Hogyan viseli a színház a bezártságot? Miként lehet mindezt túlélni?

Gál Tamás színházigazgatóval beszélgettünk, aki Vásárúton gyerekeskedett, Komáromban lett színigazgató, és Hetény neki a világ közepe.

gal-tamas-kezdo.jpg
Gál Tamás Jászai Mari-díjas színész, színigazgató. Cikkünk címe egy Petőfi Sándor versből való, amit a költő színész korában írt.

Színház az egész világ. Különösen igaz ez a 2020-as évre, mert színházat ma mindenütt játszanak, csak nem a világot jelentő deszkákon. A teátrumok zárva tartanak, a színészek pedig munka nélkül maradtak. Gál Tamás tavaly, a járvány kezdetén lett a Komáromi Jókai Színház igazgatója.

– Úgy gondolom, hogy egy kinevezésnek nem kéne akkora nagy dolognak lenni – nyilvánítja ki a véleményét. – Az utóbbi évben több mint kilencven interjú készült velem arról, hogy igazgató lettem. Ez mind szép, csak miért nem arról készült ennyi beszélgetés, hogy hány sikeres előadásban szerepeltem, vagy mennyit rendeztem? A színigazgatás egy szolgálat. Most annak örülnék leginkább, ha arról tudnánk beszélgetni, hogy milyen jó előadások zajlanak a Jókaiban. A járvány viszont nem engedi, hogy a társulat megmutassa magát. Nyáron létrehoztunk egy nyolcfős művészi tanácsot.

Úgy gondolom, nem egy embernek kell eldöntenie, hogy a Jókai Színháznak mi legyen a repertoárja. Az erő a csapatmunkában van.

– Miért vállalta el a posztot?

– Részemről ez társadalmi felelősségvállalás. Én is szószólója voltam annak, hogy a korábbi, határozatlan idejű igazgatóság megváltozzon egy határozott idejűre. Öt évre választottak. Ha hagynak, akkor minden tudásomat belerakom. Viszont így fölöttem is ott leng a pallos, ami arra figyelmeztet, semmiképp se váljak diktátorrá. Fontos, hogy öt év múlva színészként ugyanúgy átléphessem a színház küszöbét, mint azelőtt. Ha így lesz, akkor jól tettem a dolgomat.

– Milyen a színházcsinálás? A Csavar Színházzal már megtapasztalta, de azért a Jókai Színház méreteiben nagyobb.

– Bevallom őszintén, volt pár pillanat, amikor kétségbe estem. Rögtön elkezdtem tanulmányozni, milyen egy jó vezető, hiszen ezt a színművészetin nem tanítják. Fontos a higgadtság. Ahogyan megpendítjük a húrt, olyan hangot hallunk vissza. Fontos az alázat. El kell ismerni, hogy mindenhez nem érthetünk. A Csavar Színház engem ugyan megtanított arra, hogy kicsit mindenhez értsek. Ott én terveztem és kiviteleztem a díszletet, rendeztem a színdarabot, de sofőrként és rakodóként is helyt kellett állni. Akik itt, a Jókai Színházban hangosítanak, a fénytechnikát kezelik vagy díszletet kiviteleznek – azok mind a szakma mesterei. Ezt tudatosítom.

web-bannerek-instagram.jpg

– Fog játszani?

– A Csavar Színház továbbra is ott marad az életemben: ott művészileg kiteljesedhetem. A feleségemmel ez a mi negyedik szerelemgyerekünk (a három hús-vér gyerekünk mellett). A Jókai Színházban pedig az a feladatom, hogy teret adjak a tehetségeknek. A víz szalad, a kő marad – rendszerek, státuszok ideig-óráig tartanak, de a színészet az én szakmám. Akkor lennék csak bajban, ha nem tudnék beszélni. Még ha járóképtelen lennék, akkor is feltolnának a színpadra, és tíz perc múlva a közönség nevetne. Ez az egyik képességem. Amikor színház nélkül maradtam, csináltam egy saját színházat. Sok ember úgy gondolkodik, hogy az az igazi művész, akit pátosz és embersereg vesz körül. Játszottam olyan darabokban, ahol húsz ember dolgozott csak azon, hogy felléphessek: külön öltöztető, sminkes, sofőr… Ez is vele jár, de nem ez a lényeg. A legnagyobbaktól tanultam meg, hogy egy művész miként viselkedjen. Jordán Tamás, Bolek Polívka, Martin Huba – utóbbi osztályvezető tanárom volt. Ha nem ismerjük őket, a tömegből biztosan nem tűnnének ki. Mindegyikben ott van az alázat.

– Hol tart az életében? Úgy érzi, jókor jött a kiírás a posztra?

– Úgy érzem, a legjobb korban történt. Születni erre nem lehet, de tanulni annál inkább. Bár vannak alfahím típusú emberek, akik szeretnek irányítani. S ha már női lapba interjúvolnak: nagyon szeretem a női vezetőket. Körülöttem vezető beosztásban szinte csak nők dolgoznak.

A női vezetők kitartóak és szívósak. Azt vettem észre, hogy a kislányok sokszor bátrabbak a fiúknál is. Amikor tinédzserként karatéra jártam, a lányok bátorságban legyűrték a fiúkat. A tavalyi lovas-színjátszó táborunkban 21 lány volt és egy fiú. A lányok nem féltek a lótól. Nem tudom, miért van ez. Lehet, mindig így volt, csak a hadászat a fiúkat megerősítette.

– Májusi beiktatása után szinte azonnal érződött a friss fuvallat. Mivel készült a színház, mielőtt vesztegzár alá került?

– Felavattuk a Benkő Géza Stúdiószínpadot, majd az első bemutató, amit magaménak tudhatok, a Hamlet előadása volt. Teljes egészében a Pozsonyi Színművészeti Egyetem végzős diákjaival vittünk színpadra. Ilyen sem volt még a színház történetében. Örömmel vettük, hogy a Londonban élő Lucskay Róbert – aki a Royal Shakespeare Company és a Globe Színház színésze – tiszteletből hazajött, hogy nálunk szerepeljen. Három hetet próbáltunk, majd szeptember végén 15 munkatársunk megfertőződött. Kénytelenek voltunk bezárni. Október közepétől újra próbálhattunk, A mi osztályunk darabnak rugaszkodtunk neki, akkor már harmadszor. Tíz színész próbált a színpadon maszkban, egymástól megfelelő távolságra. Mindent betartottunk, de nem volt egyszerű. Egyszer azt mondták, hogy nem érhetünk egymáshoz, majd hogy szabad az érintés, hiszen munkaköri csoportról van szó… Kicsit játszottunk, de aztán megint jöttek a lezárások. Most ismét ugrásra készen állunk, ha megnyílik a világ.

– Mikor novemberben kis időre megnyitottak, jöttek a nézők?

– Igen! Igen! Az emberek ki vannak éhezve az élő, valódi találkozásokra és élményekre. Tavasszal és ősszel elsőként a sportot és a művészetet kapcsolták le, s bizonyára ezek lesznek az utolsók a visszacsatolásnál is. Vannak, akik könnyelműen azt gondolják, hogy a sportra és a művészetre nincs szükség, ezek léhaságok. Sok embernek viszont nagyobb szüksége van színházra vagy focira, mint az ételre, mert csak ez tudja őket feltölteni. A minap mondtam az egyik orvos barátomnak, ha nem lennének orvosok, mi lenne velünk? Az ő válasza: „De Tamás, ha nem volnátok ti, színészek, és a művészet, akkor mi lenne velem? Az én jókedvem ebből származik, engem ez tölt fel!”

gal-tamas-allo_0.jpg

– Mi a helyzet a színészekkel? Hogyan tudnak túlélni ebben a zavaros időben?

– A színházban a színészek bérét a megye egyelőre bírja fizetni. Ez viszont csak a szerződéses munkatársakra vonatkozik! Csak az alapbér jár. A játszási pénz az, ami jelentősen növelné a gázsit. Vannak családok, ahol csak a férjnek van keresete. A szabadúszó vendégszínészeknek pedig nem jár fizetség. Ezek a művészek, akik több mint fél éve nem állhattak színpadra, megélhetési gondokkal küzdenek. Ha egy művésznek nincs bevétele, a kötelező betegsegélyzőt akkor is fizetnie kell. Az igazgatói kinevezésem előtt 20 évig én is iparengedéllyel működő szabadúszó színész voltam. A feleségem szintúgy. Tavasszal bizony rá kellett jönnünk, észszerűbb, ha visszaadjuk a vállalkozói engedélyt. Ha viszont nincs engedélyünk, akkor később egy fellépésért nem tudunk számlázni. Nekünk sem könnyű otthon. Úgy jártam, hogy az év első két hónapjában nem volt hangom, márciusban pedig „beköszöntött” a járvány. Öt hónapig nem volt jövedelmem.

– Részesültek a színészek valamilyen állami támogatásban?

– A magyar államnak volt egy egyszeri támogatása, amit azok a külhoni művészek is megkaptak, akiknek a magyarországi fellépéseik elmaradtak. Kaptam 150 ezer forintnyi összeget. Hozzá kell tennem, hogy a Csavar Színházzal 70 előadásunk maradt el! Októberben a Kisebbségi Kulturális Alap írt ki szociális pályázatot azon művészek számára, akik munkanélkülivé váltak, de ez sem jár automatikusan.

– Sosem volt ennyire időszerű az a nézet, hogy érdemes több lábon állni. Mi a véleménye arról, hogy egy színésznek legyen más bevételi forrása is?

– Sok színész megrémül ettől, hiszen egy emberélet is kevés arra, hogy jó színésszé váljunk. Ám mikor minden kötél szakad, nem egy nagy színész szájából hallottam, hogy elmegy árufeltöltőnek. Én is bevállalnék más munkát, ha úgy hozná az élet.

Angliában a színészek legnagyobb része nincs szerződésben. Lucskay Róbert Anglia két legismertebb színházában játszik – vagy épp a felső tízezernek kertészkedik. Ő ezáltal alázatos ember maradt, és sokkal jobb művésszé is vált.

– Ezekben az időkben miként tudja megőrizni testi és szellemi erőnlétét?

– Szerencsésnek mondhatom magam, mert falun élünk, Hetényben. Van három lovunk, melyekkel törődni kell. Szöveget tanulok – a színház igazgatását is tudom telefonon és online végezni. Sokat vagyok a természetben, futok, biciklizek, lovagolok. Nagyon intenzív a falusi életem. A három lovat naponta kiviszem a legelőre, felnyergelek, vagy épp kifutok velük. Közben építem a pajtaszínházat, amit én burkoltam, szigeteltem, nagyrészt saját pénzből – a saját két kezemmel.

– Kaptak valami támogatást a lekapcsolás óta?

– A Jókai Színház előadásaira egyetlen huncut fillért sem kaptunk támogatásként. Sem a megyétől, sem az államtól. Pénz nélkül pedig az előadásokat nem tudjuk színpadra állítani. A fizetésekre és a bérekre kapunk csak dotációt.

Egy színházi bérlet vásárlása esetén, ami 45- 60 euróba kerül, a néző öt előadást kap. Megyei és pályázati pénzekre, plusz szponzori pénzekre is szükség van ahhoz, hogy az előadás egyáltalán létrejöjjön. Igazából egy bérletes 500 eurós értéket vásárol 50 euróért. Ezért 5, remélhetőleg maradandó élményt kap cserébe! Gál Tamás arra kéri a közönséget, hogy támogassa a színházat!

– Mi adja most a reményt?

– Nekem a családom adja a reményt. Van három szép gyermekünk Réka (20), Ádám (16) és Virág (8). Amíg ők egészségesek, addig én nem aggódom. Ősszel a járványmizériában fura helyzet állt elő, a kisebbik lányom egy magyar filmben szerepelt. Naponta sofőrrel járt át a határon, sokat aggódtunk miatta. Réka pedig a budapesti színművészeti egyetem hallgatója, s azóta a járványon is átesett. Mi, a család többi tagja még kitartunk. Remélem, legközelebb a tapsrendről fogok tudni nyilatkozni. A vírus eltűnik, a színház megnyílik, tódulnak a nézők, mi éjjel-nappal próbálunk, a pénz pedig megérkezik a számlánkra.

M. Ando Krisztina
Kapcsolódó írásunk