Tüdős Klára nagyformátumú nőnek született. Elszántsága, betörhetetlensége és kreativitása igazi úttörővé tette a 20. század első felében. Nem csupán divatos ruhaszalonjával tűnt ki, emberszeretete sem ismert határokat. Magasra tört, majd a mélybe zuhant. Többször is. Mégis mindig újrakezdte.
Az üvegplafon alatt olyan láthatatlan akadályokat értünk, amelyek meggátolják, hogy a nők akár a köz-, akár a magánszféra területein magas pozíciókat szerezzenek meg. Tüdős Klára ezt az üvegfalat törte át. Életigenlése, mély alázata, sokoldalú tehetsége olyan magaslatokba emelte, ahová a kor asszonyai csak ritkán jutottak el. Teázott Kodállyal, Blaha Lujza neki ajándékozta egyik magyaros viseletét, ruhaszalonjában Honthy Hanna és Horthy Miklósné vásárolt. Cikkünkben a Csizma az asztalon című önéletrajzi írásából idézünk.
„Zseniális dilettáns”
Klára 1895. július 20-án született a kálvinista Rómában, egy jómódú család egyetlen gyermekeként. Középiskolai tanulmányait a szigoráról híres Dóczy Leánynevelő Intézetben végezte, ahol nemcsak kiváló eredményeivel, de művészi érzékenységével is kitűnt a tömegből. Ebben az időben bontakozott ki lázadó, konvenciókat nem tűrő lelkülete: női futballcsapatot szervezett, festett és táncolt vég nélkül. „Felér hat fiúval” ‒ mondogatták róla.
Később londoni és svájci magánintézetekben is tanult. Csillapíthatatlan kíváncsisággal szívta magába a kultúrát, bebarangolta Európa zegzugait, Görögországot és Itáliát. Csak az első világháború tudta hazaparancsolni és a tény, hogy családja vagyonát elárverezték. Szülői nyomásra ‒ s az anyagi biztonságért ‒ férjhez ment Szunyogh Rudolf katonatiszthez.
„Házasságunk második évében született meg a kislányom, s az uramon kitört a tüdőbaj. Budakeszire kórházba került, s én egyedül maradtam a tanyán. A határőrség szabad vadászterületévé vált a birtok. Hol a jószágokat hajtották el, hol a takarmányt rakták a szekereikre, s én két szoptatás között vágtattam a veszett fejsze nyele után. Aztán egy szeles napon kéménytűztől leégett az egész tanya.”
Húszas évei közepén járt ekkor. A házasság hamar véget ért.
Otthagyott mindent ‒ férjet, birtokot és a lányát is. Egy fillér nélkül indult neki Budapestnek, hogy megvalósítsa az álmait. Az Iparművészeti Főiskola textilosztályára ösztöndíjjal került.
„A szaktanárom szeretett, de sokat szidott, és azt mondta: zseniális dilettáns vagyok, és sohasem lesz belőlem semmi, mert nem akarok a járt úton menni” ‒ írja önéletrajzában. Nagy szerencséje a női nemnek, hogy nem szegte kedvét a kritika.
Az Operaház ékköve
Klára hajthatatlan akarattal vetette bele magát a tevékeny létbe. Divatlapokból fordított, köszönőhölgyként dolgozott egy szalonban, s ha szűkölködve is, de eltartotta magát. „Szemtelenül a szemébe néztem mindenkinek, aki rám tekintett, hogy észre ne vegye a keshedt kabátomat és a foltos cipőmet.” Ebben az időszakban találkozott azzal, aki végül meghatározta további életét, cselekedeteit és tartását: Istennel.
1925-ben munkát kapott az Operaház jelmeztárában. Egy olasz asszony mellett kellett dolgoznia, hogy a háború okozta rendetlenségben valahogy mégis rendet teremtsenek. Az asszony egy hét múlva beteget jelentett, mindent otthagyott az akkor még zöldfülű Klárára, még az óriási személyzetet is. De ahány akadályt elé állított az élet, azt ő mind átugrotta. Ezt is. Évekig dolgoztak, hogy újraépítsék a 40 000 leltári szám feletti ruhatárat.
Fel sem ocsúdott, jelmeztervezővé is vált. Első önálló munkája a Háry János premierje volt. Kevés pénzt kapott rá, s bevallása szerint ócska rongyokból kellett varrnia, de a Nagy Izabellára szabott „parasztparádéja” nyílt színi tapsot kapott.
Ezután hívták meg Kodályék teázni. Balettszövegeket, színdarabokat írt és rendezett, egyszer még Dajka Margitot is instruálta. Szinte szárnyalt, fizikai határt csak a színház falai szabtak sokoldalúságának.
Aztán férjhez ment a szelíd természetű Zsindely Ferenchez, aki az anyagi biztonságon túl érzelmi támaszt is nyújtott neki. Bár tűz és víz voltak, életük végéig tisztelték és szerették egymást. Klára ment, lelkesedett, és megvalósította az elképzeléseit; Ferenc pedig támogatta mindenben a maga csendes módján. Férje később államtitkár, majd miniszter lett. Klárának összeférhetetlenség miatt függetlenednie kellett az állami intézményektől, ezért kénytelen volt megválni a színházcsinálástól.
A divat fősodrában
Néprajzi tanulmányaiból és gyűjtéseiből merítve új ötlettel állt elő: visszahozza a népi motívumokat a hétköznapi viseletbe, és beleöltözteti az utca emberét. „A magyar népművészet nem múzeumba való emlék, hanem élő örökség. Szeretném, ha az emberek nemcsak csodálnák, hanem viselnék is saját kultúrájuk szépségeit.”
Így született meg az 1930-as évek végén a Pántlika divatszalon. A ruhák fő inspirációját főleg a matyó, a kalocsai és a székely hímzések jelentették. De Klára nem másolta, hanem új, modern formába öntötte a mintákat.
Első bemutatója a Margitsziget Piccadilly-kertjében volt. Modelljei az opera balerinái voltak. Másnap csak róluk írtak a lapok, a Pántlika pedig berobbant a köztudatba.
A szalonban ‒ amely a belváros egyik előkelő utcájában kapott helyet ‒ minden ajtót leszedtek: kékesszürke függönyök választották el egymástól a hallt, a rajztermet és a műhelyeket. Így a vásárlók, akik az arisztokrácia és a polgári középosztály tagjai voltak, a kulisszák mögé is bepillanthattak. Klára ugyanekkor nem hitt a társadalmi különbségekben ‒ falusi hímzőasszonyai a legnagyobb természetességgel jártak-keltek a nagyvilági dámák közt.
Stílusa és ruhái– bár szembe ment a párizsi divattal – külföldön is feltűnést keltettek. Olyannyira, hogy egyik nap egy elegáns angol úr, a Nemzeti Bank igazgatója jelentette be magát a szalonba. „Azt az ajánlatot tette nekem, hogy kizárólagossági joggal neki dolgozzam. Évente két kollekciót kell csinálnom, tavasszal és ősszel száz-száz modellt, szabadon, amihez kedvem van” – emlékszik vissza Klára. Beleszédült a lehetőségbe.
Mikor azonban az első kollekció elindult Anglia felé, kitört a háború, így a ruhák nem kerülhettek bemutatásra. Végül a Divatcsarnoknak és a Corvin áruháznak dolgozott egészen addig, míg férjét ki nem nevezték kereskedelmi miniszterré. Összeférhetetlenség miatt ‒ újra ‒ meg kellett válnia hivatásától.
„Itt van hát a szószék, prédikálhatok!”
Egy barátja javasolta neki, hogy írjon forgatókönyvet és rendezzen filmet. Tüdős Klára pedig fejest ugrott a kihívásba. „Itt van hát a szószék, prédikálhatok!” ‒ vallotta. Olyan filmet szeretett volna készíteni, aminek van mondanivalója.
„Kicsit a férfiaknak is meg akartam mondani, milyen vakok, kiszolgáltatottak, s mennyire nincs fülük megkülönböztetni a rézkrajcár csengését az aranytól. Na meg a gátlástalan karrieristáknak is mondani akartam egyet-mást… Hogy a nőre nemcsak az a gyermek tartozik, akit testileg a világra hozott, hanem minden gyerek, aki rászorul.” Mintha megírta és előrevetítette volna saját jövőjét.
Fény és árnyék című filmjét 1944-ben mutatták be. Ezzel ő lett az első magyar filmrendezőnő. Egy évvel azelőtt, hogy a nők teljes körű szavazati jogot kaptak volna Magyarországon.
Ember az embertelenségben
A második világháború mindent megváltoztatott. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Budapest nem kerüli el az ostromot, Klára és férje menekültközponttá alakították istenhegyi villájukat, ahol a harcok száz napja alatt mintegy nyolcvan embernek nyújtottak menedéket.
Minden rászorulót befogadtak, válogatás nélkül. Voltak itt erdélyi menekültek, üldözött kommunisták, sőt, ha a helyzet úgy hozta, összeszedték a vasútállomáson maradt gyermekeket is.
Zsindely Ferenc annyira megszokta, hogy több tucat gyerekkel lakik egy fedél alatt, hogy éveken át csak úgy tudott leülni, ha előbb maga alá nézett, nincs-e ott egy csecsemő. Házuk tele volt rejtőzködőkkel. Míg odakint Sztálin-gyertyák égtek, a város felett pedig szőnyegbombázások sorozata rombolt, bent a Szentírást olvasták, énekeltek és Mikulás-napiünnepséget tartottak.
Klára számára a hit nem vallásos csinnadratta vagy csendben imádkozás volt, hanem a szükség meglátásának képessége és cselekvésre késztető erő.
Kitelepítés
A háború végeztével Magyarország új korszakba lépett, de az ezzel járó változások nem hoztak számukra megnyugvást. Ferenc a Horthy-korszak politikai szereplője volt, így az új kommunista berendezkedés ferde szemmel nézett rá. Olyannyira, hogy a házaspár 1951-ben kézhez kapta a kitelepítési határozatot. Menniük kellett, de helyüket megválaszthatták.
Egy barátjuknak köszönhetően Balatonlellén kaptak házmesteri munkát egy üresen álló villában. Nyugdíjukat megvonták, jószándékú adományokból és kétkezi munkájukból tartották fenn magukat. A kertet Ferenc gondozta, ő termesztette a konyhára valót is. Klára, a hajdani operaházi jelmeztervező, filmrendező, divatdiktátor és nagyvilági dáma most kartonruhában és kötényben vezette a háztartást.
„Tudom, hogy Isten az ő mindenfajta javait hol ide, hol oda teszi, s a mi egyetlen feladatunk, hogy meg ne rekedjen nálunk sem anyagi, sem szellemi javaiból semmi” ‒ vallotta. Férje halála után térhetett csak vissza Budapestre. Utolsó éveit a Református Egyház szolgálatában töltötte, de ekkor már fehér bottal sétált, mert szinte teljesen elveszítette a látását.
1980-ban hunyt el. A Yad Vashem Intézet ‒ Izrael hivatalos Holokauszt Emlékközpontja ‒ 2001-ben posztumusz, a Világ Igaza címmel tüntette ki.
