Mónika az ország első női mentőautó-vezetője. Mára a nők mindenütt ott vannak, van azonban egy zárt szakma, ahová a nőknek nem sikerült betörni. Pontosabban: nem sikerült kezükbe venni a kormánykereket. Januárig.

Akkor ugyanis a marcelházi Trencsík Mónika aláírta munkaszerződését az országos mentőállomás-hálózatot üzemeltető ZaMED Kft.-vel Komáromban – és hivatalosan is mentőautó-vezető lett. Most pedig, járvány idején ott segít, ahol tud. S ez bizony nem egy hatásvadász szlogen.

mentos-monika-kezdo_0.jpg

– Elmondhatod, hogy történelmet írtál!

– Történelmet azért nem. Pozsonyban van két lány, akik ugyan mentőtisztek, de szükség esetén a volán mögé is beugranak. Voltam én már taxisofőr is! Sok helyen dolgoztam életemben. De nem bánom, mert közben sok mindent megtanultam. A világról és önmagamról. Nehezen viselem el az igazságtalanságot vagy azt, ha nem vesznek emberszámba. Fiatalkoromban nem gondoltam volna, hogy ilyen rugalmasan fogok tudni váltani és elsajátítani különböző szakmai kompetenciákat. Elvégeztem az ápolónővér- tanfolyamot – nem véletlen, hogy jelentkeztem a ZaMed hirdetésére. Ott helyben felhívtam őket. Két nappal később behívtak beszélgetésre.

– Milyen szűrőn mentél át?

– Az első körben egy pszichológiai teszten felmérték a pályaalkalmasságunkat. Főleg a stressztűrő képességünkre és a krízishelyzetekre adott reakciónkra fókuszáltak. Ezt követően jöttek az orvosi körök: vajon egészségi és fizikai állapotunk megfelelő-e egy ennyire megterhelő munka elvégzéséhez. Majd a Vöröskereszt szervezésében részt vettünk egy továbbképzésen Pozsonyban. Január elsején aztán végre bepattanhattam a mentőautóba. Végre – talán életemben először! – azt érzem, hogy a helyemre kerültem. Sokszor mondták nekem, hogy úgy vezetek, mintha kormánnyal a kezemben születtem volna. Hihetetlen, felszabadító érzés fog el, ha elfordítom a slusszkulcsot. Hobbi lenne? Nem hobbi ez, inkább szenvedély!

Az Osztrák–Magyar Monarchia területén 1890-ben indult el az Országos Mentőszolgálat. Addig a mentés feladata a rendőrség hatáskörébe tartozott. A balesetek helyszínére rendőrorvos és vizsgálati fogságban lévő letartóztatottak mentek, az ő feladatuk volt a sérültek kórházba szállítása a zárt, fedeles hordágyon.

– Miért lényeges, hogy milyen egy mentőautó vezetőjének a fizikai erőnléte?

– Mi a betegeket, akik három csoportba vannak sorolva – járó, ülő és fekvő beteg –, az ország egész területén szállítjuk az egészségügyi intézményekbe, illetve onnét az otthonukba. A speciális hordozható szék, a hordágy nem könnyű, súlya önmagában huszonnyolc kiló. Ehhez hozzájön még a beteg testsúlya, plusz sok tömbházban két szint között áll meg a lift, vagy nincs is, s akkor bizony a beteget nekünk kell felvinni a lépcsőn. Ha fekvő beteggel utazunk több száz kilométernyi távolságra, akkor az út során többször megállunk, megnézzük, hogy érzi magát. Mivel mi nem életveszélyes állapotban lévő betegeket szállítunk, a csapatunkban nincs orvos.

– Élesztettetek már beteget?

– Egyelőre még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy alkalmazni kellett volna a defibrillátort, vagy újra kellett volna éleszteni valakit. Félelem nincs bennem. Öt évig ápolónőként dolgoztam az idősek otthonában, és egy ideig Grazban is gondoztam egy tündéri kilencvenhat éves nénit. Nem vagyok pánikolós alkat!

hirlevel_web_banner_1_61.jpg

– A hosszabb utakon van lehetőséged beszélgetni a betegekkel, megismerni a történetüket?

– Költséghatékonyság és időtakarékosság szempontjából úgy állítják össze a munkatervünket, hogy két-három beteget tudjunk vinni egyszerre. Az egyiket, mondjuk, Újvárra, a másikat Nyitrára, a harmadikat meg például Besztercebányára. Ilyenkor a nagy mentővel megyünk, amiben nincs lehetőség beszélgetni. Ám ha nem fekvő beteget szállítunk, és a kisebb kocsinkkal, két utassal startolunk, akkor jókat beszélgetünk az úton. Szeretem az embereket, és szeretek velük beszélgetni! Az idősebbek számára nagy segítség, hogy a megérkezés után is gondoskodunk róluk… Múltkor Rózsahegyre vittem egy idős nénit szemvizsgálatra. Nem tudott szlovákul, és nem is igen látott. Egyedül elveszett volna az ottani hatalmas kórházban, még nekem sem volt könnyű kiigazodni, hogy mind az öt kivizsgálást, amire a diagnózis felállításához szükség volt, gyorsan elintézzük. Emberség is van a világon: és nálunk, a csapatban mindenki így gondolkodik, a mentőtisztek is. Jó emberekkel együtt dolgozni és jó főnököket kifogni a mai világban fantasztikus dolog. Adomány! Engem az első perctől kezdve befogadtak, bizalmat szavaztak nekem. Én vagyok az egyetlen nő, ezért igyekszem méltón képviselni a női nemet!

Az első mentőgépkocsit 1902-ben indították el Magyarországon. Fekvő beteg szállítására alkalmas gépjárművet csak hét évvel később sikerült beszerezni. Abban az időben magától értetődő volt, hogy a mentőautókon férfiak teljesítenek szolgálatot, hiszen nálunk csak jó pár évtizeddel később iratkozhattak be a nők járművezetői tanfolyamra – 130 évet kellett várni arra, hogy a mentőknél női gépkocsivezetők is dolgozhassanak!

– Miben változott meg a munkátok a koronavírus megjelenésével?

– Több munkánk van! A páciensek és a saját egészségünk védelme érdekében minden egyes beteg után az egész mentőautót fertőtlenítjük – függetlenül attól, hogy mi végett kértek transzportot. Legalább egy óra maga a fertőtlenítés, majd betesszük a kocsiba az UV-C/germicidlámpát, ami csírátlanítja és fertőtleníti a belső felületeket és a légteret. COVID–19 gyanú esetén pedig fokozott elővigyázatosságból egy erre a célra elkülönített mentőautót használunk. A fertőtlenítés a sofőrök feladata. A szájmaszk és a kesztyű nem vészes, de fel kell venni a koronavírus elleni védőfelszerelést is. Ez egy egyhasználatos „papíroverall”, arra jön a csuklyás vízlepergető szkafander, majd a lábzsák, a zárt védőszemüveg, az FFP-maszk, a pajzs, legvégül pedig egy rövidebb és egy hosszabb kesztyű leragasztva. A végén pont úgy nézek ki, mint a SpongyaBob. A műszak végén az udvaron széttárt karokkal- lábakkal sorba állunk, és lefertőtlenítenek bennünket tetőtől talpig. Ezután nyúlhatunk csak a ruhánkhoz, hogy levetkőzzünk.

– Mi a legnehezebb része a mentőzésnek?

– A szembesülés az emberi sorsokkal. A mélyszegénységgel. A magánnyal. Borzasztó és megrázó, amikor hazaviszünk valakit a kórházból, és a házban nem várja senki. Télen nincs befűtve, nincs bekészítve vacsora, nincs meg az otthon melege. Sok idős ember teljesen magára van utalva, és egy idő után, főleg a férfiak, egyre igénytelenebbé válnak a környezetükkel és önmagukkal szemben. A nők, amíg képesek rá, inkább gondoskodnak magukról és a portájukról. Sokszor az erejükön túl is. Néha napokig nem tudok szabadulni a megrázó képektől.

monika-mentoben.jpg

– És ha egy ilyen fárasztó nap után hazaérsz, még vár rád otthon a második műszak...

– Évekig várt, de soha nem álltam sóhajtozva a konyhában, hogy jaj, már nekem miért is kell főzni. Szeretem jó falatokkal, finom sütikkel kényeztetni a családomat. Most már hétköznap nincsenek nagy főzőcskézések, mert a férjem Pozsonyban dolgozik, a nagyfiam pedig már kirepült otthonról. A 17 éves lányom szakács–cukrász szakon tanul, így néha ő vár valami finomsággal. Rám a kert és az állatkák ellátása vár.

– Hobbiállatokkal kapcsolódsz ki?

– Is-is. Én azt az útravalót hoztam magammal otthonról, hogy az embernek ott kell segítenie, ahol tud. Van tizenkét mentett cicánk, két menhelyről örökbe fogadott kutyusunk. Rajtuk kívül barna pézsmakacsák, nyuszik, pulykák és wallisi juhocska tapossa a füvet. De régebben volt emunk és merinó birkánk is. A dísztyúkokért meg egyenesen rajongok! Most éppen tizenhárom fajta van, Brahma, Svéd virág, Ayam Cemani, Cream Legbar, Araucana Marans, Leghorn és így tovább.

monika-tyuk.jpg

– Folyamatosan böngészem az internetet, és ha felbukkan egy érdekes fajta, akkor rendelek tojásokat, ezek aztán otthon mennek a keltetőbe. Egyszer az egyik fekete kiskakasunk felbátorodott, és úgy döntött: ő márpedig körülnéz a világban, és a dróthálón át kidugta a fejét. Csak épp a drót kiálló vége megvágta a nyakát... A férjem már készült, hogy megszabadítja a földi léttől, de én mondtam neki, hogy nem eszik olyan forrón a kását. Hozzon inkább tűt, cérnát és svédkeserűt! Fogtam a kiskakast, lefertőtlenítettem, és szépen összevarrtam a sebet. Elvégre ápoló volnék! A leggyönyörűbb kakas lett belőle a világon. Egyszer így „műtöttem” meg egy balesetes merinó pocakját is. Ha fáradt vagyok, csak fogom a kávémat, kiülök az akácfa alá a hintába, és hagyom, hogy körülöttem kapirgáljanak-motoszkáljanak az állatkák. A fáradtság, a gondok észrevétlenül lehullanak rólam. Az állatok megszépítik az életemet.

Jankovic Nóra