülünk, és fáradtan bambuljuk a képernyőt. Aztán jönnek a különböző tévképzetek, az önértékelési problémák, hogy nem vagyunk elég jók és szépek. Vagy épp nem vagyunk elég elfoglaltak, hiszen míg a másik szinte egész nap pörög (és közben mindenről beszámol), addig mi otthon pihenünk, ami szintén rossz érzéssel tölt el bennünket. Csak mert megengedtük magunknak a pihenés luxusát egy olyan társadalomban, amely az elfoglalt és túlhajszolt ember képére épül.

A szorongás, a bizonytalanság és a megfelelési kényszer pedig egyre csak nő, miközben már-már kényszeresen nyomkodjuk telefonunkat, ha épp nincs mit csinálnunk. Pedig lenne, sőt, egy idő után rájövünk, hogy a „nincs rá időm” érvünk már réges-rég nem érvényes: időnk ugyanis van, csak épp nem arra fordítjuk, amire kellene.

De ne szaladjunk előre, hiszen felmerül a kérdés: vajon tényleg ennyire rossz a helyzet? Elvégre a közösségi oldalak végső soron a mi javunkat szolgálják, és legalább annyi pozitív hozadékuk van az emberi kapcsolatokat illetően, mint ahány negatív. Ugyanakkor ezek a felületek úgy lettek kitalálva, hogy minél több időt töltsünk a használatukkal. Amit „személyre szabott élményként” és „igényeinkhez igazított tartalomként” próbálnak eladni nekünk, az valójában egy nagyon jól kitalált és jól működő rendszer – amely a látszattal ellentétben nem a mi javunkat szolgálja.

Fókuszban a hiány

A koronavírus okozta bezártság miatt akarva-akaratlanul is több időt töltöttünk a közösségi oldalak böngészésével. Mert egyedül voltunk, magányosak, és mert „társaságra” vágytunk. Persze ez már a pandémia előtt is így volt. Ha megfigyeljük, nagyon sok ember online jelenléte egyfajta hiányról árulkodik. Nincs, aki meghallgassa őket, és úgy érzik, nem figyel rájuk senki. A képeikkel és posztjaikkal is valamiféle visszacsatolást remélnek a többi embertől. És ha mindez elmarad, vagy épp kevés reakció érkezik, rendszerint csalódás és kisebbségérzés keríti őket hatalmába.

De mi alapján határozhatjuk meg a közösségi oldalakon, hogy mi a jó és mi a rossz? Itt érkezünk el a lájkokhoz, a közösségi oldalak alfájához és ómegájához, amelyre, sajnos, nagyon sokan úgy tekintenek, mintha valamiféle mérce lenne. Kutatások bizonyítják, hogy a lájkok úgy hatnak ránk, akár a nikotin, az alkohol vagy épp a heroin. Agyunk dopamint (közismertebb nevén: boldogsághormont) kezd termelni, aminek hatására izgatottak leszünk, és jól érezzük magunkat. Ám az előbb felsorolt élvezeti cikkekhez hasonlóan a lájkok is csupán pillanatnyi örömforrásként szolgálnak, hosszú távú hatásuk pedig bizonyítottan függőséget okoz.

hirlevel_web_banner_1_359.jpg

Semmi sem az, aminek látszik!

Van ugyanakkor egy nagyon nyilvánvaló dolog, amit az emberek rendre elfelejtenek: amit a közösségi oldalakon látunk, az nem a valóság. Az egy teljesen más világ, és nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy amit ott látunk, az egyfajta szelektív válogatás a jó dolgokból. Egy mesterkélt, aprólékosan megszerkesztett világ, amely nem tűri meg a tökéletlent. Az emberek nem fognak arról posztolni, mennyire rossz napjuk volt, mennyire egyedül érzik magukat vagy hogy a családjuk a szétesés szélére sodródott.

Ez persze önmagában még nem baj, hiszen mindenki úgy alakítja közösségi oldalát, ahogyan szeretné. A baj ott kezdődik, amikor nem tudunk különbséget tenni az online és a való világ között. Amikor készakarva próbálunk fenntartani egy hamis képet magunkról és környezetünkről. S miközben egyre több időt töltünk virtuális énünk formálásával, annál inkább eltávolodunk valós énünktől és a való világtól.

A félelem, hogy kimaradunk valamiből

Ébredés után reflexszerűen a telefon után nyúlunk, lefekvés előtt pedig még utoljára megnézzük, mi újság „odafent”. Ha pedig egy ideje már nem csekkoltuk le a közösségi oldalakat, nyugtalanok leszünk, és úgyszintén szorongani kezdünk. Erre mondja a szakirodalom, hogy hatalmába kerített bennünket a FOMO (Fear of missing out), avagy a félelem, hogy kimaradunk valamiből. Vagy épp lemaradunk valamiről. A FOMO tulajdonképpen az egész általunk taglalt jelenség szellemi hajtóereje. Nem azért lógunk a közösségi oldalakon, mert nincs mit csinálnunk, hanem azért, mert szokássá, viselkedésmintává érett bennünk.

És míg az egyik oldalon folyamatosan igyekszünk jelen lenni, mindenkinek megfelelni, és próbálunk nem lemaradni a világ történéseiről, addig a másik oldalon egyre kevesebb időt töltünk önmagunkkal. Egyre több inger ér bennünket, és végső soron elkényelmesedünk. Az aktív tevékenységek háttérbe szorulnak.

Megoldás van, nem is egy!

Azt hiszem, ezek után már tényleg csak egy kérdés maradt hátra: van-e megoldás az említett problémákra? A jó hír az, hogy van. Kezdetnek például az is megteszi, ha mobilozás helyett néha kezünkbe veszünk egy könyvet vagy egy magazint. Esetleg ha reggeli szabad perceinkben meditálunk egyet, hogy kitisztítsuk a fejünket, és mentálisan is felkészüljünk az előttünk álló napra.

Mindenképp tudatosítanunk kell, hogy a közösségi oldalakat a trendek irányítják. Hogy ez az egész közeg másképp díjazza a kreativitást és az egyéniséget. Hogy az irigység egy erősen befolyásoló tényező. Hogy a számokat teljesen máshogy kell értelmezni – és 200 hűséges követő sok esetben többet ér, mint több ezer. Fontos, hogy ne a lájkokért posztoljunk, és ne tekintsünk rájuk úgy, mint valamiféle mércére. Legyen a posztolás egy kreatív folyamat, amelyet az elejétől a végéig élvezünk. Ha úgy érezzük, hogy azon a képen igenis jól nézünk ki, vagy éppenséggel végre sikerült elkészítenünk hőn áhított receptünket, akkor engedjük, hadd menjen.

facebook.jpg

Vegyük kézbe a dolgokat, és a ne trendeknek próbáljunk megfelelni. Sokan ugyan a teljes kivonulást választják, és digitális remetékké válnak, én ezt semmiképp sem ajánlom. Ne próbáljunk kimaradni belőle, mert azzal csak magunknak ártanánk. Az élet ma már (sajnos) a közösségi oldalakon is zajlik, a világ nagy része odaköltözött. Helyette inkább tegyük azt, amit mindenki más: szelektáljunk. Ha elfogadjuk és tudatosítjuk azt, hogy a közösségi oldalak világa nem egyenlő a valósággal, akkor onnantól kezdve saját ízlésünk szerint alakíthatjuk és kedvünkre formálhatjuk azt.

Építsünk ki magunknak inspiratív környezetet! Olyan oldalakat kövessünk, amelyek hozzáadnak valamit mindennapjainkhoz, és olyan személyeket, akik maguk is alkotnak, vagy épp próbálják jobbá tenni a világot valamilyen módon. Akik pedig kellemetlen érzéseket keltenek bennünk, azokat egyszerűen némítsuk.

Ennél is fontosabb azonban, hogy tartsunk mértéket a közösségi oldalak használatát illetően. Fedezzük fel újra a körülöttünk lévő világot, alakítsunk ki mélyebb kapcsolatot közvetlen környezetünkkel, beszélgessünk minél több emberrel, és tegyünk azért, hogy leszakadjunk a közösségi hálóról. Csakis így találhatjuk meg az egyensúlyt, és vehetjük vissza az irányítást hétköznapjaink felett.  

Ollé Tamás
Kapcsolódó írásunk