Nézzük őket, fantáziálunk róluk, álmodunk velük. Állásinterjúra, buliba, randira kísérjük őket, de a hálószobatitkaik sem titkok előttünk. Kedvenc sorozatkaraktereink észrevétlenül olvadnak bele a mindennapjainkba: velük fekszünk, velük kelünk, s olykor azt kívánjuk, bárcsak elcserélhetnénk velük az életünket…

– Mondd már el neki, hogy miért nem akarsz gyereket, mert megőrülök! – kiáltottam fel a Netflix előtt ülve, miközben meredten bámultam A Bridgerton család jóképű hercegét. Egy ilyen émelyítően szirupos sorozatban nyilván borítékolható volt a boldog vég, de azért csak meghagytam a készítőknek, hogy táncot járjanak az idegeimen.

neftlix-masik-teves.jpg

Aztán mikor végre Hastings szexi hercege jobb belátásra tért, úgy csaptam össze kezeimet, mint ahogy azt szegény nagymamám tette húsz évvel ezelőtt a Titkok és szerelmek előtt. S ebben a pillanatban mindjárt két dolgot is megállapítottam. A szívem még sincs jégből. Javíthatatlan sorozatfanatikus vagyok. És ez az elmúlt húsz év alatt mit sem változott.

Az oviban kezdődött

Már megtanultam, hogyha az ember lánya írásra adja a fejét, ráadásul hitelesen szeretne írni, időnként törvényszerűen le kell járatnia magát. Így eshet meg az, hogy életem egy meglehetősen „ciki" fázisát épp most készülök nyilvánosság elé tárni. Kanyarodjunk vissza 2000 tájékára, a telenovella-kultusz fénykorába, amikor is a nagycsoportos Ildikó (vagyis szerénységem) gondolatai javarészt két dolog körül forogtak: az ovis szerelme és a Vad angyal körül.

Ha valaki nem tudná, mi az a Vad angyal, annak egy kis gyorstalpaló: a szappanoperát a kilencvenes évek végén forgatták, és olyan méltán híres argentin tévésztárok szerepelnek benne, mint a Facundo Arana vagy Natalia Oreiro.

Enyhén fogalmazva nem apróztam el a rajongást: fél hatkor már a tévé előtt ültem. Ültem? Ugráltam! És vártam, hogy hatkor végre felcsendüljön a „Tányódóró” (a főcímdal). Na, meg a saját kis műsorom, ugyanis küldetésemnek éreztem, hogy Oreiro táncmozdulatait minden este hangos halandzsázás kíséretében utánozzam. A földön fetrengés, a tükör előtti vonaglás és a fel-le szaladgálás mind-mind a produkció elmaradhatatlan eleme volt – ezúton is elnézést kérek az alattunk lakóktól. S ha ez még önmagában nem lett volna elég, mindezt egy fejemre húzott „pokahontaszos" pulcsival is megspékeltem. (Valahogy csak pótolni kellett a hosszú hajat.) Lényeg a lényeg: szentül hittem, hogy a főszereplő Milagros kiköpött mása vagyok. Aki nem hiszi, megnézheti a képemet az óvodás farsangról.

Persze, cinkosom is akadt a szappanopera-mániában, mégpedig a nagymamám, akivel később ugyanezzel a lelkesedéssel néztük végig az Titkok és szerelmeket és a Paula és Paulinát – miközben az óvoda szerelmi ügyeit is alaposan kitárgyaltuk. Így hát aligha meglepő, hogy 26 éves fejjel is elbőgöm magam egy hatásvadász romantikus jeleneten – csupán annyi változott, hogy a telenovellák már nem fedik le az érdeklődési körömet. A helyüket átvették a több gondolkodásra serkentő sorozatok. Nagy ritkán viszont, ha valami könnyedebbre vágyom, jöhetnek a Bridgerton-típusú laza romkomok.

web-bannerek-instagram.jpg

Időpazarlás? Nem igaz!

Szinte hallom, ahogy a sorozatellenesek most egy emberként szisszennek fel: micsoda időpazarlás ez! Értelmesebb dolgokkal is kitölthetném a szabadidőm. Ez így igaz, én viszont szeretem a sorozatokat. Kicsit úgy vagyok velük, mint az olvasással: felvillanyoz, mikor egy-egy ismeretlen világot fedezhetek fel. Kiváltképp rajongok azokért a karakterekért, melyek legalább annyira összetettek, mint a hús-vér emberek, és nem tuszkolhatók bele sem a „jófiú” sem a „rosszfiú” sémájába. A mérleg hol a jócselekedetek, hol az önzés és a gyarlóság felé billen – csak úgy, mint a való életben.

Kiszámíthatatlansága mellett a karakterek összetettsége miatt imádtam például a Game of Thrones (Trónok harca) szériákat, de e téren a The Walking Dead vagy a The Queen´s Gambit (Vezércsel) is különleges élményt nyújtottak. Lenyűgöznek továbbá azok a drámák, amelyek olyan hitelességgel mutatják be az emberi lélek sokrétűségét, mint a Big Little Lies (Hatalmas kis hazugságok) vagy az Anne with an E (Anne, E-vel a végén!). Utóbbival pedig már csak azért is elfogult vagyok, mert Lucy Maud Montgomery (a Váratlan utazás szerzője – a szerk. megj.) regényadaptációjából készült. S akkor még nem beszéltünk a thrillerekről, a szituációs komédiákról vagy a dokumentumsorozatokról – melyek között szintén rengeteg nívós alkotást találunk.

2021-ben a streamingszolgáltatók éráját éljük: a Netflix és a HBO a világjárvány hatására olyan nézettséget produkálnak, mint azelőtt soha. Mindez tovább ösztönzi a készítőket, hogy azontúl is serényen gyártsák a jobbnál jobb sorozatokat.

Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint hátradőlni a mozivá avanzsált nappalinkban, s fotelünk kényelméből válogatni a kismillió sorozat közül. Házi mozizás közben egyedül és társaságban is jól érezhetjük magunkat. Mi több: játszva nyelvet tanulhatunk, de azért nem árt résen lenni. Mint a legtöbb dologgal, úgy a sorozatnézéssel is könnyen túlzásokba eshetünk.

Binge-watching, az új kór

Egyetemista koromban, sajnos, velem is előfordult, hogy elvesztettem a kontrollt a távirányító felett. Néhány sorozat annyira beszippantott, hogy évadokat daráltam le néhány nap alatt. Ez fizikailag és mentálisan megviselt, napokig feszült voltam, levert és álmatlan – s ha nagy nehezen mégis elaludtam, száz az egyből, hogy a sorozat szereplőivel álmodtam. Sokat törtem a fejem azon, hogy merre halad majd tovább a cselekményszál: közben a realitásérzékem is megroggyant. Mint később megtudtam, ezek tipikusan a binge-watching (maratoni sorozatnézés – a szerk. megj.) tünetei, ami manapság elterjedtebb jelenség, mint gondolnánk. Egy, a Netflix által készített felmérésből kiderül, hogy a sorozatnézők 61%-a esik bele ebbe a kategóriába, ami alkalmanként átlag 2-6 epizód végignézését jelenti.

tevezes-piros-ruhas.jpg

Azok a fránya hormonok…

Ahhoz, hogy megértsük, miért olyan könnyű rákattanni egy-egy sorozatra, nem árt a biológiai folyamatokat is megismerni. Dóczi Attila, a Tanulom magam ismeretterjesztő YouTube-csatorna vloggere közérthetően szedte csokorba ezeket a tényezőket. Elmondása szerint mindennek az alapja, hogy amikor örömszerző tevékenységet folytatunk – eszünk, sportolunk, szeretkezünk vagy épp sorozatot nézünk – az agyunk boldogsághormonokat (dopamint, oxitocint, szerotonint ) termel. Ezzel jutalmaz bennünket a szervezetünk. A hormonbomba arra ösztönöz, hogy ne hagyjuk abba ezt az örömszerző tevékenységet. Ezért aztán folyamatosan új és új részekbe kezdünk. Így aztán egyenes út vezet a sorozatfüggőséghez, mely lényegét tekintve hasonló, mint a drog- vagy a szexfüggőség. Az agy ugyanis nem tesz különbséget az élvezet forrásai közt.

A másik nyomós érv, hogy amikor az ember elmerül egy fantáziavilágban, az agy az ott szerzett élményeket valós eseményekként rögzíti. Ugyanazok az agyi területek aktiválódnak, amelyek a valóságban kapcsolnának be ezen élmények hatására. Ez magyarázza többek között azt is, hogy miért kezdünk el kötődni a sorozatok hőseihez (vagy antihőseihez), s miért érezzük szinte magunkénak a sikereiket, a kudarcaikat. Egy-egy drámai helyzet ráadásul a szervezetünket is stresszhelyzet elé állítja, nekünk mégsem kell elmenekülnünk vagy harcolnunk, ahogy azt a valóságban tennénk: elég elindítani egy újabb részt.

Az, hogy a sorozatozás közben szinte teljesen elveszítjük az időérzékünket, szintén egy hormonkoktélnak köszönhető. Ilyenkor nincs, ami megnyomná a fejünkben a vészcsengőt: elmerülhetünk a fiktív világában anélkül, hogy eszünkbe jutnának a munkahelyi bonyodalmak vagy a kifizetetlen számlák. Órákkal később eszmélünk csak rá, hogy már több óra eltelt az alvásidőnkből.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért nem a filmeket választjuk inkább, ha a sorozatnézés ennyire addiktív? A válasz egyszerű: az ember mindig ahhoz ragaszkodik jobban, amit már ismer. Ezért sokkal kényelmesebb egy stáblistát egyszer megismerni, mint újra és újra idegen neveket megjegyezni, idegen világokba belecsöppenni.

A kulcs: tudatosság

Ha belegondolok, hogy mit tanítottak nekem a sorozatok (s itt elsősorban nem a Vad angyalra célzok), akkor két dolgot említenék: nyitottságot és kritikus gondolkodást. Nyitottságot, hiszen számos társadalmi problémával a sorozatok szűrőjén keresztül találkoztam közelről. Egy-egy homoszexuális vagy épp színesbőrű karakter szemszögéből például láthattam, miként mérgezi meg az emberek életét az alaptalan kirekesztés vagy a tettlegességig fajuló bántalmazás. Illetve megtanultam, mekkora szükség van az értő figyelemre, az ember és ember közti nyílt párbeszédre. Megtanultam, hogy az élet soha nem fekete vagy fehér: a színek legtöbbször aszerint változnak, hogy milyen perspektívából nézzük őket. Ezek az eszmék pedig elősegítik, hogy kritikusan szemléljem a világot.

Nem fogok hát lemondani a sorozatokról, az fix. Ahogy a filmekről, a könyvekről, a színházról vagy a zenéről sem fogok. Tudatosabban hozzáállni a Netflixhez (és válogatni a felkínált tartalmak között) viszont szeretnék. Ez nem jelenti azt, hogy soha többet nem nézek majd vígjátékot vagy limonádét. Ez azt jelenti, hogy mindig az aktuális érdeklődésemnek és a lelkiállapotomnak megfelelő tartalmakat keresem majd. S ami ennél is fontosabb: időkorlátot szabok a netflixezésnek. Őszintén szeretném, ha a sorozatnézés nem csak unaloműzésként volna jelen az életmben, hanem valódi szórakozásként. Szóval élményt!

Olláry Ildikó