Van, aki melegen szereti...

„Hogyan lettem meleg? Böngészés közben jöttem rá a dologra. Épp egy csajokkal teli internetes oldalt nézegettem már egy fél órája, és nagyon untam. Ekkor egy hirtelen jött ötlettől vezérelve rámentem egy meleg pornólapra. Egyből felizgultam… Fokozatosan kezdtem felfedezni a férfiakat. Ez két éve történt. Most titokban szerelmes vagyok az egyik osztálytársamba, ami különösen tornaórán kínos – az öltözőben nem tudok merre fordulni, mert ha ránézek, a nadrágom automatikusan dagadni kezd, és nem akarom, hogy a többiek észrevegyék…” (Balázs, 18)

„Már óvodás koromban is éreztem, hogy valami gond van velem. Nem úgy éltem meg a dolgokat, ahogy más srácok. Ez fokozódott az alapiskolában. Még akkor sem kapcsoltam, amikor – már kamaszként, az utcán lófrálva – a többiek megkérdezték tőlem, láttam-e azokat a jó mellű csajokat. Én azt sem vettem észre, hogy lányok mentek el mellettünk, mert épp az utca túloldalán álló srácot figyeltem. Egyszer aztán rábukkantam a homoszexuális kifejezésre. Akkor döbbentem rá, hogy mi is vagyok valójában… Mostanra már hosszas küzdelem árán, úgy-ahogy sikerült elfogadnom a dolgot.” (Kálmán, 20) 

Az egész világon – most már nálunk is – időről időre összecsapnak a „melegbarát” és a „melegellenes” körök. 

Ki-ki a saját sajtójában veszekszik a másik oldallal, egyikük kezében a „harcoljunk a melegek jogaiért” transzparens, a másik csoport pedig erkölcsösen, fennhangon hirdeti: „a homoszexualitás bűn”. A homoszexualitás kérdése – akár teszik, akár nem – hatalmas médiacirkusz lett, amelynek akarva-akaratlanul mi is részeseivé váltunk. (Nem árt tudni: ez a harc nálunk, és a televízió és a sajtó által hozzánk oly közel álló Magyarországon korántsem a melegek jogairól szól. Ezt is felemésztette az a politikai háború, amely a liberális bal- és a konzervatív jobboldal között folyik.) 

A homoszexualitás bűn? 

Az ókori Görögországot és Rómát, valamint az ezeket mintául vevő reneszánsz Olaszországot kivéve minden társadalom elítélte, sőt üldözte a homoszexuálisokat. Bizonyos korokban megkínozták őket, máskor máglyahalált kellett halniuk, Hitler és Sztálin pedig koncentrációs táborokba küldte őket. Mindezekért – részben – az egyházak a felelősek, amelyek egészen a 20. századig nagy szerepet játszottak a társadalmak arculatának kialakításában, és amelyek egyértelműen megbélyegezték a homoszexualitást. (Egyébként nem csak a kereszténység, a judaizmus és az iszlám éppúgy elutasító ebben a kérdésben). Pál apostol kétezer évvel ezelőtt írt leveleiben „istentelen romlottságnak” nevezi, és noha a jelenlegi hivatalos katolikus álláspont már nem ennyire szigorú, XVI. Benedek pápa nem adja rájuk áldását. 

Tény, hogy a homoszexualitás – pontosabban a biszexualitás – „divat” lett. A diszkókban lányok és lányok, fiúk és fiúk esnek egymásnak, bizonygatva, hogy ez milyen jó dolog.

A homoszexuálisokkal szembeni ellenszenvnek tehát évezredes gyökerei és „hagyományai” vannak. A több évszázadon keresztül belénk ivódott nézeteket nem könnyű eltörölnünk. Mégis úgy néz ki, ezt kell tennünk: a homoszexuálisokkal kapcsolatos előítéleteinket gyökerestül kell megváltoztatnunk. Hogy miért? A kilencvenes években nagy felfedezés történt: a homoszexualitás valójában genetikai rendellenesség, nem pedig később kialakult „rossz szokás”. A homoszexuális férfi így, ilyennek született, másságát örökölte, szexuális orientáltságát nem maga választotta. Mindez a következő dilemmát hozta magával: hogy lehet az bűn, amiről az egyén nem tehet? 

A homoszexualitás titok

A homoszexualitás kínos dolog. A melegeknek illik titkolózni, nem való nyíltan vállalni kapcsolatukat, kézen fogva sétálgatni, jegygyűrűt hordani – még akkor is, ha a titkot mindenki tudja. És tegyük szívünkre a kezünket – legyenek bármilyen kiváló egyéniségek, bármilyen tehetségesek, környezetükben egyik legfőbb jelzőjük mégiscsak az marad: „homokosok”.

Épp ezért a neves homoszexuális közéleti személyiségek igyekeznek titokban tartani életüknek ezt a részét (bár gyakran a fél ország tudja róluk az igazat). Ha interjúkban párkapcsolatukról faggatják őket, csak kellemetlenkedve vonogatják vállukat. Többségüknek esze ágában sincs szexuális orientáltságát a nyilvánosság orrára kötni – és ezt nagyon jól teszik. Ugyan kinek van kedve ahhoz, hogy a fél ország az ő hálószobatitkain csámcsogjon?

Az ismert meleg művészeknek (mint például Elton John) azonban még mindig sokkal könnyebb a helyzetük, a társadalom jobban elfogadja őket, mint a „hétköznapi homokosokat”. Nekik bizony alaposan meg kell küszködniük környezetükkel, sőt a családjukkal is. Mert bizony gyakran a szülők képtelenek feldolgozni, „mi lett az ő fiukból”. 

Erről szól a következő történet. Úgy hat-hét éve megismerkedtem egy meleg sráccal. Mivel senkivel sem tudott beszélgetni – a fiúk kiközösítették, kiröhögték, nem tudott úgy végigmenni a folyosón, hogy össze ne súgjanak a háta mögött –, fokozatosan barátnőimmel és velem kezdett el barátkozni. Bélus nem volt egy szolid jelenség, imádta a feltűnést. Kiderült, hogy buzibárokban táncolgat, és hogy hetente cserélgeti a partnereit, akikről nagyon szívesen, részletekbe menően beszámolt nekünk. Nem lehetett leállítani, egyszerre volt idegesítő – és szánalmas. Nemsokára megértettük, mit művel tulajdonképpen, és hogy miért. Bélus óriási szeretet- és önbizalomhiányban szenvedett.

Édesapja ugyanis képtelen volt elfogadni másságát. Amíg otthon volt, rendszeresen megalázta és megverte (gondolván, majd ő kipofozza a buziságot egyetlen fiából), addig-addig, amíg Bélus szó szerint elmenekült otthonról. Apja azt is megtiltotta, hogy anyjával és nővérével beszélhessen. Így hát mindenféle anyagi és lelki támogatás nélkül lézengett a fővárosban – ami ahhoz vezetett, hogy végtelenül kétségbeesve azt próbálta magával elhitetni, hogy ő mindenkinek kell… A szerelmet sajnos összekeverte a szex-szel (ami egyébként igen gyakran a heteroszexuálisokkal is megesik). Nem nehéz kitalálni: ezzel csak még nagyobb sebeket okozott magának. Ördögi körbe került, amiből végül nem tudott kiszállni.

Hogy mi lett Bélus további sorsa, nem tudom. Állítólag Londonba utazott, mert ott a melegeknek nagyobb a szabadságuk. Egyben azonban biztos vagyok: ha Bélust elfogadja a családja, ha továbbra is azt érezte volna, hogy értékes embernek tartják – akkor Bélus élete nem siklik ki ennyire. 

Össznépi homofóbia

Természetesen Bélus apját is meg lehet érteni. Képzeljük csak a helyébe magunkat! Mekkora csalódás lehet! Mit mondjon a szomszédoknak? Vajon hányszor kérdezheti meg magától: mit ronthattam el? Nehéz elhinni, hogy semmit. Hogy Bélus ilyennek született. És hogy Bélus ettől még lehet kiváló, tehetséges ember. 

Bélus apjának elsősorban az a problémája, hogy – akárcsak a nagy többség – valójában semmit sem tud a homoszexualitásról. Ennek ellenére a kérdésben (akárcsak a fociban) tévedhetetlen szakértőnek hiszi magát. Vajon hányan beszélgettünk már homoszexuális kollégánkkal, ismerősünkkel őszintén és nyitottan erről a kérdésről? 

Mivel szinte semmit nem tudunk a meleglétről, a homofóbia (azaz a homoszexualitástól való félelem) tapintható társadalmunkban. A skála széles: a meleg témájú viccektől kezdve a melegverésig. A munkahelyen szintén számos megkülönböztetés éri a melegeket, gyakran többet és jobban kell teljesíteniük kollégáiknál, hogy elfogadják őket. Egy országos felmérés szerint a megkérdezettek hatvan százaléka a bűn, a betegség vagy a deviancia kategóriába sorolja a homoszexualitást. Gyakran előfordul, hogy nem látnak különbséget a szexuális orientáció (pl. homoszexualitás) a szexuális identitás (pl. transzneműség) vagy a szexuális szokás (pl. szadomazochizmus) között.

Sokan azt hiszik, hogy a homoszexualitás „megrontással” terjed, mint valami vírus – miközben az a valóság, hogy a meleg serdülők többsége, noha már évek óta tisztában volt orientáltságával vagy legalábbis sejtette, a társadalom elvárásainak engedve, az első szexuális élményét nővel szerezte meg. 

Képtelen és megalázó dolgok is elhangzanak, például, hogy drogfüggők, alkoholisták vagy pedofilok. Vagy hogy a homoszexuálisok azért homoszexuálisok, hogy ne nemzzenek utódot, és így tudatosan pusztítják a magyar – vagy szlovák – fajt (!). A legsúlyosabb vád azonban talán a következő: a melegszervezetek célja a keresztény értékek diszkreditálása, a hagyományos családmodell lerombolása, a homoszexualitás erőszakos terjesztése és az ifjúság tudatos megrontása. 

A melegházasság intézménye

Gyakran halljuk azt is, hogy a homoszexuálisok túl gyakran váltogatják a partnereiket, s hogy ez hozzájárult az AIDS terjedéséhez. Azonban úgy tűnik, ez is csak egy előítélet, amit a tapasztalat nem támaszt alá. Először is nincsenek pontos adatok a heteroszexuálisok promiszkuitásáról (azaz a gyakori partnercseréről), tehát nincs mihez viszonyítani. Másrészt pedig tény, hogy az utóbbi időben – éppen az AIDS-től való félelem miatt – megerősödött a homoszexuális párok monogámiája (állítja Buda Béla pszichiáter a Heti Válasz 2001/22-es számában).

A hiedelmekkel ellentétben nagyon sokan közülük pont úgy élnek, mint egy normális házaspár – éveken keresztül, jóban-rosszban kitartanak egymás mellett. János például évekkel ezelőtt súlyosan megbetegedett.

Párja, Dénes pedig megfogadta: bármi is történjék, a végsőkig kitart János mellett. Ekkor házasodtak össze külföldön, és Dénes azóta mindent megtesz azért, hogy halálos beteg párjának megszépítse utolsó éveit. Akárcsak egy jó asszony, főz rá, intézi az ügyeit, igyekszik a legjobb orvosokat megszerezni a számára – egyszóval ebben a nagyon nehéz helyzetben vele maradt és gondoskodik róla. 

„Na jó, éljenek együtt, csináljanak amit akarnak, én nem bántom őket. Nem zavar, nem is érdekel, hogy valaki homoszexuális-e, vagy sem. De hogy még össze is akarnak házasodni? Ez azért már egy kicsit túlzás!” – mondják sokan. Hogy miért akarnak összeházasodni a melegek? A válasz talán „meglepő”: ugyanazért, amiért mi is. Nem azért, hogy polgárpukkasztóak legyenek, nem is azért, hogy megmutassák, nekik ezt is lehet. Hanem például azért, hogy érzelmi és anyagi biztonságban tudják magukat. És ha már egymás mellett élnek, akkor az egyik halála után a másik „ne lógjon a levegőben”, hanem törvényes örökös lehessen. 

A homoszexuálisok minden bizonnyal jogosan várják el, hogy ne csak akkor vegyék őket emberszámba, amikor épp az adójukra vagy a szavazatukra számítanak. Hogy ne tekintsék őket fertőző betegeknek, selejtes parazitáknak. Ne kelljen képtelen rágalmak ellen előre védekezniük: semmivel sem valószínűbb, hogy egy tanárként dolgozó meleg férfi kikezdjen az osztályába járó kisfiúkkal, mint annak, hogy egy heteroszexuális tanár molesztálja a gondjaira bízott kislányokat. 

Végezetül 

Mindezek ellenére tény, hogy a homoszexualitás – pontosabban a biszexualitás „divat” lett. A diszkókban lányok és lányok, fiúk és fiúk esnek egymásnak, bizonygatva, hogy ez milyen jó dolog. A sztárok koncertjein szintén előfordul az ilyesmi: gondoljunk csak a Tatu-lányokra vagy Madonna híres csókjára Britney Spearsszel. Ez azonban korántsem biztos, hogy a melegek harcával áll összefüggésben. Sokkal inkább az általános szexuális szabadosságot tehetjük felelőssé. A kereskedelmi adók „színvonalas” műsoraiban, például a Való Világban a lányok (no meg a lányok és a fiúk) minden gond nélkül esnek egymásnak az egész világ, de főleg a tinédzserek szeme láttára.

A Fókusz rendszeresen tudósít a különböző sztriptíztáncosnők és prostituáltak életéről. Pamela Andersonokból és Anettkákból csinálnak sztárt, elhitetve a fiatal lányokkal, hogy a vetkőzésnél nincs jobb dolog, a pénzért való szeretkezésnél pedig jobban fizető állás. Alig van olyan film, amelyben legalább egy szexjelenet ne lenne: a párok reggel megismerkednek, délben egymásba szeretnek, este pedig szeretkeznek. Aztán boldogan élnek tovább, amíg meg nem halnak… Ha ma egy nő csak egy partnerrel, a férjével fekszik le egész életében, hülyének nézik. Míg nagyanyáinknak gardedám mellett, tisztes távolságból udvaroltak, ma egy lánynak illik három hét (óra?) múlva lefeküdni a fiújával.

És mivel mindez egy idő után nem hoz sok örömöt, a fiatalok keresnek. És néha találnak: a maga nemének ölelő karjait. Komolyan gondoljuk, hogy minderről a melegaktivisták tehetnek? 

Harc a férfinem ellen

1993-ban amerikai kutatók vetették fel először, hogy a férfi-homoszexualitásra való hajlam anyai ágon öröklődik. A DNS-vizsgálatok során ugyanis az anyai vonalon öröklődő X-kromoszómán bukkantak rá egy olyan szakaszra, amely szerepet játszhat a hajlam kialakításában. Ezt az elméletet fejlesztették tovább 2004-ben a padovai egyetem kutatói. Vizsgálataikba 98 homoszexuális és 100 heteroszexuális férfit, valamint ezek rokonait vonták be. Egyértelműen kiderült, hogy a homoszexuális férfiak anyai ágának női rokonai több utódot szültek, mint az apai ág női rokonai. Kiderítették, hogy a szóban forgó génváltozatok valóban az X-kromoszómán helyezkednek el, amely számos evolúcióbiológus szerint kíméletlen harcot folytat az Y-kromoszóma, ezáltal pedig a férfinem ellen. A cél elméletileg az Y-kromoszóma teljes kiiktatása és a szűznemzéssel való szaporodás – ahogyan ez már néhány állatfajnál gyakorlatilag bekövetkezett. Nem kizárt, hogy ez a genetikai „trükk” is ennek a háborúnak a része.

Áldás a melegekre

A zürichi református zsinat is foglalkozott a homoszexualitás kérdésével, 1998-ban. Az egyháztanács első lépésben összeállított egy hitiratot „Homoszexualitás és áldásosztás” címen. A dokumentum álláspontja egyértelmű. A történelmi fejezetben hangsúlyozza az egyházak felelősségét és bűnösségét a homoszexuálisok szenvedéssel teli múltjában, és magától értetődőnek tartják az azonos nemű párok egyházi megáldását. „Ha a homofil pároknak megadjuk azt a lehetőséget, hogy felelősségteljes formát adjanak a kapcsolatuknak, még nem vonjuk meg a családoknak szóló kiemelkedő támogatásunkat – mondja Alfred Frühauf, a zürichi egyházkanton vezetője. – Ebben a kérdésben nem arról van szó, hogy mi helyes vagy helytelen, hanem hogy különböző emberek különböző élethelyzetekben képesek-e Isten áldásának vigaszát kérni, amire mindnyájunknak nagy szüksége van.”

Dolce és Gabbana a legismertebb homoszexuális páros – volt. Némrégiben ugyanis szóvivőjük útján bejelentették. a szerelemnek vége, mindenki megy a maga útján. A közös divattervezés azonban folytatódik, annál is inkább, mert milánói székhelyű divatimpériumuk évi 35 millió dollár hasznot hoz.

– A homoszexualitás az ókori görög kultúrában elfogadott volt – mondja dr. Bordás Sándor pszichológus. – A kereszténység megjelenésével kezdték tiltani, egyértelműen bűnként kezelni, és nagyon kemény szankciókat vezettek be ellenük.Ez a fajta gondolkodás a mai napig jelen van. Amikor a ‘90-es években az Új Szó Szexposta rovatában kiálltam a homoszexuálisok mellett, botrányos leveleket kaptam a valláserkölcsi álláspontot képviselőktől. Azt írták, hogy a lelkem a pokolra fog szállni, mert védem – az ő szóhasználatukkal élve – „a társadalom selejtjeit”. Romániában abban az időben még két-három év börtönbüntetés járt azért, ha a homoszexuálist tetten érték.

– Egy ideig aztán betegségként könyvelték el a homoszexualitást.

– Az 1950-60-as években alakult ki az a nézet, hogy nem bűn – hanem inkább betegség. És elkezdték kezelni pszichoterápiával, gyógyszerterápiával. A ‘70-80-as, sőt még a ‘90-es években is betegségnek tartották a homoszexualitást – mindaddig, amíg a genetikai kutatások előrehaladottá nem váltak, és a férfiaknál megtalálták az elváltozást a génállományban. Vagyis ma már tudjuk, hogy ez állapot, nem pedig betegség. Nem is tanulás következménye: az érintett eleve homoszexuálisnak születik. A homoszexuálist nem lehet átnevelni, és nem is szabad ilyesmivel próbálkozni. 

– Ezzel komoly kárt lehet tenni a személyiségben?

– Igen. Lux Elvira már a ‘70-es években megfogalmazta: „Jobb ma egy homoszexuális, mint holnap egy öngyilkos!”

Ő azt mondta, hogy ne próbáljuk visszafordítani ezt az állapotot, és tovább mélyíteni a bűntudatot a homoszexualitás kiélésével kapcsolatban. Ez csak növeli a szorongást, a depressziós hajlamot, az önmegsemmisítő tendenciákat. Abban kell segíteni a homoszexuálisnak, hogy el tudja fogadni önmagát.

– Mi történik, amikor egy fiú rájön, hogy homoszexuális?

– A falvakban, kisvárosokban nincs lehetősége vállalnia önmagát, másrészt az érzelmeit, szexualitását kiélni, mert nem talál partnert. A homoszexuális, ha lányokkal próbálkozik, nagyon rosszul érzi magát. Általában hamar abba is hagyja a kísérletezést. Viszont kitűnő barátokra talál a lányokban. Volt olyan esetem, amikor a fiú azzal keresett fel, hogy drogproblémái vannak, marihuánafüggő. Ahogy beszélt, éreztem: van még valami. A végén aztán bevallotta, hogy homoszexuális. Én voltam az első ember, akinek ezt el merte mondani. Másfél évig járt hozzám. Azalatt beindult az érzelmi élete, és több embernek bevallotta, hogy homoszexuális. A szüleinek viszont még akkor sem merte megmondani. 

– Hogyan reagál a szülők többsége, ha megtudja, mi a helyzet?

– Nehéz ezt az állapotot elfogadni a szülőnek. Különösen, ha kisebb közösségekben gondolkodunk. Az emberekben eleve élnek a sztereotípiák, a másság iránti intolerancia. A kirekesztettség, megbélyegzés lehetősége az, amitől a szülők általában félnek. Először tiltakoznak, hogy az ő fiuk biztosan nem lehet homoszexuális. (Egyébként pszichodiagnosztikai eljárással – például a projektív tesztek közé tartozó Rorschach-teszt segítségével is – nagy valószínűséggel meg lehet állapítani, hogy valakinek a személyisége homoszexuális-e, vagy sem.) Aztán van, aki azt mondja: majd én átnevelem. Megtesznek mindent, hogy megakadályozzák a gyereküket a fiúkkal való találkozásban. A fiút rákényszerítik a kettős életre, a hazudozásra. Ez a fiúnak sem jó, és a szülőknek sem.