Az utóbbi években egyre többen keresnek fel pszichológust vagy más szakembert, ha lelki nehézségekkel küzdenek. A világ felgyorsult, a régi kapaszkodók – vallás, közösségi megtartó erő – gyengültek, miközben a belső bizonytalanságok és szorongások felerősödtek. Sokan választ keresnek arra, vajon elegendő-e a tanács, a figyelem, vagy ennél sokkal mélyebb szembenézésre van szükség ahhoz, hogy békét találjunk önmagunkban.
Egy korábbi beszélgetésünkben Popper Péterrel olyan kérdések kerülnek terítékre, amelyek mindannyiunk életét érintik: képesek vagyunk-e őszintén szembenézni önmagunkkal, miért ismételjük újra és újra ugyanazokat a hibákat, hol a határ a titok és az őszinteség között egy kapcsolatban, és valóban minden lelki sebre létezik-e gyógyír.
– Az utóbbi években nálunk is egyre többen fordulnak lélekbúvárhoz. A lelki békénk megszerzése csak tanácson múlik?
– Az idő kezdetétől örök, jellemző helyzet, hogy a bajba került, szorongó lélek leül egy másik emberrel megbeszélni a gondjait. Később a lelki támaszt nyújtó embertárs szerepét átvették a papok: az ő pasztorális munkájuk része a hivők lelki gondozása, vigasztalása, gyámolítása. A világ felgyorsulásával azonban változtak az emberek is. Ma már egyre kevésbé hajlanak az önátadásra. A jelenség visszaszorításában már a vallás sem tud segíteni, hiszen az maga is formalizálódott. Ezzel párhuzamosam kialakult egy gondolkodásbeli váltás, miszerint az ember lelki gondjai ugyanúgy betegségnek tekinthetőek, mint a testi bajok. Így ezek kezelését átvette az orvostudomány. Ez azonban túl racionálisan közelített a lélekhez – ezért megszületett egy új, hibrid tudomány: a pszichológia. És vannak is esetek, amikor a pszichológus tud segíteni. De nem mindig!
Sok függ attól is, hogy aki szakemberhez fordul, mi viszi őt oda. Változtatni akar az életén? Vagy csak figyelemre vágyik? Minden gondját, baját megoldó tanácsot vár? Ezekben nem hiszek. Egyetlen motívum van, ami sikerre vihet bennünket: ha elég bátrak vagyunk, hogy szembenézzünk magunkkal. Ezért is lett nagy divat az önismeret.
– Képes az ember az őszinteségre? Nem tántorodik vissza, ha lelke mélyén a Rosszal találkozik?
– Amikor valaki eljön hozzám, és azt mondja nekem: „Tanár úr, beiratkoztam egy önismereti csoportba”, mindig megkérdezem, számolt-e azzal a lehetőséggel, hogy esetleg kiderül róla: aljas, elvetemült. Ha csak azt akarjuk hallani, hogy milyen nagyszerűek vagyunk, ha bűnbakokat keresünk, akkor nem érdemes. Szembenézéskor legfontosabb mindannak vállalása, amit lelkünk mélyén találunk. Hosszú évek során én is többször feltettem magamnak a kérdést: Mi akadálya van annak, hogy az ember önmagával szembenézzen? Tudom, hogy vannak elhárító, elfojtó lelki mechanizmusok – ugyanakkor az élet megadja a hiteles visszajelzést arról, hogy milyenek vagyunk. Cselekedeteink következményei, kudarcos kapcsolataink: mind-mind visszajelzések! Sajnos az ember hiú lény, hajlamos arra, hogy a „feedback”-ekre, a visszajelzésekre ne figyeljen. S ha valaki esetleg azt mondja neki, hogy tehetségtelen, buta, akkor nem gondolkodik el rajta, nem magában keresi a miérteket. Elintézi azzal az egészet, hogy az a másik a buta.
– Mások hibáit sokkal könnyebben észrevesszük, mint a sajátunkat.
– Mint már mondtam: az ember hiú, nem szívesen marasztalja el önmagát. Ráadásul rettentően kínos szituáció, amikor az ember a saját negatívumaival szembenéz, mert nem biztos, hogy mindenben meg tud változni. Thomas Mann a József és testvérei című regényében felveti azt a kérdést, hogy miért hagyja József húsz évig abban a hitben szeretett édesapját, hogy ő halott. A következő fejezetben megpróbálja megadni a kérdésére a választ: „Nagy hibát követ el, aki összetéveszti a külsőleg megvalósíthatót a belsőleg lehetségessel.” És ha ezt összetévesztjük, abból sok baj származhat.
Popper Péter pszichológus (1933-2010)
– Külsőleg rengeteg dolog megvalósítható, hiszen lakást, állást változtathatunk, elválhatunk, s így megoldhatunk bizonyos problémákat. De a belső lehetőségeinkkel már óvatosabban kell bánni. Falladának van egy regénye, a Halálodra magad maradsz, amely Eserich felügyelőről szól, aki a Gestapónál is folytatja a munkáját, mert neki mindegy, kit üldöz. El kell fognia egy szerencsétlen öreget, aki mindenféle röpiratokat ír Hitler ellen, mert a fia elesett a háborúban. Az SS-tisztek leviszik a fogdába, mindegyik eltöri a pezsgőspoharát a fején. Észreveszik, hogy Eserich nem üt. Végül ő is eltöri a poharát az öreg fején, de négyszer üt, annyira remeg a keze, mire eltörik a pohár. Mikor a szobájában ül, előveszi a pisztolyát, és agyonlövi magát. Mert Eserich hivatásos embervadász, de nem hóhér. Fallada azt mondja, hogy Eserich minden ütésnél úgy érzi, élete gyökerét vágja el. Vagyis kiderül, hogy erre nincs neki benső lehetősége. Ez a dolog lényege. Az embernek nem szabad hozzányúlnia élete gyökereihez. Csakhogy az ember nagyon keveset tud a saját élete gyökereiről, arról, hogy mire van benső lehetősége, és mire nincs.
– Ha a másik embernek nem mondunk el mindent őszintén, ha elhallgatunk előle dolgokat, azzal nem csapjuk be? Társas kapcsolatban mennyire megengedett a hazugság?
– Végeredményében megengedett, de mindig figyelembe kell vennünk, hogy mi vezérelt minket, mi volt a szándékunk. A legnagyobb veszély többnyire az, hogy önmagunkat csapjuk be. A végén összetévesztjük azt, hogy milyenek vagyunk, azzal, amilyenek lenni szeretnénk. A hazugságot egyébként maga a tízparancsolat sem tiltja, de benne van: ne tégy hamis tanúbizonyságot felebarátod ellen! Én azt gondolom, hogy az ember nem arra született, hogy egy másik ember összes titkát, intimitását a vállára vegye. Mindenkinek joga van saját apró kis titkokra. Amikor azt mondja nekem egy fiatal szerelmes pár: „Tanár úr, összeházasodunk, nem lesz többé titkunk egymás előtt”, akkor magamban legtöbbször azt gondolom, hogy ez a házasság sem fog sokáig tartani. Vannak epizódok az ember életében, amelyekhez a másiknak semmi köze.
A férj a szolgálati útján félrelép, majd otthon a neje elé áll, és töredelmesen bevallja, hogy megcsalta. Minek? Ettől az asszony csak megalázott és bizalmatlan lesz. Ez puszta gyávaságból fakadó igazmondás, mert a félrelépő nem akarja egyedül viselni saját cselekedetének lelki terhét. Viszont ha érzelmileg elfordulunk a másiktól, mert valaki mást szeretünk, akkor azt mindig el kell mondani.
– Egyes világnézetek szerint az ember sorsa előre meg van írva…
– A legnagyobb kérdés az, hogy van-e egyáltalán sorsunk. Sokáig éltem Indiában. Egy távol-keleti ember számára nem kérdés, hogy van karmája, sorsa, előző életei, melyeknek konzekvenciái megjelennek a mostani létében. Mindez sejtés, esetlegesség. Erre mondta Seneca: „Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják.” Én hosszú ideje összehasonlító valláspszichológiát tanítok, és hallgatóimnak mindig azt mondom: tőlem nem lehet megtudni, van-e végzet, sátán vagy arkangyal. Mert nem tudom, senki nem tudja. Évezredek során erről sok elmélet született. De hogy mi a valóság? Nem tudni. Pontosan ezért, amikor kamaszkorában a fiam megkérdezte tőlem, hogy most ő hívő legyen-e vagy materialista, azt válaszoltam neki: ez nem választás kérdése, de ha tanácsot kér, akkor inkább legyen hívő. Véleményem szerint, annak ellenére, hogy nem lehet tudni, van-e emberfeletti, természetfeletti erő – jobb úgy élni, mintha lenne. Azt látom ugyanis, hogy ha ezt egy kultúra megtagadja, akkor pár generáción belül morálisan lezüllik. A vallások összetartó, normatív erőként működnek, és ami fontos: mindegyik családban „gondolkodik”. Erre pedig nagy szüksége van az embernek.
– Egyre több a társas magányban élő ember. Mennyire új keletű a jelenség?
– Ez mindig is így volt. Az ember életének minden lényeges pillanatában, helyzetében egyedül van. Én ezt nagyon korán, gyermekkoromban megtapasztaltam. A háború alatt elvesztem az ostromlott Budapesten, és ekkor megértettem: nem véd meg senki, egyedül magamra vagyok utalva. Idővel azonban ezt elfelejtettem. Tizenöt éves koromban aztán kórházba kerültem, ahol egy szájsebészeti beavatkozás várt rám. Édesanyám szeretett volna bejönni velem a műtőbe, de nem engedték meg neki. Számomra ez olyan volt, mint a pillanatnyi megvilágosulás.
Rájöttem, bármennyire is szeret, nem lehet mindig mellettem, nem segíthet, nem tud belépni az én félelmembe, fájdalmamba. A kapcsolatok nem arra valók, hogy a saját életterheimet áttuszkoljam egy másik ember vállára.
– Az emberek többsége szereti leterhelni a környezetét a problémáival, és ha a másik nem figyel oda, azonnal önzőnek nyilváníttatik...
– Holott az az önző, aki át akarja rakni a gondjait a másik vállára. Ez abból az illúzióból fakad, hogy kettesben könnyebben megbirkózunk a terhekkel. A valóságban egyedül születünk, élünk, vészeljük át kríziseinket, boldogságunkat, majd egyedül halunk meg. A két ember közötti szövetség nem azonosulás
– A mai rohanó világban mindannyiunknak rengeteg szerepben kell megfelelnünk, naponta más és más elvárással szembesülünk, kudarcokat élünk meg, Hogyan lehet egyensúlyban tartani lelkünket?
– József Attila erről azt írta: „Ne csatlakozz a hadhoz, maradj fölöslegesnek.” Vagyis nem kell, hogy az ember magára vegye a korszak bűneit, és saját, egyéni bűnöket csináljon belőlük. És úgy gondolom, nem kell mindig, minden körülmény között megfelelni. Sok ember állandóan a megfelelni vágyástól szenved. Ebben a pedagógia is hibás, mert elfogadható viselkedésnek azt tartja, ha a gyerek minden körülmény közt konfliktusmentesen illeszkedik az iskola rendszerébe. Ezzel szemben én azt gondolom: ha valaki minden helyzetben elkerüli a konfliktust, az karakterdefekt! A jellem, a karakter konfliktusokon keresztül kovácsolódik ki. Nem lehet eszmény a mindenki igényét kiszolgáló attitűd, magatartás! Igenis fel kell vállalni, hogy az ember sokszor nem felel meg az elvárásoknak. Ez többnyire azonban csak az erős jellemeknek sikerül, akik el tudják fogadni, hogy vannak ellenségeik, és az ő irányukban közönyösek. Ezzel kapcsolatban Füst Milán mondta egyszer egy ismerősének: „Még a fának is van kérge, te meg kéreg nélkül akarsz élni? Mindent beengedsz a lelkedbe?”
– Miért van az, hogy meg akarunk felelni, ugyanakkor hajlamosak vagyunk többször is beleesni ugyanabba a hibába?
– Az élet konfliktusai ismétlődnek. Megint csak Füst Milánt tudom idézni, aki erről azt írja, hogy az első vétek elkövetése a legnehezebb. Utána már a „bűn nyalogatja a száját”. Van sajátos csábítása ennek, még ha furcsán hangzik is: az emberek azért követnek el különböző morális hibákat, mert az jó, élvezettel jár, még ha ezeket bűntudat követi is! Az ember drámai lény, mert állandó belső küzdelem van a lelkében – mindegy minek nevezem a két vitatkozó felet, Istennek és a Sátánnak, szociális vagy biológiai elemnek. Kivételt az képez, amikor meg akar szabadulni belső küzdelmeitől, és átadja magát a fanatizmusnak, tehát szemellenzősen elkötelezi magát valami mellett. A filozófia szerint ilyenkor az ember üres fejébe beletesznek egy irányzatot, és attól kezdve mindenről van véleménye, állásfoglalása. A fanatizmus azonban az esetek többségében agresszióba torkollik, a fanatikus elutasít mindenkit, aki másképpen gondolkodik, akinek más a meggyőződése.
– Az emberi lélek minden bajára van gyógyír?
– Nem, nincs minden bajra megoldás. Sokszor csak elviselni lehet a bajt. Egy beszélgetésünk során Pilinszky János költő ezt mondta nekem: „Utállak benneteket, „pszi”-vel kezdődő foglalkozásúakat, mert tönkreteszitek az emberi életeket azzal, hogy azt hirdetitek, az emberi élet problémái megoldhatók. Rettenetes terhet tesztek az emberre, mert ez által úgy érzi, csak ő olyan hülye, hogy nem tudja megoldani gondjait önmagával, az anyjával, a szerelmével. Ti úgy gondolkoztok, hogy az életben problémákra és megoldásokra van szükség, holott ez nem igaz. Úgy kell gondolkozni, hogy az életben tragédiák vannak, és ezért irgalomra van szükség.“ Ma már tudom, igaza volt.
